Kérgessé vált tegnap gyűrűsül a mával
figyelve kacérkodó percrovarokat
mély sebeit nyaldossa friss mézganyállal
arannyá színezi tétova fényfonat
így ragacs-csapdában az illékony idő
gyanta-örökbe rejtve édes álmokat
Az örök mulandó valahogy így múlik
a hegy kopik völgybe rakódik le a por
évmilliós erózió a nagy csúcsig
amíg odalent minden évben nő kapor
békés tűzhely őrzi az otthoni lángot
és utakat vezet susogó nyárfasor
Utalhat a jellem egyenességére
hogy a karriernél többet ér a hűség
nem érdemes semmit átfesteni kékre
mintha szellővel simogatna hűs ég
valahogy meg kellene tanulni végre
akár a tücsöktől mi a nagylelkűség
Amikor rosszul éljük a szerepeket
mintha Isten súgólyuka üres lenne
véljük nincs ki gondjainkra rátekinthet
vagy értünk gyufaszálnyit bárki is tenne
mindig lesz valaki aki felénk inthet
csupán erősen hinni kellene benne
Néhányan lassan hasbeszélőkké válunk
csupán hogy társaloghassunk önmagunkkal
önzővé magányosul éjjel az álmunk
feledve ölelésre is szánt karunkat
pedig valahol mindig akadna társunk
ki lelkünk ajtaját ránk nyitva megnyugtat
Szóljon hozzá!