Látod mivé lettem?
szorongó ember-parány
csupán
itt a lázadók kapuján
ácsorgó
fölnőtt tömeg névtelen
senkije.
Céljaim esendők,
mint én magam,
s ostobák,
Álmaim hívatlanok,
s mind nemes talányok
s kötelek, melyekben
kapaszkodva
fejem a szurokból kihúzva
levegőért nyúlhatok.
Csak ez marad,
a kötelem.
Foghatom is, vagy
nyakamra tekerem.
Kötnék rá hurkot,
ha tudnám
hogyan kell,
majd megtanulom.
Ha majd tudom,
megkötöm a hurkot
s a nyakamra húzom,
s elengedem.
Minő groteszk lesz a kép
ahogy az emberlény
örökké kócos haja
látszik csak
a végtelen tenger
tetején, s mellette
egy kötél,
mely valahol
a felhők között
tűnik csak el.

Hát a kötél vége?
hát Isten ujjára
rátekerve.

Megosztás

Tweet