1.
Meglepődtem, mikor András öcsém egykori barátja, Füredi Feri arra kért, írjak megemlékezést Bálint B. Andrásról, tragikus halála 5. évfordulójára.
Először elhárítottam a kérést, hiszen bátyja vagyok, még csak nem is szakmabeli, hogy tudnám én értékelni, méltatni Bálint B. András újságírói, publicisztikai, írói munkásságát. Aztán mégis engedtem a rábeszélésnek, mert Feri arra kért, hogy ne az újságíróról írjak, ne munkásságát taglaljam, de írjak Andrásról, az emberről, a testvérről, aki született, élt köztünk és meghalt. Igen, mindenkinek saját élete az életműve. Igen, mindenkiről kellene életrajzot, méltatást, emlékezést írni akárki is volt. Bálint B. Andrásról különösen azért érdemes, mert jelen világunkban, a mai Magyarországon nagyon sok hozzá hasonló emberre lenne szükség, hogy kiemelkedjünk abból a szellemi-erkölcsi csődből, amelyben vagyunk.
Bálint B. András 4.-5. generációs polgár volt, asztalosmester ősök leszármazottja. Egyik dédapja az Országház, másik Gyula város jó néhány középületének famunkáit készítette; egyik nagyapja Békés megye pénzügyi főtanácsosa, másik udvari főkertész és kertépítő mester. Fölmenői között a magyarok mellett, elzásziak, szlovákok, németek, morvák egyaránt szerepelnek, de a gyökerekből magyar, katolikus, polgári család nőtt ki: nyitott, elfogulatlan, előítéletektől és szélsőséges nézetektől mentes.
Érdekes a története annak, hogyan került nevébe a B. betű. Pályája elején nagyon mindennapinak, másokkal összetéveszthetőnek találta a Bálint nevet. A Bocska anyósa leánykori neve volt. Ez nagyon tetszett Andrásnak, hisz Bocskai nevének gyökerét találta meg. Bocska András néven kezdett írni, majd amikor már vállalta saját nevét, a B betűt jelzésszerűen megtartotta a Bocskából.
András, édesapánk szovjet hadifogságból való hazatérése után született 1947-ben, akkor már 40 éves édesanyánk harmadik fiaként. Nagyobbik öcsém és közte is volt 7 év korkülönbség, köztünk meg 12, úgy, hogy tizenéves korában szinte gyermekünkként kezeltük.
A környezet, melyben felnőttünk a budapesti VII. kerület, Damjanich u. egyike a világ legérdekesebb olvasztótégelyeinek. Társadalmi osztályok, vallások, világnézetek, életfelfogások találkozási pontja volt ez, ahol zsidó és nem-zsidó, értelmiség, kistisztviselők, kis- és nagyiparosok, arisztokraták egyaránt éltek; ez utóbbiak a Fasor és a Benczúr utca felé. De megtalálható volt az ipari munkásság, sőt a lumpenproletariátus, prostituáltak világa is, főleg a Thököly út felé, az egykori Csikágó és Verseny utca táján, Zugló felől pedig elsősorban a kispolgárok, bolgárkertészek, kistisztviselők világa kandikált errefelé. E területen volt a német birodalmi iskola, később a Gorkijról elnevezett orosz gimnázium, de a szerb-horvát gimnázium is. Mind a négy történelmi vallásnak voltak itt fontos intézményei: a fasori Evangélikus Gimnázium és a Julianna református iskola, az Abonyi utcai Zsidó Gimnázium, az igen nyitott, zsinati szellemű katolikus ifjúsági centrum, Regnum Marianum. Rengeteg ellentmondó vagy eltérő felfogással, nézettel szembesültünk, s a felmerülő kérdésekre igyekeztünk valódi és hiteles válaszokat kapni. Az igazán jó tanárok, papok, felnőtt ismerősök segítettek ebben. Mindez azt eredményezte, hogy Andrásnak is (akárcsak a családnak) voltak mindenféle rendű és rangú baráti és pajtási kapcsolatai. Nagyon természetesen tanult meg emberi kapcsolatot kiépíteni, beszélgetni, eszmét cserélni a legegyszerűbb és a legmagasabban kvalifikált emberekkel egyaránt. Ezt a vonását talán orvos-édesapjától örökölte. Szenvedélyesen érdekelték az emberek, akik felé nagy empátiával és szeretettel fordult. Különösen az elesettek, szegények felé fordult odaadással. Az ő demokráciájában valóban mindenki egyenértékű volt. Semmit sem szeretett jobban, mint egy kancsó jó bor mellett beszélgetni, s megnyitni az embereket. Ismerte őket, nem voltak illúziói. Tudta, hogy sem a dolgok, sem az emberek nem fehérek vagy feketék, hanem fehérek és feketék, a kettő közt a szürke valamennyi árnyalatával. Mindenkiben – ellenfeleiben is – értékelte a jót, az elismernivalót, s azt még az illetőben lévő rossz sem tudta elhomályosítani. Szívével ítélkezett, nemcsak agyával. A megértés, megengedés, megbocsátás az ellenfél, vetélytárs elismerése nem a gyengeséget, elvtelenséget, megalkuvást jelentette nála, mint azt manapság oly sokan így értelmezik. Épp ellenkezőleg, az erőt. Családtagjainak, barátainak ugyanakkor legnagyobb kritikusa volt. Ez az attitűd, ami a mai magyar valóságból fájdalmasan hiányzik, ami megosztja a társadalmat és az embereket, szöges ellentéteket verve felfogások, nézetek, gyakorlatok közé, pedig az köt össze, ami elválaszt.
Pontosan tudta – hisz gyökereiből szívta magába -, hogy a tisztesség, igazság, becsület, jóság határai nem filozófiák, ideológiák, pártok, egyházak választóvonalain húzódnak, hanem azokon belül és fölül. Ő nem kötelezte el magát sehova, oly kevesed magával középen állt. Ezért voltak minden oldalon barátai. Ezért értett szót oly sokakkal, s ezért becsülték és szerették oly sokan. Ezért lehetett a Vigília és a Magyar Hírlap munkatársa is.
A hatalmi vagy anyagi érdekellentétek okozta merev, ellenséges szembeállást végképp nem ismerte. Elveiből egy jottányit sem engedett. Nem vállalta, hogy anyagi előnyök, pozíció ellenében önálló gondolkodását korlátozzák. Mikor a rendszerváltás után igen jó pozícióval kínálták, úgy hárította el, hogy a lehetőség meg sem kísértette.
2.
Igazából gyökereiben szerette volna ismerni a világot, nemcsak a felszínt, amit látunk, s ami történik velünk. Tárcáiban, életképeiben, az élet egy-egy megragadott mozzanatának néhány száz szavas leírásában lebbentette fel a felszínt. Ezek a legjobb írásai. Erre keresett választ művészekkel, tudósokkal, egyszerű emberekkel, papokkal, püspökökkel folytatott beszélgetéseiben. Csak hiteles emberek érdekelték. Nagy tisztelője volt Bulányi atyának a Bokor-mozgalom szervezőjének, Emődi Lászlónak az illegális Regnum vezetőjének!
Bizonyos fokig – egy gyermek ártatlanságával – felnőtt korára is naiv maradt. A rókát akarta megszelídíteni, azt a ravasz, sunyi, éjszakai tolvajt, mely minden rendszerben ugyanaz marad. A farkas a szabadság hűségeséből az ember hűségese lesz. A farkast meg lehet szelídíteni, a rókát soha.
Jó ember volt, a szó igaz értelmében, vagyis védtelen, sérülékeny, sebezhető és önsebző. Sebezte is magát, önostorozta magát, mint a ciliciumot viselő aszkéta szerzetesek. Pedig alapjában véve jókedvű volt, boldog, elégedett, olykor bohém és dévaj is.
Bizonyos értelemben excentrikus is volt: a kör középpontja, s az ellipszis gyújtópontja közt látszott mozogni. Mágnesként vonzotta a hasonló, valamint a lelki sérült, hajótörött embereket. Az ő sorsukból is a világot szerette volna jobban megismerni.
Élete utolsó periódusában egyik barátja tanácsára a drogosok világát, elesettségét próbálta megismerni, s alászállt a drog-világ bugyraiba. Nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy azért kellett meghalnia.
A születés végállomásától a halál végállomásáig suhant, siklott, csengetett, csörömpölt az Ő villamosa. Tudta, hogy sem a születés, sem a halál nem végállomás. Tudta, hogy valóban győzelemre születtünk, de ez a győzelem nem a mai világ fogalmai szerinti győzelem. Vereségnek látszó győzelem, mint a galileaié.
E világban mindenki pótolható, akárcsak golyó a csapágyban, de a mindenségben, ott pótolhatatlan. Bálint B. András is az. Nem maradt űr utána. A mindenség, az Ő mindensége is, itt van velünk.
(Megjelent két részben, a Hetedhéthatár 2002. október 11-i és október 25-i számában.)
Hozzászólások