Én, Petrozsényi Nagy Pál – II/17.

 

(Önéletrajzi dokumentumregény korabeli fotókkal)

II. rész

17.

  2020. október 15.

Boér Péter Pál után nem sokkal elhunyt Molnár Péter is, a Holdkatlan, majd Lajtai Gábor, a Napsziget internetes portál főszerkesztője. Apropó Boér Péter Pál! Érdekes, izomsorvadás­ban szenvedő író volt. A kór kerekes székhez kötötte, s még beszélni is alig tudott a szeren­csétlen, ennek ellenére töretlen optimizmussal alkotott. Művei: Nagyító alatt (novelláskötet), Le a láncokkal! (novelláskötet), Megtisztult ablakok (regény) stb. Mint főszerkesztő saját iro­dalmi portált gondozott Kóborlovagok címmel. Hogy mi fűtötte, hajtotta annyira, nem tudom, mert a munkái alapján én bizony nem jósoltam neki fényes írói karriert. Tény, hogy eredeti a stílusod, dobtam sutba egyszer a betegsége miatt érzett tapintatomat, látszik, hogy a nagyvá­radi Bajor Andor a mestered, de neki volt mondanivalója, a tied meg, bocs az őszinteségem­ért, elég sekélyes, tiszta l’art pour l’art, ami öreg hiba, mert a forma és tartalom egysége nél­kül valamennyi irodalmi alkotás semmitmondó frázisok sokasága. A kritika hatott olyan érte­lemben, hogy ettől kezdve szóba sem akart állni velem.

Molnár Péterrel egy időben leveleztem, aztán itt is megálltunk. A főszerkesztő úr nem szeretett levelezni. Egyébként kitűnő író volt, még az én tetszésemet is megnyerte. Más: Zsidó Fe­renc kinevezése a Székelyföld lap élére. Hurrá, ma jó napom van! – kiáltottam fel örömömben, ugyanis az eddigi Főszerkesztőtől, Fekete Vincétől legutóbb azzal váltam el, hogy amíg ő a Székelyföld prózarovatának vezetője, addig nekik egy sort, nem sok annyit sem írok többé. Vezető tisztsége ugyan megmaradt, viszont olyan főnököt neveztek ki föléje, akiben én föltétlenül megbízom, plusz értékel is annyira (lásd az írószövetséghez írt ajánlást!), hogy fölül­bíráljon egy szerkesztőségi munkatársat. Tévedtem, annyira azért mégsem értékelt, hogy beleavatkozzék Fekete Vince hatáskörébe. Nem kommentálom, de hogy ezentúl mennyire bíz­hatok meg Feriben, egy fokkal tisztábban körvonalazódott előttem.

Ősz. Általában nem szeretem, de most élvezem, ugyanis meleg van, a hőmérő higanyszála néha még 30 C-fokig is felkúszik. Ilyenkor, ami elég ritkán szokott előfordulni életemben, pu­cérra vetkőzve napozom, és ugyanígy sétálgatok is az udvaron. Megtettem volna én ezt Judit életében is, de szégyelltem. Most nincs kitől, miután olyan egyedül élek, mint egy remete. Még Gyuszi is csak akkor zörget be hozzám, amikor bevásárol, és akkor se igen csicsergünk, mert örökké rohan, mintha a török kergetné. Ez persze rosszul esik, szóvá is tettem jó párszor.

– Majd meglátogatunk, ne bánkódj, Katival együtt, hetenként egyszer minimum – ígérget­te nagylelkűen, amiből persze semmi sem lett.

Gyuszi, Gyuszi, miért vagy te ilyen hazudós! Vajon felfogtad-e, hogy füllentettél, vagy ha igen, tulajdonítasz-e ennek bármilyen jelentőséget? Érzésem szerint nemigen (javíts ki, ha tévednék!), ugyanis nem ez az első eset, hogy lódítasz. Mellesleg nem csodálom, mert a mai erkölcsök… Folytassam? Eddig legalább a templomban magukba szívhatták az emberek az igaz élet igaz tanait, de ma már az sem jár templomba, aki amúgy istenhívő keresztény. Rosszul látom? Bár így lenne! Valamikor Jézus pont ezért szállt le a mennyekből, és bűneinket magára vállalva váltotta meg a világot. Tudom, szentségtörés megkérdezni, mégis megkérdezem: és aztán? Mea culpa, érdemes volt, megváltozott-e ezáltal, vagy immár másodszor is meg kellene váltani? Micsoda bolond eszmefuttatás! Hogy mit nem pattint ki olykor az egyedüllét belőlünk! Már csak az hiányzik, hogy magamban is hangosan beszéljek. Hoppá, ezt most jól eltrafáltam, tudniillik, töredelmesen bevallom, már megtörtént. Hol Istennel, hol magammal vagy a kutyámmal cserélek eszmét beszélgetőtárs híján. Judittal nem merek. Fogalmam sincs, miért, de inkább elterelem a figyelmem róla. Talán a vele kapcsolatos tragikus emlékek felelevenedésétől féltem önkéntelenül magamat? Meglehet. A Balaton utcai diliházban valószínűleg meg tudnák magyarázni. Uram, csak az eszemet ne vedd el! Egészségem amúgy tűrhető. Minden reggel nyitott ablak előtt tornászom, aztán kimegyek az udvarra sétálni, kocogni. Persze csak úgy öregurasan, az Easy Sharper kondigépet azonban ezen a nyáron kiiktattam a programból. Ráuntam, majd a jövő nyáron ismét előveszem. Ha megérem. Izmaim satnyulását guggolással és az előkert vasrácsos kerítésébe kapaszkodva fekvő támasszal semlegesítem. Sokszor egész az izomlázig, meg is van a haszna, mert, lassan bár, de megint keményednek az izmaim. Csak ne fogyjak tovább, merthogy fogyok, remélem, említettem már. A sors újabb fintora: harmincéves korom óta küzdök az obézitással, most meg minden reggel meztelenül állok a mérlegre, és aggodalmasan lesem, fogytam-e még tegnap óta valamit. Képzeljék, odajutottam, hogy már Judit ruhái: zoknik, meleg ingek, kabátok is rám férnek. Másik vadonatúj fejlemény egy kezdődő székelési inkontinencia. De hát egy öregembernek számolnia kell ezzel is, divatos szóval élve ez is benne van a pakliban. Mint az egyensúlyérzékem fokozatos elvesztése is. Korábban szédüléssel, vérnyomásom rakoncátlankodásával magyaráztam, míg világossá nem vált, hogy kissé dülöngő járásom bizony egyensúlyérzéki probléma, amivel élete utolsó szakaszában maga Jancsi bátyám is szembesült. Jó hír viszont, hogy elkerült az országban taroló szénanátha, amitől szeptembertől október végéig harmincöt éve szenvedek, és most semmi tüsszentés, orrfúvás, könnyezés. A vérnyomásom sem ingadozik annyira, üzenem tisztelt exápolóimnak a Balaton utcai pszichiátriáról, akik még csak meg sem próbáltak bármit is tenni ellene. Pedig csak annyi lett volna a dolguk, hogy személyre szabott kezelésben részesítsenek, és a szükségletek arányában adagolják a vérnyomás-szabályozó szereket, mint ahogy én tettem itthon tudatlan laikus létemre. Ó, bocsánat, milyen feledékeny vagyok, már megint összetévesztettem önöket egy magánklinikával, nem szólva arról, hogy önök nem is pszichiáterek, hanem belgyógyászok, így csöppet sem meglepő, hogy nem is foglalkoztak érdemben a dologgal. Vagy erre nem is voltak kötelesek? Tegyük fel, hogy így van. Egy házi­orvos sem köteles például műteni, viszont igenis köteles a pácienst a megfelelő szakorvoshoz irányítani. Csak úgy informatívé jegyzem meg, hogy azóta az is kiderült, mi okozta a váratlan vérnyomáscsökkenést. Eláruljam? Az ottani diabetikus diéta, melynek folyamán nem csak lefogytam, de vérszegény is lettem ráadásul.

Az internetes társvadászat még mindig nulla ponton áll. Nem nagyon tülekednek értem sem a párkeresők, sem az írogató levelezőtársak. Minden valószínűség szerint az érdeklődési köröm (irodalom, csillagászat, nyelvek, pedagógia, filozófia, lélektan) riasztja el tőlem a né­niket. Igazából nem bánom, ha arra gondolok, mennyi hazug, buta és műveletlen nő vadászik ránk, pasikra. Majd mindegyik őszintének, romantikusnak, empatikusnak festi le magát, de a szög valahogy mindig kibújik a zsákból, és pár levélváltás, randi után rájövünk, hogy becses választottunk köszönő viszonyban sincs egyikkel sem. Az egyik az életkorát tagadja le, a má­sik az iskoláit, nyugdíját, és tanár létére helyesírási hibáktól hemzsegő leveleket írogat. Néhány példa. HZS Portugáliában élő mérnöknő, de úgy számol, mint egy diszkalkuliás, és Brazíliát, Angliát, Belgiumot is megjárt sikeres mérnök létére csupán százezer forint (sic!) a nyugdíja. Állítólag mélyen vallásos, mégis lépten-nyomon hazudik, 73 évet tüntet fel az adatlapján, holott 80 éves, ismeri be pirulva, aztán tovább variál, és kiböki, valójában 83 éves. KL diplomás gyógymasszőr, aztán kiderül, sem diploma, sem szakmai tudás birtokában nincs a mámika, csu­pán a palik pénzére utazik. Amikor HV-nál a nyugdíja felől érdeklődöm, egyből elküld a fenébe, amiért kíváncsibb vagyok a brifkójára, mint a lelkére. Színes világ ez a társkereső, ám veszélyes is: kis figyelmetlenség, jóhiszeműség, és úgy belegázolnak a lelkünkbe vagy a pénztárcánkba, hogy hosszú időre, ha nem örökre elmegy a kedvünk az internetes ismerkedéstől.

Egyik nap nagy meglepetésemre meglátogatott Faludy György-hajú barátom, Turai Kamil.

– Hoztam neked egy Bécsi Naplót benne az egyik novelláddal meg egy könyvet Thomas Manntól – újságolta.

– Köszi szépen, de fölösleges volt, hiszen tudod, milyen rosszak a szemeim. Nem olvasok én már többé se Thomas Mannt, sem másokat. Analfabéta lettem, barátom. Egyébként mi új­ság? Olyan régen nem dugtad ide az orrod, hogy még a számodra félretett pálinkát is megittam. Máskülönben mi újság?

Erre rákezdte, és megállíthatatlanul folyt belőle a panasz. Most Éva, második felesége ke­rült terítékre.

– Sajnálom, úgy tűnik, te sem vagy olyan szerencsés, mint képzeltem. Ezek után elváltok, vagy lenyeled a békát, és beletörődsz a sorsodba?

Sokáig ötölt-hatolt, míg nagy nehezen kinyögte, hogy nem válik. Hogy miért? Azt már nem kötötte az orromra, úgyhogy mai napig is nyitott kérdés: vallási okokból, lustaságból, vagy még mindig szereti az erdélyi származású festőnőt. Ezt is megkérdezhettem volna, de minek, hogy megint elkezdjen hebegni-habogni. Ekkor vált világossá, miért nem látogatott meg Éva sem a kórházban, sem máskor: neheztel rám a kis földi, ugyanis annak idején kezes­kedtem Kamilért, ő meg bolond fejjel hallgatott rám, és hozzáment egy ilyen idegesítő alakhoz.

Hagyatéki tárgyalás. Végre ezt is kitűzték, és két óra alatt le is tárgyalták az ügyünket, melyben elismerték a végrendeletben megjelölt örökösöket és az én haszonélvezeti jogomat. Ekkor tudtam meg, hogy az OTP bankbetétem is ingóságnak minősül, tehát azt is az örökösök között kell felosztani. Erre nem számítottam, de a jegyzőnő sem, aki megjegyezte legalább ennyi járt volna nekem is. Judit, Judit, mit tettél? Olyanokra hagytad a vagyonod, akik egész betegséged ideje alatt csak ünnepnapokon látogattak meg téged, míg én nap mint nap ápoltalak, vigyáztam rád. A ház oké, arról közösen döntöttünk így, de a bankbetétet, melyben, zárójelben szólva, néhány írói honoráriumom is lapul, megérdemeltem volna. Az örökösek, Gyuszi, Péter és Eszter tudomásul vették az ítéletet, de már megköszönni egyiknek sem jutott eszébe. Ekkora érzéketlenséget sem vártam. Utóvégre az én megértésemen is múlott, hogy ilyen szép örökséghez jutottak. Más valószínűleg fellebbezett, és nyilván nyert is volna, mert Judit törvényes örököse én vagyok, ami felülírta volna a végrendeletét is. De én eleve egyetértettem Judittal, aki semmiképp sem akarta, hogy az én halálom esetén a fiam örökölje a Puskás Tivadar utcai ingatlant. Így hát hármunk közül Judit rokonai profitáltak, amiért hálából még csak nem is üdvözöltek, amikor a jegyzőhivatalban összegyűltünk! Még maga Gyuszi száját sem hagyta el egy köszönöm, aki pedig a legrendesebb az Oszlányi–Marsa családban. Csupán zárójelben jegyzem meg, hogy ezzel a bonyodalmaknak még nincs vége, mert ha az OTP-bankbetétem is az örökösök markát ütötte, még megmaradt az Erste Bank betétje és némi készpénz odahaza.

A kertemben virulnak a gyomok, más nincs is benne. A paradicsom- és paprikaszüret eredménye 3 kg paradicsom, 1 kg paprika 8+7 palánta után. Ezért kár volt őket egész nyáron öntözni. Ugyanannyit kaptam érte, mint Judit ápolásáért. Jaj, már megint milyen kegyeletsértő vagyok, pedig isten a tanúm, bármennyire is fáj ez az OTP-s végrendelkezés, ápoltam volna én mindentől függetlenül. Hiszen a feleségem volt, szüksége volt rám, szenvedett, hogy néz­hettem volna ezt végig tétlenül?

A koronavírus második rohama immár bennünket is teljes erővel irt, mint burjánt a kerté­szek. Nem ért készületlenül, a kormány, illetve lakosság mégsem reagált rá a fertőzés intenzi­tásának arányában, így mi sem természetesebb, hogy már most kétszer annyi a fertőzés, halál­eset, mint az első megpróbáltatások idején. Máskor azért imádkoztam esténként Istenhez, mentse meg Juditkát, most meg azért, hogy könyörüljön a világon. Na ja, nem imádkozhatok egyért, hát könyörgök mindenkiért: Én istenem, jó istenem, lecsukódik már a szemem, de a tiéd nyitva, Atyám, amíg alszunk, vigyázz reánk. Csaknem a 24. órában született meg a határozat az orvosok fizetésének 120%-os emeléséről és egyéb reformról. Nem titkolt cél a külföldön dolgozó orvosok hazacsábítása. Merész lépés. Kormányok jöttek-mentek, s noha mindegyiknél felmerült az egészségügy megreformálása, már a hálapénz felszámolása miatt is, még egyik kormány sem tudott elmozdulni a szavak, álmodozások szintjéről. Napjainkban ez is megtörtént. Hű, micsoda gyűlöletet, irigységet fog ez kelteni! Sokan bosszúból mellőzik majd a hálapénzt, sokan még bosszúból sem, ebben biztos vagyok, ha ezáltal differenciált kezelésben részesülhetnek. A miniszterelnök helyébe, én még egy rövid, de velős szózatot is intéznék a külföldön ügyködő dokikhoz. Valahogy így: ébresztő, tisztelt doktorok urak és ápolók, az utolsó órában fordulok önökhöz. A haza veszélyben van, nyergeljenek, forduljanak, és mentsék meg honfitársaink életét. Fölöslegesen aggódom? Hiszen gőzerővel folynak a munkálatok egy hatásos vakcina előállításának érdekében, az ugyanis abszolút nyilvánvaló, hogy maszk ide, kézmosás oda, megfelelő oltóanyag hiányában sorra néptelenednek el az országok. Először az AEÁ (nyolcmillió halott), őt követi India, Brazília. Akár az is előfordulhat, hogy én személy szerint ugyan szépen meghúzom magamat, minden egészségügyi előírást betartok, aztán egy szép napon kimerészkedvén az utcára halálos csend fogad, a boltok üresek, sehol egy autó, ember, minden élőlény kipusztult. Fantasy? Bár így lenne, de hogy a fekete leves még hátra van, az szinte bizonyos. Hacsak ki nem találják végül mégis azt a nyomorult vakcinát.

Félrehúzom a függönyt, kibámulok az utcára. Fél tíz, várom az idősotthoni ételhordót. Még jó, hogy léteznek ilyenek, mert mit csinálnék én nélkülük. A koszt egész jó volna, ha a leves nem lenne majdnem mindig répaleves. Nyugdíjas lévén munkahelyi és megélhetési gondjaim sincsenek. Nem függök senkitől, és immár zenebona, kutyaugatás sem zavar. Be­vallom, mindig ilyen életről álmodtam. Igaz, hogy nem vesznek körül pálmafák, meg öreg is vagyok, mégis úgy érzem, kaptam, egy utolsó esélyt a sorsomtól. Hogy aztán ez az esély hova vezet, egy társkereső matróna reszkető karjaiba, valamelyik szociális otthonba vagy egy kór­ház betegágyába, ki tudja? Számomra legideálisabb lenne munkásságom betetőzése a Nagy Művel, amiről minden író fantáziál, de csak kevésnek adatik meg, mint ahogy nagy valószínű­séggel nekem sem. Ugyan miről írhatnék még nyolcvanéves koromban! Ami érdekelt, fog­lalkoztatott, már rég megírtam. Van két nagy, néhány kisebb regényem, egy színművem és tucatnyi elbeszélésem, novellám. Életműnek nem sok, de így is belefért az egész életem. Hát, ha belefért, ki kell tenni az utolsó pontot és The End. Logikus, de még várok ezzel, bár magam sem értem, mire, miért, ha egyszer nincs több mondanivalóm, kiégtem.

(folytatjuk)