– Trüő, tuff, tuff, tromboló…! – messze hallatszott az elefántok harsonázása. A csorda ott legelészett az afrikai pusztán, fákat döntött ki, felverte a port maga körül, és belefeküdt a pocsolyába. De volt két elefánt, aki nem döntött fákat, port sem vert fel és a pocsolyát messze elkerülte. Nem is a pusztán legelésztek, hanem a hegyek felé indultak. Csendben mentek, nem kiáltozták közben, hogy: Trüő, tuff, tuff, tromboló…!, ezért aztán nem is vette észre senki, hogy eltávolodtak a csapattól.
Amint bandukoltak fölfelé a hegyen, az egyikük hátára ráült a nap. Nehéz volt a nap és forró, kegyetlenül perzselte az elefánt hátát. Az elefánt le akarta dobni, de a másik figyelmeztette: – Ha ledobod a napot, hideg lesz és sötét. Nem fog a csorda legelőt találni. Cipeld még egy kicsit, nincs már messze a hegytető!
A hegytető valóban nem volt messze. Ott a nap leszállt az elefánt hátáról, megköszönte a segítséget és felemelkedett az égre. Az elefántok ballagtak tovább. Lassan beesteledett, csak a csillagok világítottak. Amint egy fa alá értek, ott találták a holdat. Ült a fa alatt és nyöszörgött keservesen.
– Jaj, már fenn kéne lennem az égen, de a sarlóm elvágta a lábamat, hogy menjek így tovább?
– Na, gyere! – szólt a másik elefánt, és a nyakába vette a holdat. Hideg volt a hold, mint a jég, és vágta az elefánt nyakát, mint a sarló. Az elefánt le akarta vetni a holdat a nyakából, de a társa figyelmeztette: – Ha ledobod a holdat, olyan sötétség támad, hogy a csorda nem talál el a forráshoz. Cipeld még egy kicsit, már közel az éjfél!
Éjfélkor a hold felbillent az elefánt nyakáról az égre. Köszönetképpen visszamosolygott rájuk és lehajított két csillagot. Az elefántok nézték a csillagokat, még sohasem láttak ilyen szép, fényes holmit. Az egyik elefánt fel is kiáltott örömében: – Trüő, tuff, tuff, tromboló…!
A csillagok remegni kezdtek.
– Látod, megijesztetted őket! – szólt a másik szemrehányóan. Ormányával megfogta az egyik csillagot, amelyik még mindig hunyorgott félelmében és visszarakta az égre, ahol egy fekete lyuk tátongott.
– Egyébként nappal úgysem világítanak! – mondta a társa.
Az elefántok ballagtak tovább. Reggelre folyóhoz értek. Már egy napja úton voltak, megszomjaztak. A folyó partján álltak és ormányukon át felszívták a folyó vizét.
A víziló, a krokodil, a vízi bivaly sőt még a rózsaszínű flamingók is – víz nélkül maradtak. Csak álltak a sárban és bámulták az elefántokat.
Az elefántok egymásra néztek, nem szóltak egy szót sem, és ormányukon át visszaeresztették a folyóba a vizet. A víziló és a krokodil eltűnt benne, a vízi bivalynak csak a szarva látszott ki, a flamingó ismét nyújtogatni kezdte rózsaszínű nyakát.
Az elefántok ballagtak tovább. Eljutottak egészen a tengerig.
– Itt végre nyugodtan ihatunk! – mondták egymásnak, és boldogan szívni kezdték a vizet ormányukon keresztül. De az első korty után legörbült a szájuk: – Mintha sót nyelnék, folyékony sót! – szólt az egyik.
Nem ittak a tengerből, de belefeküdtek és hűsöltek. A fülükkel legyezték magukat.
– Van vajon ezen a nagy vízen túl is valami? – kérdezte az egyik elefánt. Elindultak, előbb gyalogoltak, aztán úsztak a hűs tengerben. De a nap itt is megtalálta őket, a fejükre telepedett és perzselte a homlokukat. És a hold is megtalálta őket, a nyakukra ült és hidegével dermesztette a nyakukat. A másik csillag, amelyet köszönetképpen ledobott nekik, elmerült a habokban.
– Itt, a tengerben mindig megtalálnak! Nincs hová bújni előlük! – szólt az egyik elefánt.
– Csak jobb az erdő! – szólt a másik elefánt. – Forduljunk vissza! – Visszafordultak, hamarosan partot értek. Megszárítkoztak, és az árnyékba húzódtak. A nap nem vette észre őket, maga kapaszkodott fel az égre. Alkonyatkor mentek egy keveset, éjszakára ismét a sűrűben telepedtek le. A hold sem látta meg őket, maga siklott fel az égre. Csillagot nem kaptak, ezt egy kicsit sajnálták.
Aztán néhány nap múlva hazaértek. Az erdő széléről nézték a csordát, mint régen. A csorda ott legelészett a pusztán, fákat döntött ki, felverte a port maga körül és belefeküdt a pocsolyába. A két elefánt megindult a csorda felé.
Mikor észrevették őket az elefántok, egyik-másik elbődült: – Trüő, tuff, tuff, tromboló…!
Szóljon hozzá!