Az első világpolitikai emlékem a Tienanmen téri vérengzéshez kötődik. Gyerek voltam még, de elkaptam néhány pillanatot a híradóból. Tüntetők, táblák, tankok. Eltaposott emberek. Rémálmaim is lettek miatta, mert azt hittem a bezsákozott holttestekről, hogy ilyen, amikor egy lánctalpas gázol át valakin. Rágyűri a bőrt a húsra, és olyan lesz, mint egy palacsinta. Persze lehet, keverem a ’91-es moszkvai puccskísérlettel. Amire viszont konkrétan emlékszem, az egy NATO-csatlakozásról szóló műsor volt. Akkor már majdnem betöltöttem a nyolcat, először nyaraltunk a Balatonon. A főzőfülke kicsi, a ház dohos volt, a régi tévé tetejét állandóan csapkodni kellett, hogy visszajöjjön az adás. Rövidzárlatot néztünk, vagy a Rövidzárlat 2-t? Meg az említett vitaműsort. Férfiak szólaltak fel pro és kontra, megmaradt bennem, ahogy egy öregember dühösen adja elő, jó nekünk a semlegesség is, Moldova is semleges! Valaki meg válaszolt neki, hogy persze, de ott állomásozik a 14. orosz hadsereg. Vagy valami ilyesmi. Mindenesetre a strandolás azért nagyobb élményként maradt meg, és életem első könyve is, az Indul a bakterház. De a történelem akkor sem ért véget, akármit is gondolt Fukuyama erről. A délszláv háború alatt láttuk a rengeteg menekültet Baranyában, akik az itteni rokonaiknál találtak szállást, Pécsett hallani lehetett Eszék ágyúzását. A vadászgépek Taszárról szálltak fel. A ’98-as választásokon néhány osztálytársammal összefirkáltunk egy csomó plakátot, telefonbetyárkodtunk, cigiztünk. A tizennégy évesek virtusa, ugye. Délutánonként Dragonball Z-t néztünk, aztán betiltották, mi csalódottak voltunk, de a fiatalság akkor sem érdekelt senkit. Szeptember 11-ét élő adásban követhettük a tévében. Utána Irak megtámadása, a második Öböl-háború. Aztán kifulladt, elmúlt az is, a kerék forgott tovább. Leérettségiztem, felvettek az egyetemre, így nem kellett bevonulnom katonának. Majd a 2006-os sajnálatos események, tüntetők, táblák, tank. Valaki véletlenül aktivált egy könnygázpatront a buszon, mindenkinek le kellett szállnia. Levegőt! Romlottak a gazdasági mutatók, jött a válság, utána kormány- és kurzusváltás.
Új remény.
Az idő lassan hullámzott tovább, de hirtelen begyorsult megint. Krím, Szíria, migránsok, covid, Mátrix 4, státusztörvény. Tüntetők, táblák, punkok. Újraolvastam a bakterházat, igazából egy keserű társadalomkritika. Mintha bizonyos dolgok állandóan újratermelnék magukat, vagy mi teremtjük újra őket? Az emberi természet örök. Nem tanulunk semmiből. Hiába rendelkezünk egyre több információval, lassan ellep minket, belefulladunk, nem tudjuk megkülönböztetni az igazságot a hazugságtól, már nem is akarjuk, nem is akarják, bevonulnak, kivonulnak, lerobban, felrobban, ég a grafit, ég a ház is… Elég!
Persze lehet, keverem a ’23-as moszkvai puccskísérlettel.
Szóljon hozzá!