Tanyasi ballada

 

Már három napja hullt, és csak egyre hullt a hó. Az emberek az első nap még élvezték. Végre egy igazi havas tél, friss, tüdőt tisztító oxigénnel, úgy, mint a régi szép időkben. Különösen a gyerekek örültek, naná, melyik emberke nem örül, ha előveheti a színben szomorkodó korcsolyáját, szánkóját. A bajok akkor kezdődtek, amikor a második napon sem állt el a hava­zás, és a keletkezett hótorlaszok akadályozták a forgalmat. Előbb a vonatok álltak le, majd az autók, villamosok makacsolták meg magukat. A hótakarítók éjjel-nappal dolgoztak, mert hát munkába azért csak kell menni, és az áruszállítás sem szünetelhet. Több falu, tanya elszigete­lődött, köztük a Kajtár-tanya is.

– Puff neki, még csak ez hiányzott! – húzta össze szemöldökét egyre sűrűbben a családfő. – Előbb a migránsok, aztán a pandémia, energia-, élelmiszerválság. Mi jöhet még ezután?

– Hát nézzük a dolog jó oldalát! – válaszolta józanul rövid hajú, vékony ajkú felesége. – A Covidot megúsztuk, villanyunk, benzinünk még van, és éhezni sem éhezünk. Az egyetlen gu­banc, hogy nem hagyhatjuk el a tanyánkat. Egyelőre.

– De meddig, Barbara, meddig? – aggodalmaskodott a szőke hajú, harmincöt év körüli apu­ka. – Épp a múltkor láttam a tévében… Hopp, bekapcsolom, majd később elmondom. Előbb az időjárásjelentést akarom hallani – kattintott a távirányító gombjára.

Semmi: se kép, se hang, befulladt a készülék. Kinézett az ablakon, és meghökkent, akkora szél fújt, hogy egy szilvafa máris derékba tört, és a többi fa is vészesen hajladozott a viharban.

– Javítsd meg, apu! Mindjárt kezdődik a mesefilm – nyafogott Petike.

– Mit, a tévét? Máris – vizsgálta meg elöl, hátul Olivér, még rá is ütött egyet, mindhiába. – Előre látható volt, ilyen időben egy tévé sem működik.

– De működik, csak meg kell javítani.

– Ne nyafizz! – szólt rá erélyesen Barbara. – Tudod, hogy apuka nem ért a tévékhez.

– Tudom – húzta el a száját Petike.

– De még ha értene is, ilyen időben tényleg csak a jó idő segíthet, úgyhogy türelem, kisfi­am, türelem. Tudod, mit? Sakkozzatok! Már rég nem sakkoztál az apáddal.

– Á, nem, az túl uncsi.

– Játssz velem! – ajánlotta kishúga.

– Az még uncsibb, utálom a babáid.

– Én meg az autóid – vágott vissza durcásan.

– Te nem unatkozol? – évődött férjével a ház asszonya.

– Még kérded? Most kezdem felfogni, mit élhet át egy karanténba keveredett covidos. Az ember csak ül, üldögél tétlenül, és fogalma sincs, mit kezdjen magával. Ki nem mehet, dolgozni nem tud.

– Szegénykém, mennyire sajnállak. Igaz, hogy huzatosak az ajtók, ablakok, de ahhoz persze te nem értesz, aztán meg kéne tisztítani a rézkilincseket, ami viszont női munka.

Olivér kényelmetlenül feszengett.

– Oké, vettem az adást. Tisztában vagyok vele, hogy aktakukac létemre nem sok hasznomat veszítek a tanyánkon. Talán ezért nem is kellett volna ezt a tanyát megvenni. Hallod? – torpant meg hirtelen. Valakit nagyon ugatnak a kutyák odakint.

– Remélem, nem egy medve kószál megint a közelben – komorodott el a fiatal asszony.

Meglehet, ezúttal tényleg igaza van a férjének. Túl sok probléma van egy ilyen tanyával, ráadásul nem is értenek hozzá. Ő gyógytornász-fizioterapeuta, Oli könyvelő, hova tették az eszüket? De hát ez a trendi újabban, mindenki zöld övezetbe igyekszik: városszélre, falura, ta­nyára, ahol tisztább a levegő, és békésebbek az emberek.

– Jaj, ne! – iramodott az enyhén pocakos könyvelő az ablakhoz.

Alkonyodott. A hó ugyanúgy hullt, és a szél is változatlan erővel süvített.

– Hála istennek, csak egy dzsip – esett tekintete egy szénfekete autóra.

A család odasereglett az ablakhoz. Vajon kik lehetnek, és mit akarnak? A dzsipből négy férfi szállt ki, és bezörgetett a rácsos vaskapun.

– Nyugodtabb lennék, ha most volna egy puska a kezemben – motyogta a karcsú, kisportolt testű anyuka.

– Kinyissam?

– Még csak az hiányzik! Hátha betörők. Nem láttad a tévében, hányan törnek be mostanság a tanyákba?

– Igazad van, az élelem. Most ez a sláger. Megyek, kulcsra zárom az ajtót – loholt az ajtóhoz. – Nesze, hoztam neked egy konyhakést.

– Én is kérek – nyújtotta ki a kezét a hétéves Petike.

– Meg én is – csipogta lenhajú kishúga.

– Bátor gyerekek. Rám ütöttek – feszítette ki a mellét Olivér. – Majd később ti is kaptok, addig is maradjatok csendben, megegyeztünk?

– Bolond vagy? – meredt a késre Barbara. – Két késsel akarod felvenni a harcot négy gengszterrel? Nem tágítanak, jaj, nem tágítanak. Már neki is mentek autójukkal a kapunak. Szűzanyám, ezek sem tréfálnak. Próbáld meg felhívni a rendőrséget!

Hirtelen három lövés dördült el a kapunál.

– A kutyáknak is annyi – vetett keresztet. – Ó, bárcsak beengedtük volna azt a csotrogányt.

– Halló! Halló, kapitányság! Süket, lemerült az aksija.

– Az enyémnek is – bosszankodott az asszonyka. – Ez volt az utolsó reményem – roskadt a székre tehetetlenül. – Hát jöjjön, aminek jönnie kell.

Jött is az. Legelöl egy szemöldök nélküli, irhabundás férfi, utána három fiatalabb álarcos bűnöző.

– Jó estét kívánok. Köszönjük a meleg fogadtatást – dobta Olivér elé a szemöldök nélküli férfi a maga után vonszolt kutya tetemét.

Báró volt, Olivér legkedvencebb kutyája.

– Te, gyilkos! – rohant rá felemelt késsel a könyvelő, használni azonban nem használhatta, mert a szemöldök nélküli egy villámgyors ütéssel padlóra küldte Olivért.

– Apuka! – sikoltoztak a gyerekek.

– Pancser – biggyesztette le ajkát a szemöldök nélküli ember. – Pénzt, ékszereket, mobiltelefont az asztalra! – parancsolt a családra.

Olivér és Barbara némán engedelmeskedett.

– Ennyi? Motozzátok meg őket! Így már rendben vagyunk. Kössétek össze a lábukat, és kezüket! A gyerekeket hagyjátok! És most rámoljatok ki minden ehetőt-ihatót, és vigyétek a terepjáróba! Idő: harminc perc. Asszonyom, volna szíves kalauzolni az urakat, én addig őrkö­dök, és csevegek a férjével.

– Mondja, nem szégyellik magukat? – tapogatta állát Olivér. – Nem elég, hogy annyi ember éhezik a világon, maguk még rá is tesznek egy lapáttal?

– Mért, az jobb maguknak, ha mi is koplalunk, vagy álljunk be mi is a kéregetők sorába? – ugrott elő egy ránc a szemöldök nélküli férfi homlokán. – Induljatok! – reccsentett az embereire. – Mindjárt letelik a félóra.

– Miféle kéregetők, nem értem.

– Cigányok, afgánok, ukránok. Hej, de más lenne itt az élet, ha nem kéne ennyi szájat etetni.

– Maga nagyon kegyetlen – nézett szembe vele Olivér. – Remélem, a feleségemet nem bántja.

– Ne aggódjon, nem a zsánerem. Persze az embereimért nem kezeskedem, b. neje meg, ugye, elég szemrevaló asszonyka.

– Barbi! – ugrott talpra a férfi, de miután kezét-lábát megkötözték, nemigen jutott egy méternél messzebbre.

– Hova, hova, gazduram?

– Ha hozzányúltatok a nejemhez…

– Akkor mi van? Szétrúgod a kobakom?

– Befejeztük – jelentették be a betörők. – Akár indulhatunk is.

A vezér tétován bámult ki az ablakon.

– Maradunk. Túl nagy a vihar, meg kell várni, amíg egy kicsit lecsitul – sétált vissza az asztalhoz.

– A kurva életbe, akkor mért siettettél úgy? – háborgott egy reszelős hangú, lapátfülű cimbora.

– Tessék?

– Semmi, semmi, maradjunk, ha te is így látod.

– Uram, megengedi, hogy önöknél töltsük az éjszakát?

– Nem, és nagyon örülnék, ha elhagyná a házamat – fészkelődött a könyvelő váltig azon tűnődve hozzányúlt-e valaki a feleségéhez, vagy sem.

– Na, tessék, és még engem nevez kegyetlennek. Tudja, mi történne, ha nekivágnék a pusztának? Alig mennénk pár métert, elakadnánk a hóban, és azonnal körülvennének a farkasok.

– Apuka, engedd meg, hogy itt aludjanak – rettent meg Péterke.

– Ne aludjanak, elvitték a barikát, hallottam, ahogy bégetett – picsogott a kishúga.

– Egy-egy. Asszonyom, ön határoz.

– Mi ez a marhaság – mordult fel a reszelős hangú. – Majd éppen ő fogja nekünk megengedni, hogy menjünk vagy maradjunk.

Az asszony vállat vont. Jobb, ha nem ingerli ezeket az agresszív, mindenre képes bűnözőket.

– Felőlem maradhatnak, föltéve, hogy holnap reggel rögtön elmennek, és cserében – tette hozzá merészen – visszaadják a barikát, plusz két mobiltelefont.

– Főnök, ez a tyúk hülyének néz bennünket – pislogott a kajla fülű.

– Ejnye, ejnye, barátom, hogy beszélsz te egy lédivel. Kérem, nézze el neki, sajnos nincs mo­dora. Vacsoráztak már?

– Nem vacsoráztunk.

– Mi sem, és ugyancsak éhesek vagyunk. Megkínálna minket is? De fizethetünk is érte, ha óhajtja.

– Mit készítsek?

– Báránybordát vörösborral – villant meg a bandavezér szeme. – Megfelel? – kérdezte a többitől.

A háziasszony szíve nagyot dobbant.

– Bárány az nincs, válasszon, kérem, más ételt!

– Itt nincs, de van odakünn. Fakutya, hozd be nekünk azt a barit a kocsiból!

– Ne, nem engedem! Dollyt nem adom! – kapaszkodott belé a leányka.

– Petra, Petike, menjetek át a másik szobába!

A lapátfülű térült-fordult, és már hozta is a leölt, vértől csöpögő báránykát.

– Kösz, öcsi, a többi az ön dolga, tisztelt asszonyom, de siessen ám, mert mindjárt kilyukad a hasam az éhségtől. Ha tudná, mióta vágyom egy ilyen puha húsú, friss bárányra?

– Maga nem normális.

– És maga? Egyáltalán létezik még épeszű ember ebben a feje tetejére fordított világban?

– Talán nem, de attól még megmaradhat valaki embernek. Azt mondjuk, megértem, hogy a szükség, az élelmiszerhiány rablásra kényszeríti, de miért gyűlöl úgy mindenkit?

– Micsoda éleslátás! Nem pszichológus maga véletlenül?

– Nem, de nem is kell, elég a szemébe néznem ahhoz, hogy lássam, kihez van szerencsém. Jut eszembe, vannak magának gyerekei?

A szemöldök nélküli arca megkeményedett.

– Semmi köze hozzá! Maga foglalkozzon csak a vacsorával.

– Így, megkötözve? Köszönöm. A férjemet nem engedik szabadon? Vagy talán félnek tőle? – gúnyolódott Barbara.

– Ettől a söröshasútól? – kuncogott a tetovált homlokú.

Elengedték. Kilencre elkészült a vacsora. Ehhez azonban le kellett venniük a maszkokat.

– Levegyük? – bizonytalankodott a kontyos frizurájú.

– Miért, te tudsz maszkkal is enni? – fintorgott a vezér. – Ők – mutatott a Kajtár családra – természetesen külön, a másik szobában burkolnak, mi meg itt, az ebédlőben. Csak nem adjuk fel az inkognitónkat egy vacsora kedvéért.

– Nem, azt nem – helyeselt a tetovált homlokú, de hogy az pontosan mit jelent, még csak nem is pedzette.

Palóclevessel kezdték, utána következett a bárányborda jó fokhagymásan, ahogy a vezér kommendálta. Egy darabig némán marcangolták a húst jó erős vörösborral leöntve, ami aztán egy-kettőre megoldotta a nyelvüket.

Beszélgettek erről, cseverésztek arról, csupán az aktuális témákat kerülgették, mint macska a forró kását.

– Kóser kaja, rég nem ettem ilyen finomat – böfögött a tetovált homlokú. – Egy kis süti és kávé azért elkelt volna még melléje.

– Szegény ukránok, vajon ők most mit esznek? – érzékenyült el a kontyos fejű.

Hupsz, ez a kérdés most beugrott!

– Ugyan, kit érdekelnek az ukránok, amikor magát, az ukrán elnököt sem érdekli – köpött egyet a lapátfülű.

– Van benne valami, hiszen ambíciói érdekében egy egész népet feláldoz. Szavamra, nem értem, hogy tud egy ilyen ember még aludni.

– Szerencsére itt vagyunk mi, magyarok. Bár nálunk sem fonják kolbászból a kerítést, gondoskodunk mi róluk. Adunk nekik lakást, kosztot, munkát, már ha elfogadják. Na, ja, minek melózzanak, ha anélkül is megélnek? Mint a bevándorlók általában, egy és ugyanaz a szitu.

– Azért nem egészen. Akárhogy is csűrjük-csavarjuk, ott mégiscsak háború van, naponta bombázzák a boltokat, házakat, nincs munka, nincs kereset. Borzalmas, de nem szeretnék lenni a helyükben! Aztán ott van Afganisztán, Afrika, akiket szintén illik segíteni.

– De miből, a Krisztusát ennek a kormánynak, miből és meddig? – sipákolt a reszelős hangú. – Legalább gabonát kapnánk cserében. És kapunk? Frászkarikát! Sem tőlük, sem az oroszoktól. Manapság hamarabb juthatsz pisztolyhoz, mint egy friss, ropogós veknihez. És a Covid újabb hullámáról még nem is beszéltem.

– Jaj, még egy Covid-hullám? – sápadozott a tetovált homlokú.

– Stop, álljon meg a menet! – szakította félbe a vezér az egyre hevesebbé váló diskurzust. – Nem ismerek rátok, komolyan. Hát már ti is politizáltok?

– Mi? – néztek össze a cimborák, és csak most vették észre, milyen igaza van a főnöknek.

Ők bizony csakugyan politizáltak, jóllehet azelőtt úgy őrizkedtek tőle, mint ördög a tömjénfüsttől. De hát a világ változik, és vele együtt ők is változnak.

– Én észre sem vettem – vallotta be őszintén a kontyos hajú. – Baj?

– Nekem nyolc, ha nincs más témátok, csak a fejetek maradjon tiszta, ezért ez volt az utolsó kortyotok – vette ki a vezér a kontyos kezéből a poharat. – Ne felejtsétek, ez a ház itt ellenséges terület, amiből óriási zűr lehet, ha elisszátok az eszetek.

– Oké, te vagy a főnök. Milyen süket csend van itt. Legalább valami zenét hallgathatnánk. Kapcsold be a tévét, Fakutya!

– Miért én? – méltatlankodott a tetovált homlokú. – Miért kell mindent nekem csinálni?

– Kérlek, bocsi, hogy zavartam – kapcsolta be a távirányítót a kontyos frizurájú, persze hiába, a tévé ezúttal sem működött. – Nini, egy lemezjátszó! – fedezett fel ekkor egy régi lemez­játszót, amint elszontyolodva fürkészett körül a szobában. – Mikor elindul a vonat, Cigánylány, Csavard fel a szőnyeget, Gyöngyhajú lány – betűzgette hangosan.

– Csupa ócskaság – ásított a reszelős hangú. – Kit érdekelnek már ezek az ókori leletek.

– Engem – lágyult el a kontyos tekintete. – Kiváltképp ez – tett fel egy lemezt meghatódva.

 

Arrivederci, Hans,
ez volt a legszebb tánc.
Még egyszer csókold a szám,
és gondolj majd rám,
ha reggel vonatra szállsz.

 

A szemöldök nélküli vezér elmerengett. Tetszhetett neki is a dal, ha nem is igen mutatta. Egy darabig elmerülve hallgatta, majd gondolt egyet, és áthívta a ház úrnőjét.

– Felkérhetem egy táncra, asszonyom?

– Frankó, ez a beszéd! – vihogott a tetovált homlokú. – Arrivederci, Hans, / ez volt a legszebb tánc – kapcsolódott az éneklésbe.

– Nem – bukkant fel Oivér mögöttük.

– Nem magát kérdeztem.

– De én vagyok a férje.

– Bruhaha – robbant ki a lapátfülűből a nevetés –, köhög a bolha.

– És ha szépen megkérem?

– Akkor sem, betörőkkel, gyilkosokkal nem szoktam táncolni – szólta el magát a ház úrnője.

Veszélyes kijelentés volt, meg is bánta rögtön. Ez a szadista most mindjárt Dolly után küldi a mennyországba.

– Gyilkosokkal? Nem túloz maga egy kicsit, kedves Barbara? Azt elismerem, hogy egy-két dolgot megfújtam, de ölni azt nem szoktam. Ja, értem már! Csak nem Dollyra tetszik célozni?

– És ha igen?

– De asszonyom, az csak egy bárány volt.

– Az, a lányom legkedvencebb barija – mondta csendesen.

– Sajnálom, de hát enni akkor is kell, és hát előbb-utóbb a kedvencünket is megesszük – fogta át a férfi Barbara derekát, és elkezdett az asszonnyal táncolni.

Egész jól táncol, és ha jobban megnézi, kívánatos is az anyuci. Izmos testű, kerek mellű, plusz intelligens, amitől valahogy még vadítóbb, az angyalát – állapította meg magában. Már kezdte sajnálni, hogy nem elsőként harapott ebbe a gyümölcsbe – húzta közelebb a nő testét.

– Mit csinál? Engedjen el, kérem! Néz a férjem, moderálja magát, könyörgöm!

– Le akarok feküdni magával.

– Én férjes asszony vagyok, mit képzel?

– De a többiekkel mégis lefeküdt.

– Kikkel feküdtél le? – kérdezett rá Olivér, aki végig ott sündörgött a közelben, és feszült figyelemmel leste minden szavukat.

– Senkivel.

– Ne hazudj!

– Nem hazudok, vagyis… Igen, lefeküdtem, mert kényszerítettek rá.

– Te meg hagytad, tán még élvezted is – torzította el arcát a gyűlölet. – Bocsáss meg, elvesztettem az eszemet. – Ki kényszerített rá? Ez a kontyos?

– Én nem – tiltakozott a kontyos riadtan. – Mondtam is a fiúknak, érjük be a szajréval, és hagyjuk békén a nagyságát.

– Így volt?

Barbara kedvetlenül bólintott. Nyugtalanította férje agresszivitása. Amúgy csendes, jámbor emberke, de ha bekarmol, mindig felforrt az agyvize. Most is így történt, hiába intette, hagyja ki a bort kivételesen a menüből.

– Szóval őt kihúzhatjuk a listáról. A vezért? Nem, ő végig velem volt – cáfolta meg máris önmagát.

– Hé, pufikám, kinek képzeled te magadat, bírónak, ügyésznek? – ripakodott rá a reszelős hangú. – Aki volt, volt, váljék egészségére.

– A kurva anyádat…

– Nekem mondtad? – rezzent össze a keménykötésű bűnöző, párszor körbejárta, s már éppen állon akarta vágni, amikor a könyvelő ráugrott.

– Hihihi, hehehe! – heherészett a tetovált homlokú. – Hajrá, magyarok!

A betörő és Olivér pár percig egymáson henteregve birkóztak, végül Olivérnek eszébe jutott a bicskája.

– Ez Dolliért és Báróért! – szúrt a férfi felé, hanem a reszelős hangú fürgén elhajlott előle.

Ekkor tompa, állati morgással kevert hangokat hallottak. A vezér rosszat sejtve sprintelt az ajtóhoz, és kilesett az udvarra.

– Te jóisten!

– Mi az, mi történt? – csatlakozott hozzá a kontyos és tetovált homlokú.

– Lőttek az élelemnek! Ezek a bestiák mindent bezabáltak – mutatott a vezér két hatalmas termetű medvére, akik megérezvén a hús szagát addig karmolászták az ajtókat, amíg hozzá nem jutottak az áhított élelemhez.

– Átkozott bestiák! – ütött egyet a levegőbe a tetovált homlokú. – Vajon maradt még belőle valami, mert ha nem…

– Nyugi, majd megnézzük, ha elmentek. Figyelitek, már pucolnak is.

– Van isten. Köszi, uram, nagyon köszönöm – rogyott térdre az ösztövér, nevető arcú betörő.

– Akkor megnézzük? – kérdezte a kontyos hajú.

– Várjunk még egy keveset.

Vártak, és hallgattak.

– Mehetünk – törte meg a vezér a csendet úgy öt perc múlva. – Nézzünk körül egy kicsit odakinn!

– Oké, csak… izé… a farkasok – gondolta meg magát a kontyos fejű. – Hátha farkasok is vannak a közelben, meg aztán nem is olyan biztos, hogy maradt még valami élelem.

– Fakutya?

– Már megint én? Küldjük ki a gazdát, és el van vacsorázva.

– Remek ötlet – derült fel a szemöldök nélküli arca. – Uram, volna szíves kifáradni!

– Segítség, gyilkos! – kiáltott rá újra Barbara. – Ne menj ki, Oli, veszélyes!

Olivér az ajtóhoz támolygott. Arca feldagadt, orra, szeme vérzett. Szó se róla alaposan elbánt vele a reszelős hangú. A kontyos szíve összeszorult, és suttyomban egy pisztolyt dugott a zsebébe, hadd tudjon védekezni, ha netalán mégis rátámad egy vadállat. A betörők izgatottan toporogtak az ajtóban. Eltelt egy perc, kettő, utána a többi anélkül, hogy egyetlen farkas vagy Olivér felbukkant volna a dzsipp körül.

– Fura, hova a francba tűnt ez a mitugrász? – vesztette el türelmét végül a bandavezér, felrántotta az ajtót, és kibámult a viharba.

– Engem keres? – lépett elő Olivér a sötétből, és lőtt, utána még háromszor.

A szélvihar elállt, már csak a hó pilinkélt lassan, de kitartóan, mintha be akarná temetni az egész világot.