Hullt az eső, a föld
száraz légzése hozta,
aztán a Nap küldött rám
ismét perzselő takarót,
de én semmiképp
nem akartam gondolni
semmivel,
gond nélkül véve leckét,
szembe akartam nézni
a semmivel.
De fejemben
balgaságok hevenyész sora
búgott, zúgott,
mint fölszálló repülők zaja,
és kitiltották zsigereimből
provinciális nyugalmamat.
Hát,
s mivel így nem kezdhetek
valóban semmihez,
átnéztem önmagamon,
e mély vizű, titokzatos tavon,
szemem egy korhadt csónakon
bucskázott vagy hatot,
míg odaengedtek az érzések,
no, végre vakon a semmihez,
s tudatták, az élet csak ennyi.
Lenni.
Vitába szálltam volna vele,
de a tudás ma hígított zagyvakór,
hűvösen magányos a keltezés,
s hol belül, fölül kevély
s hatalmas „ész” tekéz,
mit reméljek én, szegény,
bűnben fogant,
alantas szerzemény?
Nos, egyelőre hagyom,
maradok senki és semmi,
és próbálok csak úgy lenni,
nem kötök pulóvert
e túlsúlyos vitára. Időm
s ehhez ma az akarat is kevés.
Amúgy is ötven fokos a lé,
mi ráborul az itteni fákra,
mik nem régóta nőnek,
és fásultan lombosodnak
e néha oly keserves
és magányosnak tűnő
emberi világra.
De nem, nem, ma már
nem gondolok többet rátok,
ennyit sem akartam,
majd holnap, majd máskor!
Új betűvetésre járok…
Próbálom másik szemmel,
talán majd jobban látok,
tanulok illeszteni valami jót,
talán Téged összerakni
valamihez, valakihez,
például magammal,
mert nem akarom,
hogy csak úgy legyek.
Kell minden napra,
ki tudja, valami,
hogy megmaradjak,
hogy a „csak ennyibe”
ne haljak bele,
hogy ne higgyem,
de tudjam is, hogy
– Lenni –
mégiscsak a Minden,
és érdemes lehet.
2020. március, Kikelet hava
Szóljon hozzá!