Nagy ünnep volt a kisvárosban. Szobrot állítottak a híres tudósnak, aki a városban született. Új növények tették nevét híressé, sok embernek adott kenyeret, egész városokat táplált a hideg északon és a száraz sivatagok szélén. A szobor is így ábrázolta a tudóst: kezében az életet adó gabonaszárral.
Szép ünnepség volt, ott tolongott a városka apraja-nagyja. Az öregebbek még emlékeztek rá, hogy a tudós gyerekkorában azon a téren futkározott, ahol most a szobrát felállították. Mesélik, szerette a madarakat, hideg teleken a terecske fáit teleaggatta etetővel, a vékony ágakra faggyút meg dióbelet erősített.
Úgy látszik, a madarak sem felejtették el hajdani jótevőjüket. Amint az ünnepségnek vége lett, a szobrot sűrű rajokban lepte el a galamb, cinke, vörösbegy, pinty és a hangos verébcsapat. Rárepültek a szobor fejére, vállára, előrenyújtott kezére, egy szemtelen veréb pedig az orrára szállt és bekukucskált a szobor szemüvegén. De leginkább a kezében tartott gabonakalászra szálltak.
Hamarosan beköszöntött a tél. Hosszú esők jöttek, az esőt hó követte, a madarak dideregtek a hidegtől. Éjszakánként összebújtak a fészkükön, nappal bokorról-bokorra repültek, minden ágat megráztak, hátha lehullik egy nyárról ottmaradt magocska vagy apró termés. A varjak a mezőről beköltöztek a városba, és a házak udvarán kerestek eleséget, az énekesmadarak is naphosszat a parkok fái körül repkedtek.
Az egyik hideg téli reggelen a szobor kezében friss gabonaszár lengett. A legfürgébb madarak azonnal körülötte termettek és mind kicsipegették a magjait. Hanem a búzakalász újra megtelt és a későn érkezőknek meg a szerényebbeknek is bőségesen jutott belőle.
Az esetnek híre kelt a madarak között. Másnap reggelre százával csirregtek-csattogtak a terecske csupasz fáin. De mind többen szálltak a szobor kezére és a kalászra, amelyből egyre csak pergett a búzaszem. Jutott a falánk varjaknak, az apró cinkének, a verébnek. Az ügyes vörösbegy, a poszáta, meg a pinty a levegőben kapta el a lehulló szemeket. A galambok megvárták, amíg elég búzaszem gyűlik össze a földön, és ott rendeztek lakomát. Estére kigömbölyödött beggyel húzódtak vissza a fészkükre.
Másnap reggel és azután sem maradtak éhesen a madarak. A szobor egész télen át gazdag asztalt terített nekik. Amint azonban a hó elolvadt, a búzakalász mind kevesebb magot adott a madaraknak és egy tavaszi reggelre visszaváltozott vasvirággá.
Szóljon hozzá!