Csak néha bújtam előle,
mint szende szűz hajol,
férfi tekintet elől, és vártam.
Szomorú hiányaim tágast nyíló
rét felé szaladtak, szélhordta
fürtökről szakadtak, apám
és színjátszós anyám hangját
gyűjtötték elrejtett vágyaim.
Mézízű könnyek csorogtak,
a játék hevében hirtelen elmúltak,
és utána mindig nagyon fájtak,
de én akkor is vártam.
Még többet, a feloldozást.
mint mikor madár riad a párja
után, ki halért merül tajtékok alá,
és zsákmányával végre csapzottan
kiemelkedik, úgy vártam.
Mindig Valamit.
S amikor érkezett, körbe ült
angyalin, ezer illattal kóstolt,
s e falanszter báj olvasztotta
hófödte szívemen kinyílt
az első, színtiszta mosoly.
Emlékszem, hamvas, szilvakék
volt a remény. Szemet hunyt
a fullasztó valóság felett, és vitt,
a hátán vitt, vállán vitt, le nem tett
volna soha, pedig gyakran, csak ő járt,
és én, mint halott szikla útszélen hevertem.
2024. május, Ígéret hava
Szóljon hozzá!