Amikor kedves volt tanítványom: Bozsits József – Jocek – felkért kiállításuk megnyitására, elgondolkodtam: mikor és miért is kezdtem vonzódni én az ezüsthöz. Úgy emlékszem: már kisgyerekkoromban és talán azért, mert karácsonyfánkat mindig ezüstös színű és fényű szalagokkal, szaloncukorpapírral, figurákkal, üveggömbökkel díszítették fel szüleim, s egy évben egyszer, ezen az ünnepen a terített asztal közepére került legértékesebb tárgyunk: egy ezüst gyertyatartó.
Ezért aztán ha valaki azt mondta egy énekesről: ezüst csengésű hangja van, meg amikor azt olvastam: „ezüsthajú nagyanyám”, tudtam, hogy valami nagyon szépről, értékesről van szó. Megborzongtam hallva a bibliai történetet, hogy Júdás 30 ezüstpénzért árulta el Jézust, és hősként tiszteltem azt a katonát, aki vitézségéért megkapta a kisezüstöt.
S ha most itt végignézek Horváth Gábor artisztikus fotóin – látva Bozsits József gyönyörű ékszereit -, úgy érzem: nemhiába szerettem bele az ezüstbe már régen.
Ékszereket ősidőktől készít az ember önmaga s ruházata felékesítésére – mutatják múzeumok tárlói. Koronként változtak az alapanyagok, a formák, a megmunkálási technikák, a stílusok, s mindebbe többféle indíték is belejátszott: kultikus, szakrális célok, szimbolikus jelentések, de az esztétikai szempont – a nemes anyag és a míves kivitelezés – mindig meghatározó volt.
A mai kor emberét hatalmas tárgydömping veszi körül, félelmetes mennyiségben vásárolunk, „fogyasztunk” tárgyakat, így ékszereket is. A tehetősebbek anyagi befektetési lehetőséget (is) látnak luxusékszerek megvásárlásában, a kispénzűek beérik sorozatgyártással előállított tucattermékekkel, melyeknek értéke az idő múlásával sem növekszik, nem válnak antikká.
Bozsits József nyakékei, karkötői, gyűrűi, kollekciói egyik csoportba sem tartoznak. Ezüstből, aranyból és sokszor e két nemesfém együttes alkalmazásából megszülető csodáinak mindegyikét – a középkori ötvösök, ékszerművesek hagyományaihoz igazodva – kézi megmunkálással készíti, távol áll tőle a gépi, nagyipari technológia, a sokszorosítás. Minden ékszere egyedi, legfeljebb hasonlót alkot, de két teljesen egyformát sosem. Olvasztásos technikával gyűrődőssé, rusztikus felületűvé teszi – a modern ember formavilágához igazodó – absztrahált, gyakran mértani alakzatú munkáit, és gyakran foglal a matt felületbe – az egész kompozícióhoz jól igazodó – drágaköveket. Ezek az egyszerűsített forma- és mintavilágú ékszerek – melyeknek megszületésében a keleti, főként japán szellemiség hatása is közrejátszik – kidolgozottságukban, eleganciájukban vetekszenek világhírű cégek ékszereivel. Ennek megfelelően Bozsits József ötvös, iparművész alkotásai nemcsak fővárosunknak és az ország több más városának galériájába jutottak el, hanem bejárták Európát is Bécstől Montreux-ig – egyéni és csoportos kiállításokon.
Az eredetiség, az egyediség, az emberi szellem és az emberi kéz munkája az a nagy érték, ami Bozsits József tárgyait a beépített nemes anyagok értéke fölé emeli.
Boldog lehet, aki az ő – jeles ünnepeken és hétköznapokon egyaránt viselhető – ékszereit magáénak tudhatja.
A tárgyainak legfőbb alapanyagát adó ezüst vegyületei: az ezüst-nitrát, az ezüst-bromid a fotózásnak nélkülözhetetlen eszköze, a fotósnak is segítője. Bozsits József és Horváth Gábor munkásságát így az ezüst is összekapcsolja. Horváth itt látható képei nem egyszerű tárgyfotók, hanem igazi műalkotások. Hihetetlen érzékenységgel és nagy szakmai tudással olyan plasztikusan érzékelteti Bozsits József ékszereinek anyagát, formáját, a fényeket, árnyékokat, hogy szinte szeretnénk kézbe venni, megsimogatni, ruhánkra tűzni az ábrázolt tárgyakat.
Órákig el tudnám nézegetni ezeket a képeket: az ezüst és két nagyon tehetséges, értékteremtő fiatal művész találkozásának csodáit.
Köszönet érte.
Szóljon hozzá!