A történelem hajnalán •

Szépirodalom - próza

A történelem hajnalán

 

Már nagyon régóta barangolt. Pontosabban azóta, hogy a hordáját kiirtotta egy barlangot kereső óriásmedve. Az egész váratlanul és villámgyorsan zajlott le egy kora nyári délután. A támadó irtózatos erejű, két méter magas állat volt, aki egyetlen csapásra három vadászt is földhöz teremtett. Néhányan szembeszálltak ugyan vele, egyiküknek sikerült is megsebeznie, de meg sem kottyant a medvének. Tullió egyik kezében lándzsával, a másikban felemelt baltával sietett segítségükre. Sikertelenül, a dúvad kiszakította fegyvereit a kezéből. Végem van – villant át a férfin, lehunyta szemét, és megadta magát sorsának. Ekkor újabb üvöltés hallatszott, és egy még vérszomjasabb medve rohant a barlangba. Szerencsére nem Tullióra, hanem a korábban jött medvére. A két állat előbb csak kerülgette egymást, majd két lábra ágaskodva csapott egymásra. A férfi kihasználta az alkalmat, és egy utolsó pillantást vetve legyilkolt családjára kihátrált a barlangból. Jaj, a sátram bennmaradt! – torpant meg odakint. Nyomás vissza! Sátor nélkül kész öngyilkosság nekivágni a világnak, merthogy neki kell vágnia, az kétségtelen. Hordája, egész családja elpusztult, odujából kiűzték, tehát mindenképp új otthont kell keresnie. Visszasurrant a barlangba, felkapta sátrát, és uccu neki, vesd el magad, meg sem állt a következő üregig. Vajon üres-e? Nem volt üres, két oroszlán is vicsorgott rá. De nem volt szerencséje másutt sem az odujukat védő oroszlánok, medvék miatt. Már az egész környéket körbejárta anélkül, hogy letelepedhetett volna valahol, és ami talán még rosszabb, egyetlen emberrel sem találkozott. Mit tehetett egyebet, tovább vándorolt.

Ekkorra már nagyon kimerült, részben a hosszú-hosszú út miatt, részben az állatokkal ví­vott harcokban. És a vadászat sem járt mindig sikerrel, ezért bizony sokszor éhezett. Egyedül az vigasztalta, hogy minél messzebb távolodik az otthonától, annál melegebb lett. A jéghegyek még megvoltak, de már sorban olvadoztak, és egyre sűrűbben kacsintott ki a felhőkből a legfőbb Isten naparca. Bezzeg más élet volt itt gyerekkorában. Akkor még a fagy és szél birkózott a hegyekkel, növény, folyó víz semerre, csak hó és hó, amerre csak megfordult. Most akár sátrat is verhet a szabad ég alatt. Hála neked, mindenható Napisten! – borult térdre hálásan. Az ám, de hol vannak az emberek? Lehet, hogy én vagyok az utolsó ember a világon? – döbbent belé a gondolat, amikor látta, hogy senki sem vetődik az útjába. Miért hagyta a Nagy Szellem egyedül, hiszen társ nélkül nem vehetem fel a harcot annyi gonosz szellemmel, állattal, aki mind-mind arra vár, hogy leessek a lábamról. Addig-addig sóhajtozott, nyöszörgött, amíg az Ég Ura meghallgatta panaszát, és összehozta néhány emberrel. Lehettek vagy tízen, valamennyien talpig fegyverben, vagy miben, tudniillik Tullió még sosem látott effélét. De amazok sem Tullióhoz hasonló óriást. A férfi ugyanis két fejjel magasabb és izmosabb volt náluknál, a bőre pedig sokkal világosabb.

– Isten hozott, barátaim! – áradt el Tullió szívében a boldogság, és összevissza ölelgette a vadászatból hazatérő csapatot. – Megengeditek, hogy veletek tartsak?

A vadászok értetlenül rázták a fejüket. Egy szavát sem értették, ezért nem is igen törődtek vele. Pihentek egy keveset, majd a vezér parancsára folytatták útjukat. A férfi csatlakozott hoz­zájuk. Nem kergették el, de kitárt karokkal sem fogadták. Nem sokkal ezután kunyhókkal telezsúfolt tisztásra érkeztek. A gyerekek, nők azonnal körbevették a vadászokat és Tulliót.

– Lu bar da tik – tapogatta meg ámultan egy gyerkőc a férfi dagadó izmait, miközben a lá­nyok a bőrét simogatták.

Annál dühösebben ágált egy ősz szakállú, csiricsáré öltözetű vénember. Hát ezt meg mi lelte? A vadászok, maga a vezér is elsápadva figyelt az öregre, és eddigi passzivitásuk csakhamar gyűlöletté változott. Vajon mivel tömhette tele a fejüket ez a varázsló, hogy egyszerre elkezdték így gyűlölni? – bámult Tullió az elhúzódó emberekre. A férfiak lerakodtak a szekérről, és nyársra húzták az elejtett zsákmányt, egy óriástermetű gyapjas orrszarvút. Csakhamar kellemes illat lengte be a telepet. Tullió szájában összefutott a nyál, és a tűzhöz sompolygott. Rögtön elzavarták. Úgy tűnik, ma este éhesen fog lefeküdni, már ha lesz hol, mert ahogy ezek bánnak vele, alighanem még a kunyhójukból is kiűzik. Jól sejtette, valóban ezt tették, amint be-benyitott egyikbe-másikba. Á, ez legyen a legkisebb gondja, hiszen eddig is sátorban töltötte az éjszakát! Annál jobban bántotta, hogy ennyien gyűlölik, ugyanakkor félnek is tőle, jóllehet senkinek sem ártott, és nem is akar most sem senkinek.

Beesteledett. Az erdőben fel-felüvöltött egy-egy farkas, oroszlán. Tovább kéne állni, de itt, ennyi vadász közt mégiscsak biztonságosabb. Tullió nem volt gyáva ember, néha mégis összerezzent. Nem, nem menekül tovább. Már nagyon elege van a vándorlásból, meg aztán túl veszélyes is, csoda, hogy eddig is megúszta. Ha nem engedik a kunyhókba, felüti a sátrát a kunyhók közelében, és addig igazából nincs is baj, amíg a törzs csak ireg-morog, de nem harap. Nézzük, hol üthetne sátrat. Talán a telep közepén, ennél védettebb hely nincs is az egész környéken. Szép, nagy kunyhók, valamennyi csontból és fából. Itt lakhat a törzsfőnök, varázs­ló is. Igen, itt fog letelepedni – hurcolkodott át a főtérre. Alig bontott sátrat, megfogták, és bezárták egy ketrecbe. Kedves, barátságos emberek. Már sok mindenen keresztülment, egyedül a fogságba nem kóstolt még bele. No, most belekóstolhat.

– Hé, hozzatok már nekem is abból az orrszarvúból! – rázta meg a ketrecét.

Néhány fiatal felfigyelt a férfira, és odasietett a férfihoz.

– Húús, ham-ham, húús!

Hoztak azt is, de csak incselkedtek Tullióval, ide-oda lóbálták a húst, és lándzsáikkal vé­resre szurkálták a vörös hajú idegent. Ezután otthagyták. Másnap nem zaklatták, de vizet, élel­met továbbra sem kapott senkitől. Két napig bírta, aztán elvesztette eszméletét. Mire magához tért, egy szegényes, de meleg kunyhóban találta magát. Épp a homlokát borogatta egy hosszú hajú asszonyember.

– Hol vagyok? A fenébe, már megint elfelejtettem, hogy nem értitek a nyelvemet.

A ház másik lakója odasántított a beteghez, és megtapogatta a homlokát. Nagyon-nagyon idős, bicebóca ember volt, arcáról jóság és szeretet sugárzott. A nő, valószínűleg az öreg lá­nya, kis termetű és kecses, nagy fekete szemekkel. Tullió a gondos ápolásnak és erős szerve­zetének köszönhetően hamar felgyógyult. Alig állt talpra, egyszer csak megjelent a törzsfőnök is a kunyhóban. Erős, a vadászoknál két fejjel magasabb ember volt. Ezért is választhatták meg vezérnek – gondolta Tullió. Hanem az arca… Hát azt bizony összevissza harapdálták az álla­tok. Két szeme közül is csak az egyik maradt érintetlen és abban is az oroszlán kegyetlensége csillogott. Az öreg és lánya nagy tisztelettel fogadták a törzs első vadászát, aki sűrűn mutogatott Tullió felé. Vajon mit akarhat? – találgatta magában a férfi. Jót biztosan nem, mert a hangjában gyűlölet és harag vibrált. A vezér megelégelte a vitát, és durván magához rántotta a kicsi nőt. Az tőle telhetően védekezett, és segítségért kiáltott az apjának. Az öreg tehetetlenül tárta szét a karját, nem mert szembeszállni a vadászok vadászával. Nem úgy Tullió, aki felemelt ököllel rohant a vezérre.

A szabdalt képű, tapasztalt harcos párszor fürgén kitért az ütések elöl, egy ütés azonban úgy fejen találta, hogy egyből a földön kötött ki.

Teltek-múltak a napok, hónapok. Tulliót végleg magához vette a jó öreg, ami mai szó­használattal élve egyenlő volt a menedékjoggal, így aztán többé senki, maga Momó, a vágott arcú vezér sem bánthatta.

– Köszönöm, te nagyon jó ember vagy – hálálkodott Tullió, aki lassanként megtanult a fekete bőrű törzs nyelvén. – Nélküled még ma is ott kódorognék a végtelen pusztákon, gonosz szellemektől és vadállatoktól körülvéve.

– Nincs mit. Eddig volt egy lányom, most van egy fiam is. Remélem, idővel a törzs is meg­szeret és befogad.

– Őt? – hitetlenkedett Anika, a hosszú hajú lány.

– Te nem hiszed? – csodálkozott Tullió. – Az igaz, hogy ma még alig áll szóba velem valaki, bár együtt eszünk, vadászunk, táncolunk…

– Azontúl semmi közöd senkihez, és még a kutya is messze elkerül.

– Mert más törzsből származom, de majdcsak megszeretnek egyszer engem is az emberek.

– Bárcsak így lenne, de ahogy én a törzset ismerem… Apa! Elárulnád a fiadnak, miket sutyorog róla a varázsló!

– Elárulhatom, nem titok, aztán hogy igaz-e, az már más kérdés – simogatta meg hosszú, ősz szakállát a bicebóca. – Valamikor réges-rég a te törzsed meg a mienk barátságban élt egy­mással. Egészen addig, amíg a törzsed beérte annyival, amije van. Idővel azonban ennél is többre vágyott, ezért fogta magát, és elvette tőlünk a földjeinket, házainkat. Eleinte könnyen ment, mert mindig az erősebb győz, ti pedig olyan erősek voltatok, hogy egyetlen törzs sem bírt titeket legyőzni.

– Valóban? – mosolygott elégedetten Tullió.

– Így mesélik, lehet is benne valami, ha elnézem a karjaid – tapogatta meg ő is Tullió békáit.

– Igen, igen, és?

– Egy idő után rájöttünk, hogy nem is vagyunk olyan gyöngécskék, csak a mi erőnk nem az izmainkban van, hanem itt, a fejünkben – mutatott büszkén a fejére Aninaó, merthogy így hívták az öreget. – Attól kezdve fordult a sors, és győzelmet győzelemre arattunk, visszafoglaltuk a földjeinket, és megátkoztuk azokat, akik ezentúl szóba állnak veletek.

– Szép, de mért volt szükség erre is?

– Azt nem tudom. Talán továbbra is féltünk tőletek, és azt hittük, ezzel örökre elszakít­hatjuk a törzseket egymástól.

– Érdekes dolgokat mondtál, magam is hallottam pusmogni ezekről a törzsemben. Tehát ezért nem barátkozik velem itt a kutya sem. Csak egyetlen dolgot nem értek: ha már ennyire gyűlöltök, miért nem űztetek ki a faluból már a kezdet kezdetén?

– Hát nem a varázslón múlott, az bizonyos.

– De még a törzsfőnökön sem – tette hozzá Anika. – Viszont van nekünk egy másik törvényünk is, és ez mindennél fontosabb. A neve menedék, és aki ezt megkapja, azt nem szabad többé a törzsből kiűzni.

– Köszönöm – gyúlt végül teljes világosság Tullió agyába, és összevissza csókolta előbb az öreget, majd a lányát, illetve csókolta volna, ha az nem húzódik el előle. – Most mi van? Csak… csak nem félsz te is tőlem, Anika?

– Nem félek, csak az átok és a menedék nem fér össze valahogy.

A férfi öröme úgy elolvadt, mint hó a napfényben, ugyanis már az első perctől kezdve belepistult a leányba. Anika pedig Tullióba, de valami mindig távol tartotta őket egymástól. Most ennek okára is fény derült.

– Ugyan, butaság. Nem ez itt a fő, hanem az, szeretsz, vagy nem szeretsz.

– Szeretlek – pirult el Anika, aki eddig még sosem ejtette ki száján ezt a szót. – Mint testvér a testvérét – sietett pontosítani.

– És ha nincs ez az átok, akkor is?

– De van, és én hiszek benne, meg apa is.

– Na, ezt nem hiszem. Ő okos ember, és nem ül fel az ilyen meséknek.

– Lehet, hogy nem ülök fel, de számít is ez valamit, ha mindenki más hisz benne – vála­szolta hosszú hallgatás után az ezerráncú, sokat megért apóka.

– És ha nekem ez nem tetszik? – lázadozott csalódottan Tullió. – Ne, ne értsetek félre, én igazán nagyon hálás vagyok a menedékért meg mindenért, de ha én Anikának nem lehetek más, mint a testvére, jobb, ha máris felszedem a sátorfám.

A gyémántszemű kicsi lány lángra gyúlt arccal fordult ki a kunyhóból. Tullió és az apa né­mán nézett egymásra.

– Úgy látom, haragszik. Megkérdeznéd, mi baja? – szólt oda Tullió az öregnek.

– Kérdezd meg te, bár a helyedben én most inkább békén hagynám a kicsikét.

– Megbántottalak? – fogta át a lány vállát odakint.

– Nem, csak… Igen – tört ki a lányból hirtelen. – Kicsit fáj, amiért úgy akarsz elmenni, hogy engem meg sem kérdezel.

– Meg kellett volna kérdezzelek? – hökkent meg Tullió. – És ugyan miért, hiszen csak egyszerű testvérek vagyunk, illetve még az sem, ugyebár.

– Nem, de akkor is.

– Maradjak?

– Maradj – rebegte a kicsi lány.

– Maradnék is, de úgy, hogy együtt vagyunk meg nem is, kicsit nehéz lesz – vakarta meg a fülét Tullió. – Azt mondod, szeretsz, közben meg sem csókolhatlak. Milyen szeretet az ilyen, Anika? Ezenkívül milyen jövő várhat rám olyan törzsben, ahol ennyi idő után is félig kint, félig bent vagyok?

Hát ez nehéz kérdés volt. A nő csüggedten hallgatott.

– Na látod! Viszont ha tényleg bírsz – csillant meg Tullió szeme váratlanul –, itt hagyhat­nánk a törzset mindketten.

– Szó sem lehet róla – bicegett elő Aninaó –, de nem azért, mert nem szeret, hanem van egy ennél jobb javaslatom. Nem kell hozzá más, mint egy icipici türelem, erő és ügyesség. Az erő, ügyesség ott van a karodban, a többire akkor lesz szükséged, ha benevezel a holnapi ver­senyre.

– Miféle versenyre?

– Amit az új törzsfőnök megválasztásáért tartanak. Ez a szokás ugyanis, ha a törzsfőnök megvénül, meggyöngül, meg ilyesmi, mert nálunk csak erős emberek lehetnek vezérek.

– Érdekes szokás, de mi közöm nekem az egészhez?

– Nem érted?

– Nem.

– Jelentkezz a versenyre, és győzd le ezeket a maflákat, utána már csak te egyedül pa­rancsolsz a faluban.

– Vagyis mindenki úgy táncol, ahogy én fütyölök? Nem lenne rossz, csak az a kérdés jelentkezhetek-e, aztán ott az a kelekótya varázsló.

– Ez a verseny szabad, bárki jelentkezhet rá még a hetedik határból is. A varázslóra meg rá se ránts, majd egy olyat választasz helyette, aki mindig a te akaratod szerint cselekszik.

– Te tényleg nagyon okos vagy – ölelte át lelkesen Tullió az öreget és Anikát. – Holnap én leszek az új törzsfőnök.

Így is lett. Mindenkit, beleértve a volt vezért is, simán messze felülmúlt: birkózásban, futásban, kötélhúzásban, balta- és kődobásban, vadászatban stb. Ajaj, egy törzsfőnökség nem semmi, alaposan meg kell ám azért küzdeni. Tullió is teljes egy napig verekedett, míg kikiáltották győztesnek, utána még egy napot ettek-ittak, táncoltak az új törzsfőnök, vagyis Tullió tiszteletére.

– Ez a tiéd – kevert le egyet a legvégén az exvezérnek. – Emlékeztetőül arra, hogyan kell, pontosabban nem kell bánni egy vándorral. – Te pedig, nagy varázsló elismételnéd, kik és miért átkoztak el engem?

A varázsló meg sem mert mukkanni.

– Nem hallom. Megátkoztak, vagy inkább… megáldottak, mert ilyeneket is susmognak – lódította Tullió, hogy ezzel végleg megnyerje a törzs tetszését.

– Kicsodák? – kapta fel fejét a varázsló, meg is bánta azonnal.

– Mondjuk én – lépett ki a tömegből egy fiatal, ravasz képű fekete.

– Te? És ti? – fordult az újsütetű törzsfőnök a tömeghez. – Ti kire hallgattok? Megátkoz­tak vagy megáldottak engem az Istenek?

– Megáldottak! – zúgták a vadászok kórusban.

– Köszönöm a bizalmat. Te pedig…

– Ketu.

– Ketu, mostantól te leszel az új varázsló.

– Éljen Tullió és az új varázsló!

– Na, milyen voltam? – érdeklődött Tullió az öregnél.

– Ügyes, nagyon ügyes – veregette vállon Aninaó. – Most már néped, otthonod és asszonyod is van. Tudom, hosszú út vezetett idáig, de megérte, nem, hát még, ha a többi törzs elismeri az ügyességed, hatalmad.

– Hatalmam? Nincs nekem semmiféle hatalmam. Egy törzs, néhány vadász még nem a világ, és amit megismertem a világból, az se nagyon érdekel.

– Majd fog, vezér, majd fog, és a világ is meg akar téged ismerni. Meglátod, csak úgy özön­lenek hozzánk a vadászok.

– Nocsak, úgy beszélsz, mint egy látó vagy varázsló. Nem voltál te is az valamikor?

– Nem, én csak úgy álmodom. Úgy mint te, Anika, azzal a különbséggel, hogy az én álmaim be is szoktak teljesedni. Kérdezd csak meg Anitát.

– Csakugyan? – pillogott a férfi a leányra, aki megerősítően bólintott. – Elmesélnéd nekem is?

– Álmomban láttam egy falut, de akkorát, amibe öt másik is beleférne, és csak nőtt, egyre nőtt, mert mindenki ezen a környéken akart letelepedni. Erre elkezdtünk új, az eddigieknél még több házat építeni – simogatta meg hosszú, ősz szakállát Aninaó.

– Mi? Építeni?

– Igen, mi, merthogy az a nagy falu a mi falunk volt, és tudod, ki vezette?

– Ki?

– Te, Tullió.

A férfi felnevetett.

– Most mit rötyögsz? Mondtam már, hogy amiről én álmodok, az mindig beteljesedik?

– Vége? Többet nem álmodtál?

– De igen. Álmomban visszatért a tél, a hó, fagy és minden, ami ezzel jár. Emberek, állatok egyaránt fáztak és éheztek, amíg aztán egy szép napon bekerítettek a farkasok. Minket akartak megenni – komorodott el a bicebóca.

– Elég, elég, a többi nem érdekel. Még a végén elmegy az étvágyam, pedig ma medvetalpat szeretnék ebédelni.

– Szörnyű! – csapta össze kezeit Anika. – De csak folytasd, erről még nekem sem meséltél. Remélem, mi ettük meg őket.

– Nem a, de hogy nem sokáig csorgott a nyáluk, az bizonyos, ugyanis felbukkant egy másik csapat is mögöttük.

– Oroszlánok?

– Emberek, fehér bőrű óriások, pont olyanok, mint te, Tullió.

– Érdekes, nagyon érdekes. Azt hittem, már nem élnek hozzám hasonló emberek. És?

– Felébredtem.

– Ide azt a medvetalpat, már most megeszem.

Az álom híre hamar elterjedt a faluban, s mivel mindenki nagyon hitt akkoriban az álmokban, a törzs egy része kétszeres tisztelettel ismerte el Tulliót vezérnek, másik része azonban tartózkodó maradt és gyanakvó. Naná, hogy gyanakvó, mert kinek tetszhet egy olyan törzsfőnök, aki az ellenségük véréből származik. De nem könnyítette meg a férfi dolgát Anika sem, akinél, áldás ide-oda, legfeljebb annyit ért el Tullió, hogy megölelhesse, csókolhassa, de már egy ágyban egyszer sem akart aludni vele a kicsike.

– De hát miért nem? Nem hallottad az új varázslót? Engem megáldottak, nem megátkoz­tak az Istenek, akivel párosodni nemcsak szabad, hanem tisztesség és kiváltság is.

– Ketu, illetve szerinted, amiről viszont mindketten tudjátok, hogy hazugság – gyötrődött Anika, miután neki sem volt ínyére ez az állapot. – Mi, tetszik, nem tetszik, két különböző faj vagyunk, más szóval tabuk vagyunk egymásnak.

– De te nő is vagy, én meg férfi. Nem érzed, nem bizsereg semmi benned, Anika?

– Dehogynem, csak félek az átoktól. Hogy szállhatnék szembe én egy Istennel?

– Úgy, ahogy én – öntötte el Tulliót a szenvedély, és maga alá gyűrte a kicsi nőt.

Anika ijedten védekezett. Úgy fickándozott alatta, mint a hal, aztán csak feladta, és átölelte Tulliót.

– Szeretsz?

– Szeretlek – hunyta le a szemét, és lezajlott, ami mióta világ a világ minden férfi és nő között végbemegy, utána mindketten rettegve tekintettek a magasba.

És láss csodát, nem szakadt rájuk az ég, meg a föld sem rengett meg alattuk. Erre fellélegeztek, és még sokáig éltek volna, ha az Istenek nem kedveskedtek volna Tulliónak is egy álommal. Ő népes, idegenektől nyüzsgő faluban látta magát. Az emberek jöttek-mentek, és egy házra mutogattak. Nini, hiszen ez az ő háza! Ott feküdt egy medvebőrrel leterített ágyon és nyöszörgött. Testét piros kiütések és hólyagok borították. Vizet! Vizet! – rebegte, de senki sem hallotta. Így feküdt magára hagyatottan, betegen még hosszú-hosszú ideig, amíg azt nem kívánta, bárcsak meghalna, ám ezt az óhaját sem teljesítették az égiek – mesélte el álmát a bicebócának.

– Ujujuj, ez nem jó jel, és egy kicsit ellentmond annak, amiről én álmodtam – piszkálta meg az orrát Aninaó. – Én teljesen egészséges, daliás vezérnek láttalak, aki egyszerre több törzsnek is parancsol, miközben te beteg, félig béna emberként vártad a halált egy jéghideg viskóban.

– Így van, és bizony nagyon nem tudom, melyik álomnak higgyek, melyiknek ne higgyek – zavarodott össze Tullió.

– Talán egyiknek sem – mondta bizonytalanul Anika. – Miért kell hinni minden álomban?

– Nem kell, de érdemes, mert csak az álmokból tudjuk meg, mit akarnak az istenek, arra pedig nem árt mindig odafigyelni – oktatta ki lányát a családfő.

Alig fejezte be a mondatot, elsötétült az ég, és akkorát dörgött, hogy beleremegett az egész őserdő.

– Tényleg nem árt, csupán az a baj, hogy sokszor nem értjük, mit akarnak mondani – kémlelt az égre Tullió. – Én legalábbis nem értem, például most miért haragszanak. Vagy nem is haragszanak, csak jóváhagyták Aninaó tanácsát?

– Kérdezzük meg tőlük! – táncolt elő Ketu halál komolyan, aki mostanában egyre jobban beleélte magát a varázsló szerepébe.

– Kérdezzük – siettek ki a kunyhóból.

Ketu nagy tüzet gyújttatott, majd belefújt a kürtjébe, és összehívta a vadászokat.

– Tessék, halljuk a kérdésed! Mondd meg nekik is, mit akarsz az Istenektől kérdezni!

– Hát csak azt, hogy miért haragszanak ránk mostanában? De miért kellett ezért a törzset is összehívni?

– Táncoljátok körül a tüzet, és nyújtsátok karotokat az ég felé! – hagyta válasz nélkül Tul­lió kérdését, nem sokkal utána pedig valamit szórt a lángokba, melyből piros, zöld és sárga szikrák csaptak a magasba.

A vadászok földre borultak, és áhítattal hallgatták varázslójuk érthetetlen fohászát.

– Megvan a válasz, halljátok, mit üzennek az Istenek! – szólalt meg Ketu váratlanul a törzs nyelvén, kicsit várt, majd ünnepélyesen folytatta. – Azért haragszunk, mert nem tesztek semmit azért, hogy uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain és legfőképp a többi törzseken. Pedig ezek a törzsek nap mint nap elvadásszák előletek az állatokat, és kifogják a legjobb halakat a tavakból – dörögte elváltozott hangon, mintha maga az egek és föld Ura beszélne belőle. – És mi hagyjuk, de miért? Nekünk nincsenek lándzsáink, szakócáink, bunkóink, amikkel megvédhetjük a területeinket?

– Jól van, megértettük – intette le gyorsan Tullió, még mielőtt Ketu fellázíthatta volna az egész törzset ellene, merthogy ezt akarta, azt már kezdte pedzeni.

– Még nem fejeztem be, engedd meg, kérlek, hogy folytassam.

– Semmi értelme. Ami érdekelt, megtudtuk, a többit bízd a vezéredre. Menjetek haza, és nyugodjatok meg, már nem haragszanak ránk az Istenek – oszlatta fel a tömeget. – Gyanús nekem ez a Ketu. Vajon miben sántikálhat? – kérdezte Aninaótól, amint magukra maradtak.

– Nekem is – erősítette meg a bölcs öreg. – Miután többször láttam Momóval pusmogni, egész biztosan összeszűrte a levet a volt vezérrel.

– Szerintem ki kéne űzni mindkettőt a faluból, hiszen folyton folyvást ellened acsarkodnak, tán még ki is nyírnának, igen, ezektől minden kitelik – aggályoskodott Anika.

– Csak nem. Azért még várjunk, meg kell ám ezt jól gondolni, mert mit kezdjenek ketten ebben a kegyetlen, vadállatoktól hemzsegő világban – jutott Tullió eszébe saját vándorlása, és az a sok-sok szenvedés, amin átment a vadonban.

Végül mégis csak engedett, főleg, amikor észrevette, hogy egyre több vadász csatlakozott Momóhoz és Ketuhoz. Adott nekik két sátrat, élelmet, fegyvereket és mellé tíz, ugyanabban a csónakban evező cimborát, hogy könnyebben védhessék meg magukat. Na, csakhogy ezen is túlestem – lélegzett fel, amíg újból el nem fogta valami nagy-nagy bizonytalanság, félelem a jövőtől és nem utolsósorban az álmoktól. Különösen utolsó álmától, melyben ágyhoz kötött bénaként várja a halált egy jéghideg kunyhóban. Ezenkívül ott van még az átok is, ami akkor érné el, ha összefeküdne a leánnyal. Nos, vele már összefeküdt, és mi történt? Hát… szerencsére a hajuk szála sem görbült meg. Legalábbis egyelőre.

Eltelt egy év. A törzs szépen szaporodott, a földeket köröskörül ültették mindenféle nővénnyel, és egyre több állatot háziasítottak, pontosan úgy, ahogy Aninaó megálmodta.

– De szép lenne itt az élet, ha nem kellene félni minden kardfogú tigristől, mamuttól – csüggedt el néha Tullió. – Aztán ott vannak még a gonosz szellemek, szélviharok, villámok. Az ember alig lép egyet, már elébe is ugrik egy medve, oroszlán, tüzet okádnak a hegyek, vagy meghasad a föld alattunk.

– Ilyen az élet, mindig is ilyen volt: tele félelemmel, veszéllyel – vonogatta vállát Aninaó. – Erről jut eszembe, körül kéne keríteni valamivel a telepet, hogy legalább a faluba ne törhessenek az állatok.

– Vajon hol járhat most Momó és Ketu, egyáltalán élnek még? Talán mégsem kellett volna útilaput kötni a lábukra.

Egyik éjszaka megfújták a kürtöket a faluban.

– Mi az, mi történt? – rohantak ki kunyhóikból a vadászok.

– Körülzártak bennünket – jelentették az őrszemek.

– Kicsodák? A farkasok?

– Nem, emberek.

– Fegyverbe! Fegyverbe! Védjük meg a falunkat! – állította vadászait gyorsan csatarendbe a törzsfőnök.

Szép csillagos éjszaka volt. A két sereg farkasszemet nézett egymással. Egyik oldalon Tul­lió serege, apró termetű, de annál izmosabb férfi, vele szemben a támadók, valamennyi fehér bőrű, tagbaszakadt óriás. Mögöttük Momó és Ketu bazsalygott.

– Itt vannak, megjöttek – súgta oda Tulliónak Aninaó. – Emlékszel, mit álmodtam legutóbb? Ők azok a fehér bőrű óriások.

– Kik vagytok, és mit akartok? – lépett ki a sorból Tullió.

– Al bee diii! – lépett elő a támadók közül is egy karcsú, sugárzó tekintetű dalia.

Egy pillanatra megállt, majd ismét lépett egyet. Serege követni akarta, de ő egy intéssel visszaparancsolta a csapatot, Tullió pedig az övéit, miközben maga is közelebb óvakodott a másik fehérbőrűhöz. Hajszálra olyan, mint én vagyok – ámuldozott magában, ugyanúgy a másik is. Csend. Csak egy farkas vonított valahol a vadonban. A férfiak felemelték bunkóikat, és vicsorogva kerülgették egymást egy darabig.

– Miuavu uvauium! – szaladt ki Tullió száján saját nyelvén önkénytelenül.

– Al bee diii.

– Al diii.

Az idegen megértette, meredten bámult rá, majd földhöz vágta bunkóját, és átölelte Tulli­ót. Egyszer csak megsurrant a levegőben valami, és a következő pillanatban két nyílvessző állt ki Tullió hátából.

– Momó, Ketu – fedezte fel őket a támadók között, azzal nekivágott egy még hosszabb útnak, mint amelyen eddig valaha is vándorolt.


Hozzászólások



Archívum

Partnereink