Tóth Kázmér lakatos egy éve ment nyugdíjba. Már nagyon várta ezt az időpontot. Aztán egy pénteki napon meg is érkezett. A főnök a műszak végén összehívta a műhely dolgozóit, hogy elbúcsúztassák Tóth Kázmért, aki pontosan negyvenhat évet szolgált ennél a cégnél. Mindenki csak Kázmér bácsinak ismerte, már fiatal korában is olyan bácsis kinézete volt és azt tűnt fel a kollégáknak, hogy soha nem öregszik. Kiegyensúlyozott, vidám embernek ismerték, aki mindig segítőkész volt.
– Na, Kázmér! – kezdte a főnök. – Már vártad ezt a napot, most nyugdíjba mész és annyit pihenhetsz, amennyit csak akarsz.
– Nem kell korán kelned – mondta az egyik kolléga.
– Az asszony ágyba hozza a reggelit! – volt a folytatás
– Esetleg egy kis snapszot! Ez jól fog esni! – fokozták.
– Látom, az irigység beszél belőletek, de ha megéritek, ti is kaptok majd egy kis pohárral – mondta Kázmér bácsi mosolyogva.
– Úgy legyen! Ámen! – mondta egy fiatal szaki, aki az utóbbi időben sokat dolgozott együtt az öreggel.
Ezzel az ünneplés be is fejeződött. Kázmér bácsit közrefogták, megölelték, kezet ráztak vele, lapogatták a hátát.
– Jó pihenést, öreg! – mondták többen is.
Az öreg felnyújtotta a karját, figyelemfelhívás jeléül. Csend lett, mindenki feléje fordult. Az öreg annyit mondott:
– Ha átöltöztetek, várlak benneteket itt a sarki „Patkó” borozóba. Leöblítjük a hosszú évek porát.
Pár óra múlva mindenki megjelent, pedig nem volt névsorolvasás.
Ettől a poharazgatástól eltelt egy egész esztendő. Ment minden a maga útján. Kázmér bácsinak az első hetek, meg hónapok fura érzéssel teltek el. Sokszor gondolt arra, milyen érdekes, nem vagyok ott és minden működik. Hiányzott egy darabig a munkahely, a kollégák, meg az a légkör, amelyben lélegezhetett éveken keresztül. Otthon tett-vett, de valahogy nem elégítette ki ez a semmittevés. Egyik reggel kiült a napsütésre az udvar és a kert közti részre. Nézte a kert gazos területét, aztán arra gondolt, meg kellene művelni. Másnap ásót vett a kezébe és elkezdett rendet csinálni. A rendcsinálás után minden nap úgy ment a kertbe, mintha műszakba menne. Dolgozott szorgalmasan, már volt értelmes elfoglaltsága.
Kázmér bácsi kedvenc területe lett a kert. A kert ugyan sok munkával járt, hiszen tavasztól őszig szinte megállás nélkül ott kell lenni, ha azt akarja, hogy szép és bő legyen a termés. Kezdődik az őszi ásással. Jól átforgatta mindig a földet. Nem baj, ha az ásónyomok nagydarab hantokat forgatnak át. Így legalább az ólakból származó trágyát jól bele lehet forgatni. Aztán majd a téli fagyok, a hó leve beleviszi a földbe az éltető erőt. Tavasszal a téli fagyoktól porhanyóssá válik a kert földje. Kázmér bácsi gereblyével szépen elegyengette. Ágyásokat alakított ki, paprikának, paradicsomnak és a zellernek. Érdekes, hogy csak ezzel foglalkozott. Más zöldféle nem érdekelte. Mindig mondta, kínlódjon más a krumplival, meg a répával, gyökérrel. Amennyi nekik kell a feleségével, azt megveszi a piacon, de van itt a közelben olyan szomszéd is, aki pont ezzel bajlódik. Aztán az ő paprikájáért, paradicsomjáért cserébe, ad neki zöldséget, vagy éppen salátát. A paprikának, paradicsomnak kialakított ágyások úgy voltak megemelt földekkel körbe hantolva, hogy csak a kerti csapnál a slagot tette bele és elárasztotta az egészet vízzel. Meg is hálálta, mert a paradicsomok, paprikák óriásira nőttek. Gyerekkorában az alföldön járt és a rokon elvitte őt egy olyan helyre, ahol bolgárkertészek dolgoztak. Ott látta ezt, módszert, ezt az ágyás elárasztását. Persze ők nagyban csinálták, akkor még nem ismerték a fóliasátrakat. Az később jött divatba, de ezt a megoldást nem kedvelte. A hagyományos kerti növénynevelés híve volt, ez be is vált neki. A szomszédok sokszor csodájára jártak a kertjének. Akkor döbbentek csak meg, amikor kiderült, hogy ő csak háromféle növénnyel foglalkozik, a többi nem érdekelte.
Ez a termesztési mód legalább öt éven keresztül zavartalanul folyt. Volt paradicsom meg paprika bőven. Irénke néni szinte folyamatosan főzte a lecsót. Nem volt ebben fennakadás. Kázmér bácsi ezt evett reggel, délben és este, pedig nem volt vegetáriánus. A zellerből pedig az asszony zellerkrémlevest főzött. Az is fonom volt. Már megszokottá vált, hogy Kázmér bácsi a napnak legtöbb részét a kertben tölti, többször elfordult, hogy az asszonynak szólni kellett, hagyja abba a munkát, jusson holnapra is. Kázmér bácsi elégedett volt a sorsával, a nyugdíjas napjaival. Mindig azt mondta az asszonynak.
– Ha ez az állapot így tart vagy még tíz évig, elégedett leszek – nyugtázta az eltöltött napokat.
Persze a sors, meg az élet nem mindig gondolkodik úgy, mint a halandó ember. Történt úgy a hatodik év májusában, hogy az öreg reggel locsolta az ágyásokat. Megnyitotta a kerti csapot és nézte, hogy a víz elárasztja az ágyásokat. Valahogy az éjjel rosszul aludt, érezte, hogy szédül, gondolta majd elmúlik. Az asszony elment a boltba, nyugtázta, az öreg jó helyen van, nem lesz semmi baj.
Rosszul számított. Mikor hazaért, arra lett figyelmes, hogy az öreg hason fekszik az egyik ágyásban. A víz pedig már a küszöbig feljött.
– Kázmér, Kázmér! – kiabálta, ahogy meglátta. Odarohant, segíteni próbált, de a férfi test súlyával nem bírt. Kázmér bácsi hörögve vette a levegőt.
– Segítség! Segítség! – kiabálta, aztán hirtelen rájött, talán nem hallja senki. Döntött, átszaladt a szomszédba, jöjjenek segíteni. Még szerencse, hogy a szomszéd otthon volt. Jött, segített, az öreg Kázmér bácsit felállították, de nagyon hörögve vette a levegőt. – Mentőt! – mondta a szomszéd és intett a kezével Irénke néninek, hogy szaladjon a telefonhoz.
A mentők perceken belül ott voltak, ellátták pillanatok alatt az öreget és kórházba szállították.
Tóth Kázmér hosszú heteket töltött a kórházban. Az orvosok azt mondták víz, meg sár ment a tüdejébe. Ez a betegség lassan gyógyul, műteni nem lehet, talán majd a szervezete elhordja valahová, ami most ott bajt okoz. Aztán a bent töltött hosszú hetek után hazajött. Gyengének érezte magát, mintha az az erő, amely korábban karjaiban, lábaiban volt, most egyszerűen eltűnt volna. A kertet csak messziről nézte, még a paradicsomok pirosodtak. Igaz, le kellene szedni, de ezt ő már nem bírja. Ilyen csendes szemlélődéssel telt el ez a nyár, majd beköszöntött az ősz. Tóth Kázmér bácsi sem bírta tovább, egyik péntek reggel nem ébredt fel. Csendben elaludt. Irénke néni megözvegyült. Hiányzott az öreg, Irénke néninek, meg a kertnek is. Aztán szép csendben teltek a napok, hiányzott az öreg. Irénke néni, ha közelebb szeretett volna kerülni az öreghez, kiment a kertbe. Ott úgy érezte, ott áll mellette, szemléli a paradicsomokat, meg a paprikákat.
Beálltak a hidegek, már nem volt kedve kimenni a kertbe. Már csak a gondolatok maradtak, az emlékek, melyeket két ember az együttlétük során közösen megéltek, összegyűjtöttek.
Késő ősz van már. A fák levelei mind a földön hevernek, ott virítanak tovább a szivárvány élénk színeiben pompázva. Irénke néni a konyha ablakából nézi a kerti tájat. Amely egészen az ablakig húzódik. A régi ágyások szelei, a felhalmozott föld még mindig mutatja az ágyások helyeit. Képzeltben minden zöld, a paradicsomok pirosan mosolyognak. De ez csak egy felidézett kép, amely régen volt. Most mindenütt a száraz gazok eldőlt szára terítik be a kert földjét. Kint olyan fáradt bágyadtsággal süt a nap. Jobban talán nem is tudna, hiszen szétszórt felhők takarják az ég kékjét. Olyan őszies hideg van, egy kicsit fúj a szél, az embernek nincs kedve kint sétálni. A gázkonvektor mellett ül, és ahogy kinéz, hideg borzongás fogja el. Pedig bent a kályha ontja a meleget, talán harminc fok is lehet, de ő mégis fázik. A gázóra számlálója elég gyorsan kergeti a számsorokat, nagy a fogyasztás. Bent meleg van.
Hozzászólások