Szuvenír

 

A Money, money, money volt a kedvenc ivója. Ide szokott járni vasárnaponként. De két felesnél sosem ivott sem többet, sem egyebet. Ez volt a mértéke, be is tartotta pontosan. Csak mióta megnyerte a hatos lottó főnyereményét, közel százmillió forintot, tért be a lokálba gyakrabban, hogy világgá kürtölje, mekkora szerencse érte a hetekben.

– Meg ne próbálja, ha kedves a pénze és az élete – intették jóindulatúan már a lottózóban. – Attól kezdve, ahogy ezt megtudják, ahány koldus és tolvaj van ebben a városban, az mind magára fog vadászni. Sok rokona van?

– Egy sincs. Magányosan motorozok.

– Még szerencse. Minden jót, és vigyázzon magára!

Megfogadta a tanácsot és hallgatott, mint a sír, végig azon rágódva, mégis mit csináljon a pénzével.

– Te, mit csinálnál, ha nyernél százmillió forintot? – puhatolódzott az irodában egy kikent-kifent kollegánál.

– Mennyit?

– Száz millát.

– Na, nézzük! – csettintett a hetyke bajszú fiatalember. – Elsősorban a ruhatáramat bővíteném. Vennék egy fekete nercbundát, két Wrangler farmert, cipőt, aztán mit is? Egy Pierre Lan­nier karórát, egy Dell XPS 13 laptopot…

– És maga? – kérdezte ki utoljára Ince pincért a Money, money, money-ból.

– Én? Hát, istenem, miről álmodhat egy főpincér?

– Miről?

– Hogy ne kelljen mindjárt ugorni, ha valaki bekukkant az ivóba, utána hajlongani, bókolni minden repedtsarkú kurvának, részegnek.

– Egyszóval?

– Egyszóval vásárolnék én is egy mulatót. Azontúl nekem hajbókolnak majd a főurak, és bárkit kirúghatok a báromból, ha nem tetszik a pofája.

Ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel ostromolta Piti úr az ismerőseit, barátait, úgyhogy válogathatott a jobbnál jobb tanácsokban, ötletekben, melyek közül legvégül egyet sem akceptált. Ruhák, bútorok, műszaki cikkek, saját bolt… Semmi sem érdekelte, sőt, még egy mutatósabb kégli sem, beérte azzal, amit az önkormányzat utalt ki valamikor számára. Hála a gyermekotthon ajánlásának, tudniillik árvaházi gyerek volt a derék irodai asszisztens, s mint ilyen, szüleit sosem látta, ismerte. Csak úgy becsempészték az otthonba, azzal sorsára hagyták, és utánuk a vízözön. Még csak keresztlevelet sem csatoltak a pólyához, ezért aztán a gyermekotthon adott neki nevet is. Így lett belőle Piti Tihamér.

Eltelt két hónap, és Tihamér még mindig nem tudta, mire költse a nyereményt. Haszontalan dolgokra, emberekre sajnálta, különleges dolgokra meg tényleg nem vágyott. Esetleg egy feleség… Az bizony jól jönne, csak hát pénzen nem lehet szeretetet vásárolni. Lám, a volt neje szerelmét sem tudta megvenni, bármennyit is költött rá, azt ő végig kevesellte.

– Skót vagy, Tihi, ez a te nagy bajod – lamentált a menyecske; addig-addig, amíg be nem adta a válópert egy gálánsabb úriember kedvéért.

Tihit, mi tagadás, úgy földhöz vágta a válóper, hogy utána hetekig nem tért magához. Érdekes módon még a szülei könyörtelensége sem törte meg annyira, mint ez a váratlan fordulat. Kétségtelenül fájt neki, de elítélni nem tudta, hiszen ki tudja, mi kényszeríthette őket arra, hogy megszabaduljanak tőle a szülei. Meg aztán elsülhetett volna ez rosszabbul is, például elteszik láb alól, mi több, meg sem hagyják születni. Szokványos eset, tele van velük a média, tehát még örülhet, hogy ő ilyen simán megúszta. Csupán azt nem bírta még sokáig megemészteni, amit Manci művelt vele, jóllehet mindent megtett azért, hogy boldoggá tegye gyönyörű szép asszonyát. No, mindegy, elmúlt, mert idővel minden elmúlik, és a borúra eddig még min­dig derű következett. Piti úr esetében például egy lottónyeremény formájában. Igaz, becsusszant ezzel némi gondocska is, de ki ne örülne olyan gondnak, hogy mit kezdjen a pénzével. Most már nyugodtan megnősülhet akár másodszor is. Valójában ezért járt olyan gyakran a Money, money, money-ba. Azelőtt az ital és a reneszánszát élő Abba-slágerek, most a lányok miatt moneyzott leginkább. Tény, ami tény, hogy ebben nem szenvedtek hiányt az Abba-ra­jongók, hiszen egyik csaj szebb volt a másiknál. Csakhogy Piti úr megtanulta a leckét, és a szépségnél ezúttal sokkal többre, jobbra vágyott. Hogy pontosan mire, nem tudta, csak érezte, hogy valami nagyon hiányzik az életéből.

Augusztus, vasárnap. Piti úr unatkozva kapcsolta be a tévéjét, de le is kattintotta csakhamar. Már nagyon ingerelte, hogy hétről hétre nem lát mást, mint hőségtől fulladozó embereket, rakétákkal szétlőtt ukrajnai városokat, nem szólva a kerítéseket ostromló migránsokról, túlzsúfolt kórházakról stb. Jó, jó, sajnálta őket, és örült, hogy ők még csak a koronavírus hatodik hullámával bajlódnak. De akkor is: van az életnek naposabb oldala is – hitte és vallotta. Pedig gyermekkorában hányan megalázták, bántották, Mancika átverte, és anyja, apja sem buk­kant fel egyetlen egyszer sem, ahogy titokban remélte, illetve reméli, mert, ugye, mindig a re­mény hal meg utoljára.

– Mama mia, hogy te milyen naiv vagy! – ámuldozott egyik régi gyermekotthoni barátja, aki ugyanebben a cipőben járt, csak ő már semmiben sem hitt, reménykedett. – Hát nem látod, mivé degenerálódott az emberiség, és csak az jut levegőhöz, aki a másiknál is erősebb, gonoszabb? A földrengések, aszály, járványok csupán hab a tortán, elhiszed?

– Nem.

– Gondoltam. Úgy látszik, te még mindig nem tanultál eleget, öcsikém.

Piti úr nem tiltakozott, ráhagyta. Különben sem szeretett vitatkozni, ágálni. A világ olyan, amilyen, minek róla külön filózni, főleg, hogy úgysem változtathatja meg. Tény, hogy vannak benne képletesen szólva ördögök, de ugyanannyi angyal is, még ha sokan csak a sátánra esküsznek.

Hat óra. Ma még beugrik a Money-ba, ugyanis holnaptól a járvány miatt megint csak maszkba kell bújniuk. Pedig már azt hitte, örökre kiszuperálhatják ezt a divatot. Hát nem szuperálták, az az átkozott vírus továbbra is él, mutálódik, pillanatnyilag főleg omikronvari­ánsként.

– A szokásosat – rendelte meg minden heti konyakját a lokálban.

Money, money, money! – fújta a banda lelkesen, aztán a Mamma miát, Chiquititat, Ho­ney, Honey-t, Waterloo-t és az összes többi nagy slágert. Milyen kár, hogy nemsokára ennek is vége, mert holnaptól korlátozzák az áramfogyasztást is, vele a gázt, benzint, vizet, aztán ismét be­zárják a szórakozóhelyeket, mert közben az ördög, vagyis Covid sem alszik. Egyelőre azonban még a pénz, money a mindenható úristen. Bocs! – vetett keresztet a szürke szemű, Paul Newman-típusú férfi. Van pénzed, fütyölhetsz a világ ezer bajára, és neki éppen van – töltötte el Tihamért valami, eddig sosem tapasztalt nyugalom. Lám-lám, amiért még szinte semmit sem költött el a százmillió forintból, azért mégis hasznát vette azzal, hogy többé nem sokkolta a jövője.

– Furcsa, hogy csinálod? – firtatták többen is, de ő csak rejtélyesen mosolygott, és továbbra sem kotyogta ki senkinek, mennyi pénze lapul a bankjában.

– Szabad ez a hely?

Agyonsminkelt, idősebb nő állt a férfi előtt.

– Tessék, parancsoljon!

Ez meg mit lötyög itt? Csak nem képzeli, hogy ennyi pazar pillangó közül pont vele fog hetyegni.

Dolgozom éjjel-nappal, hogy fizetni tudjam a számlákat.
Hát nem szomorú?
És még mindig nincs rá remény, hogy egy fillér is maradjon nekem.
Ez túl rossz.
Álmaimban már elterveztem,
Szerzek magamnak egy jómódú férfit,
Egyáltalán nem dolgoznék, bolondoznék és szórakoznék.

 

– Fülbemászóak ezek a dallamok – kezdte a nő az ismerkedést. – De őszintén szólva már a könyökömön jönnek ki.

– Akkor mit keresel a Money-ban? – kívánkozott ki a kérdés Tihiből, de lenyelte, hátha ezzel elveszi a nő kedvét a további purparlétól.

Egyébként, ami azt illeti, ő sem igen rajong már az Abbáért, beleszámítva magát a lokált is. Olykor egyenesen azon kapta magát, hogy unatkozik. Pedig játszott az együttes más dalokat is, és a hölgykínálat sem lett szegényebb. Ott van mindjárt Agnetha, alias Ági, az énekesnő. Eddig még egyszer sem sikerült levennie a lábáról. Nem meglepő, ez a csaj már a tehetsége révén sem nem volt akárki, ezért aztán sokszor még pénzért sem bújt ágyba bárkivel. Bár ki tudja? Minden a tét nagyságától függ. Bizonyos összegért már a pápa is megvásárolható, esküdöznek az okosak. Próbáljon még egyszer bevágódni Áginál? Hiszen száz millával a zsebében most már ő sem akárki – dobbant meg Piti úr szíve hirtelen. Pár percig szinte hipnotizáltan meredt a csajszira, és… nem mozdult. Majd, majd legközelebb. Előbb még beugrik egykori otthonába, és megdobja őket százezer forinttal. Nem mintha megérdemelnék, ajjaj, de még mennyire, hogy nem érdemlik meg, egyszerűen csak úgy, illemből, úgyhogy elég lesz nekik ötven, á, az sok, két húszezres is – alkudozott saját magával. Hát ezt meg mi lelte? – figyelt fel a vörös hajú hölgyeményre. Nézd csak, sír az öreglány.

– Jól van?

– Igen, miért? Ja, a légkondi! – törölte meg szemét a nő és elpirult. – Tudja, nem bírom a huzatot.

– Megkínálhatom egy itallal? – csúszott ki Piti úrból önkéntelenül.

Meg is bánta tüstént: ilyen ínséges időkben játssza ő itt a gavallért? Legalább fiatal és szép lenne a szerencsétlen.

– Már megint itt vagy? – ripakodott rá az elősiető felszolgáló.

– Hagyja, a vendégem. Hozzon neki egy… Mit inna?

– Brandyt.

– Nekem meg még egy konyakot – búcsúzott el Tihamér a Money, Money, Money-tól, ugyanis elhatározta, miszerint holnaptól messze elkerüli ezt a bárt, és olyan klubfélét keres magának, ahol nem csak isznak, csörögnek és zenét hallgatnak az emberek – bizalmaskodott  kortyolgatás közben.

– Hanem mit?

– Hát éppen ez az: halvány lila gőzöm sincs, miután magam sem tudom, mi a frászt akarok. De majd csak kialakul valami.

– Köszi a brandyt és a pártfogást – hálálkodott kissé rekedt hangon az egykori bártündér.

– Szívesen. Szóval nem bírja a légkondit – hessegette el gondolatait Piti úr.

– Nem.

– És még mit nem bír?

– Soroljam?

– Inkább ne. Hány éves?

Ez durva, udvariatlan kérdés volt, de már megszokta, hogy kell az ilyen nőcskével csevegni, főleg, ha az már régen elmúlt húszéves.

– Negyven – rándult meg a nő ajka.

– Ilyen fiatal! – csipkelődött vele Tihamér. – Gratulálok! Én harmincötnek saccoltam.

Na, azért ezt is kihagyhatta volna – pirított gyorsan magára. Így akar ő megvigasztalni valakit? Fura, milyenek is az emberek: sokszor azt bántják, akit igazából sajnálnak.

– Tessék, ez a magáé! – nyomott a kezébe kárpótlásként kétezer forintot.

– Köszönöm. Mehetünk – savanyodott el a vörös hajú exbár- és sarkcsillag.

Kicsit többet várt a klienstől. Nem szégyelli kiszúrni a szemét két rúgóval. Kliens? Hol vannak már azok a szép idők, amikor mellei közé dugdosták rongyaikat a férfiak.

– Hova?

– Hozzám vagy magához?

– Nézze, kedves… – köhintett Piti úr. – Megkérdezhetem, hogy hívják?

– Icunak.

– Örvendek, Tihi. Ezt a pénzt csak úgy adtam magának. Érti, csak úgy, nem kell adjon érte semmit cserében. Viszontlátásra!

A nő nem mozdult. Hova menjen ebben a hőségben? Itt minimum hűvös van, és egyelőre megtűrik, még ha nem is kell senkinek – szökkent ki a könny ismét a szeméből. A férfi elérzékenyült. Ugyanígy picsogott egykor maga is, amikor a nevelők megfenyítették az otthonban, valahányszor nemet mert valakinek mondani.

– Elnézést, már megint ez a huzat!

– Nem éhes? Ebédelt maga egyáltalán?

A nő némán többször gyorsan bólintott, aztán megállt és megrázta a fejét.

– Mit enne?

– Savanyú káposztalevest babfőzelékkel – nyalta meg az ajkait.

– Káposztalevest? Ám legyen, maga tudja.

Milyen sovány és szomorú a tekintete – szánta meg egyre jobban Piti úr.

– Hol lakik vagy hajléktalan?

– És ha az lennék?

– Semmi, semmi, csak kérdeztem.

– A Göncz Árpád utcában.

Piti úrban felvillant egy éca: mi volna, ha magához venné az anyucit. Jujj, már megint mi kavarog a fejében! – szisszent fel, mint akit darázs csípett meg. Eszébe jutottak a szülei, akikre évekig várt hasztalan, Mancikára dettó, mindenki cefetül bepalizta. Százat tesz egy ellen, hogy Icuka is átverné. Ez először. Másodszor: tulajdonképp mit akar az öreglánytól, hogyha nem is akarja megdugni?

– Akkor menjünk! – ajánlotta, amint a nő végzett az „estebéddel”, bár szinte elájult, amikor meglátta a pincér számláját. – Harmincezer forint? Ez lehetetlen, hiszen a hölgy alig fogyasztott valamit. Megmutatná a számlát nekem is?

Ismerte az óbert, nagyon jópofa, csak az árakat szokta néha elírni.

– Köszönöm, rendben, megfeledkeztem erről a nyavalyás inflációról meg a szomszédban dúló orosz-ukrán háborúról – mentegetődzött zavartan, és az ő kezébe is nyomott ötszáz forintot.

Búcsúzásként, ha már ilyen gavallér. Ettől függetlenül elhatározta, hogy százmillió ide-oda utoljára volt ilyen úriember, méghozzá épp a háború miatt, mert a neheze, az igazi feketeleves még hátra van: járvány, aszály, energiaválság, éhínség. Már belekóstoltak ugyan ebbe-abba, ám lesz ennek még folytatása.

– Jön? – kérdezte Icutól.

– A Göncz Árpád utcába?

Azt a hétszázát: megfeledkezett a pénzromlásról, magyarán bár van száz millája, az csakhamar annyit ér, mint naptáron a légypiszok.

– Aranyba kell fektetni – javasolták többen is. – Ez az egyetlen stabil érték manapság.

Hm, lehet benne valami, be is ugrik holnap, holnapután valamelyik ékszerboltba tájékozódni, aztán meglátja.

– Bocsánat, mit mondott?

– Látni akarja a lakásom?

– Miért akarnám? Jöjjön hozzám, ugyanis épp azon spekuláltam, hogy felveszem házvezetőnőnek. Persze, ha maga is akarja – rukkolt ki az ötlettel. – Ne féljen, van pénzem, külön­ben sem szoktam senkit sem becsapni.

Százmillió. Még mindig alig hitte el, hogy ennyi pénzt sikerült nyernie. Azt még kevésbé, hogy nem tudja, mit kezdjen ekkora summával. Bezzeg egy percig sem főne a feje, ha visszafogadták volna a szülei, lenne egy felesége, vagy hálával tartozna a gyerekotthonnak, mely a „gondoskodás” viszonzásaként annyira és annyiszor megalázta, hogy szinte a szülei után lógott Németországba. Tudniillik gyerekfejjel azt sejtette, de mások szerint is, oda vándorolhattak a szülei.

– Te nem vagy normális – nevette ki a nála idősebb, azonkívül sokkal reálisabban is gondolkozó társa az otthonból. – Hogy kereshetnéd meg őket, még ha ott is élnének, amikor azt sem tudod, hogy hívják az apádat? Az meg még érthetetlenebb számomra, miért ragaszkodsz még mindig hozzájuk.

– Sütni-főzni tud?

– Hogyne.

– Jól, vagy épphogy konyít hozzá?

– Nem konyítok, értek, képzett szakácsnő vagyok én, kérem szépen – vágta rá a strasszokkal dekorált öreg hölgy.

– Szóval? Megegyeztünk?

– Mit kellene a főzés mellett még csinálni?

– Bevásárolni, takarítani, varrni, mosni, vasalni – sorolta a férfi, aki valóban igényelte ezt a fajta gondoskodást.

Mellesleg meg is kapta mindeddig. Előbb a gyermekotthontól, majd Mancitól, majd The End, magad, uram, ha szolgád nincs. Az ebéddel nem volt gond, megoldotta a vállalatnál, hanem a reggelit, vacsorát, takarítást stb. már bajosan, ilyenformán mégiscsak van mire költse a nyereményt. Legalábbis egy részét, és ebben az esetben is csak pár hónapig, ugyanis 400 000 forintot biztos elkér a kis kurvi havonta, az pedig hosszú távon már sok, nagyon-nagyon sok. Ajjaj, vissza az egész! A dolog azért nem olyan egyszerű, mert mi lesz, ha meglopja, vagy megfertőzi, elvégre a koronavírus még mindig itt ólálkodik körülöttük – ébredt fel benne váratlanul a gyanakvás.

– Főzni, bevásárolni, takarítani, varrni, mosni, vasalni? Nem kis munka – fintorgott a nő.

– Vállalja, és persze mennyiért, mert azért az sem mellékes, ugyebár?

– Nézzük! Egy szakácsnői fizetés momentán 400 000, házvezetőnői 200 000 Ft, ami pont, illetve minimum 600 000 Ft kereken.

– Tetszik a humora. Fátylat rá!

– Kérem, volt szerencsém – rántotta meg a vállát, és inkább örült, mint elcsüggedt.

Hogy szuper fizu lenne, nem vitás, viszont ezzel a szabadságát is elveszti, holott eddig is kifejezetten emiatt nem melózott sehol sem. Nem bírta a kötöttséget, munkahelyi szabályokat, ráadásul kis pénzért, míg egy kis kurválkodással minden gondját szélnek ereszthette. Régebben, dögös bombázó korában. De az már nagyon régen volt. Most hogy megvénült és megcsúfult, még a hajléktalanok sem fordulnak meg utána – felhősödött be lassan megint a homloka. Még szerencse, hogy innen-onnan mégiscsak csurran-cseppen valami: önkormányzati, egyházi segély, alkalmi munka, ilyesmi.

– Azért köszönöm. Maga rendes tag, akarom mondani, úriember, úgyhogy ha mégis meggondolná magát, hívjon fel nyugodtan – nyújtotta át a névjegyét.

– Ejha, telefonja is van?

– Természetesen. Míg ki nem kapcsolják, vele a villanyt, tévét, mindent, merthogy az új, megemelt tarifákat nem fogja tudni fizetni, az már most borítékolható – tette hozzá magában.

Tehát nem egy kóbor cica – nyugodott meg Piti úr. Az ilyeneket már könnyebb szemmel tartani, és ha elkövetnek valamit, rögtön elő is állíthatók. Másrészt mit is lophatna el ez a liba őtőle? A tévéjét, mert az a legértékesebb a lakásán, vagyis még azt sem, hiszen az is olyan ga­gyi, hogy még az ócskapiacon sem tudná elsózni. A pénze pedig, nos, az tuti helyen van, ah­hoz nem férhet rajta kívül az atyaisten sem.

– Covid-igazolványa van?

– Parancsoljon!

– Négy Pfizer. Gratulálok. 400 000 Ft koszttal és lakással.

– Nem, nem, köszönöm a bizalmat, de én már csak a 600 000-nél maradok. Per pillanat, de ha sokat vacillál, ebből akár 7-800 000 is lehet maholnap.

– Elképzelhető, csupán azzal nem számol, hány éves. Egy fiatalnál nyilván nincs jelentősége, de magánál… Gondolkozzék el ezen is, jóasszony!

– 500 000 Ft.

– Kegyed nagyon szimpatikus nekem, de mit csináljak, ha ennyit nem tudok magának fizetni – füllentette.

De a szimpatikus igaz volt. Maga sem értette, mi okból, de komolyan vonzotta ez a szomo­rú szemű, öregedő örömlány.

– Dettó – hazudott az örömlány is, és képzeletében felvillant a Göncz Árpád utcai lakása légkondi, áram és gáz nélkül.

Uramisten, mi lesz itt a télen! Csak nehogy rámenjen a lakása is valahogy. Jaj, ne, csak az utcára ne kerüljön!

– Oké, azzal a feltétellel, hogy csakugyan befogad a házába. Úgy, ahogy említette, emlékszik?

– Hohó, eszerint még sincs lakása?

– Van, de… hosszú. Végül: sosem próbál erőszakoskodni velem, és egyszer sem, érti, egyszer sem kéri számon, hova megyek, kivel járok, mit csinálok.

Ebben maradtak, és Piti úr még aznap este befogadta Harmath Ilonát. Mint élettársat, tekintettel az önkormányzati lakástörvényekre, a valóságban azonban házvezetőnői minőségben.

– Ilyen kicsi a lakása? – csodálkozott az öreglány; ahhoz képest, hogy milyen pénzes pasinak nézte, elég szűken, sőt, szűkösen lakik a fiatalúr.

– Önkormányzati lakás. Nem nagy, de praktikus. Nekem mindenesetre megfelel. Nézze, két ágyam is van. Melyiket választja?

– Mi, hogy… izé… ugyanabban a szobában aludjunk?

– Egy szobában, de külön ágyban, ami, ugye, nem ugyanaz, viszont ha zavarja… Szóval zavarja. Sajnálom, erre nem számítottam, pedig gondolhattam volna, milyenek a nők. De hát mitől fél, egy ujjal sem nyúlok kegyedhez.

Bunkó, dehogyis gondolhattad volna, miután annyit értesz hozzánk, mint tyúk az ábécéhez! – füstölgött a nő magában, és erős kísértést érzett ahhoz, hogy a pasi arcába röhögjön.

– Köszönöm, megnyugtat. Mit óhajt reggelizni holnap, Piti úr.

– Többnyire mindig ugyanazt: egy csésze teát kiflivel, hozzá két tükörtojást, két bécsi virs­lit, tormát, mustárt és fél deci erős feketekávét.

– Hány órára?

– Pontosan hétre, nyolcra már az irodában kell lennem.

– Oké, felírtam. Ebédre?

– Egyelőre a vállalati menzán ebédelek.

– Vacsorára?

A férfi azt is lediktálta széles mosollyal, amiért nem kell többé ezzel is vesződnie. Vacsora után tévét néztek. Hol azt, ami Ilonát, hol azt, ami Tihit érdekelte. Nem volt baj lefekvéskor sem, amennyiben a nő minden faxni nélkül levetkőzött előtte. Eddig rendben van, de mi lesz, ha a mami hortyogni fog? Nem hortyogott, mint például volt felesége, Mancika. Egy nulla Icu javára, ezenkívül volt még valami lágyság, rejtett szomorúság is a házvezetőnőjében, amit azonban, miért, miért nem, igyekezett titkolni.

Az elkövetkezendő napok mindkettőjük tervei szerint alakultak. Tihi végre naponta három­szor és nem is akárhogyan étkezett, a nő rendszeresen mosott rá, s bár utált vasalni, a hivatal­nok ágy- és fehérneműit is rendben tartotta.

– Úgy látszik, megnősült – tűnt fel a kollégáknak, milyen rendesen, sőt, divatosan öltözkö­dik újabban Piti úr.

A férfi diszkréten hallgatott. Akárcsak Harmath Ilona, aki csupán annyit árult el magáról, hogy parasztcsaládból származik. Később a közeli városba költöztek, és férjhez ment, gyereket szült – kottyantotta ki, ennél többet nem lehetett kihúzni belőle. Pedig a hivatalnok imádott dumcsizni. Többek között ezért is fogadta kéglijébe az exkurvát. Igaz, választhatott volna ehhez férfit is például a Money, money, money-ból, de ő inkább ezt a szomorú szemű asszonyt szemelte ki magának. És eddig be is vált, vagyis minden kötelezettségének eleget tett. Hanem azok közt nem szerepelt a dumcsizás. Délután négyig tett-vett a lakásban, utána illa berek, nádak, erek, kívül tágasabb. Nem is került haza vacsoráig. Hogy hol járt, mit csinált eközben, nem számolt be, Tihi pedig természetesen egyszer sem vonta kérdőre. Egyrészt így állapodtak meg, másrészt milyen jogon, hiszen Harmath Ilona sem a felesége, sem az édesanyja.

Szeptember. A hőség továbbra is kitartott, s csupán októberben lélegezhettek fel az emberek. Ez volt ám a hosszú, forró nyár, mi jöhet még ezután: hosszú, fagyos tél? Piti úr már ezt megelőzően kikapcsolta a légkondit. Túl sokat fogyasztott, tulajdonképp eddig is csak Icu miatt vette igénybe, nehogy a házvezetőnője is skótnak aposztrofálja. Ezzel pont, most pedig számoljunk! – veselkedett neki a számolásnak. Kereken egymillió forintot költött mostanig – állapította meg ijedten. A csudába, mire pocsékolt ő ennyi pénzt? Tény és való, hogy most már háromszor kajál naponta, néha elkíséri az asszonyt egy nightbárba, megajándékozza ezzel-az­zal, de akkor is csak mértékkel, mégis úgy elúszott egymillió, mint a pinty. Vagy nem is úszott el, egyszerűen megfújta? – hasított belé ismét a gyanú. Talán mégiscsak jobb lenne, ha külön laknának, mert még a nyakláncát is ellopja, tudniillik nemrég vásárolt egy aranykeresztes nyakláncot 70 000 forintért, hallgatván azokra, akik szerint legjobb befektetés az arany mostanában. Még vett volna egy gyémántgyűrűt is, de meggondolta magát, és mégsem vette meg. Esetleg később, ha már 4 000 forintba kerül egy kg kenyér is.

– Milyen gyönyörű nyaklánc, jól tetted, hogy megvetted, de a helyedben én nem nagyon mutatkoznék vele mások előtt – óvta Harmath Ilona. – Egyszer én is megjártam, egy csávó letépte a nyakamról, bizony, fényes nappal, a nyílt utcán. Még szerencse, hogy csak bizsu volt.

Na, igen, igen, de hova rejtsen el egy ekkora értékű nyakéket? Ássa el, mert sem páncélszekrénye, sem rejtekhelye nincs, az ördögbe! Végül is a padló mellett döntött. Icu távollété­ben felfeszített két deszkát, és oda rejtette a nyakláncot. Látszik valami? Nem látszott, erre megnyugodott. Máskor ide dugja pénze nagyobb részét is, és utána a vízözön.

– Ma későn jövök. Rendkívüli értekezletünk lesz, ami eltarthat akár este hat óráig is – jelentette be Piti úr egy kora őszi reggelen.

Bár nem tartozott számadással, többnyire minden lépéséről beszámolt. Ehhez szoktatták a gyermekotthonban, ezzel szemben Icuról sosem lehet tudni semmit sem. Bosszankodott is Ti­hi emiatt, de az egyezség, az egyezség, meg sem mukkanhatott. De még ha csak ez lenne, a nő ezenkívül feltűnően tartózkodó és hideg, majdhogynem rideg is. Még jó, hogy kicsúszik belőle egy köszönöm. Soha egy puszi, ölelés, ami után Piti úr már a nevelőotthonban is annyira sóvárgott.

Helyette mit kapott? Első számú szabály, második számú szabály, ezt szabad, azt nem sza­bad.

– Hahó, megjöttem! – toppant haza négy órakor váratlanul. – Rosszul lett a diri, elmaradt az értekezlet – meredt az ágyra, ahol a nő széttárt lábakkal reszelt egy kamasszal.

– Örvendek.

– Megmagyarázná mit jelent ez?  – vonta felelősségre Icut, amint a kölyök kisurrant a la­kásból.

– Megkéne?

– Még szép, hogy megkéne! Ki engedte meg, hogy a lakásomban praktizálj, méghozzá egy gyerekkel? – tegezte le a házvezetőnőjét. – Azt hittem, már felhagytál ezzel a szakmával.

– Magánügy, erre nem válaszolok, és legyen szíves, ne tegezzen, hiszen akár az anyja is le­hetnék.

– Oké, nem is érdekel a válasza, de ha még egyszer előfordul, utoljára feküdt az ágyamba. Megértette, anyuka? – hangsúlyozta gúnyosan, és hirtelen a szívébe nyilallt valami.

– Igenis, kisfiam – hangsúlyozta Icu is.

– Maga gyűlöl engem? – esett le a tantusz Tihinél.

– Én? Magát?

– Engem.

– Hát nem állítom, hogy a zsánerem, bizonyos fokig még meg is értem Piti urat, de attól még nem gyűlölöm.

A férfi hit neki, legalábbis úgy tett, mintha hinne neki, valójában azonban csalódott. Pon­tosan nem tudta meghatározni, miben, ehhez nagy valószínűséggel hozzájárulhatott az elúszott milliócska is, de lenyelte, sajnálta ezt a valaha szebb napokat látó öreglányt.

Teltek a napok. Az öreglány ügyelt magára, és ha találkozgatott is pasikkal, semmiképpen sem fogadta őket Tihamérnál. Ennek ellenére a cérna bizony-bizony másodszor is elszakadt azzal, hogy Harmath Ilona elkezdett mélyebben tekintgetni a poharak fenekére. Vagy már azelőtt is pityizált? Ki tudja, mindenesetre emiatt kezdte félvállról venni a munkáját. Egyszer annyira beszívott, hogy egy hajléktalannak kellett hazatámogatnia a véres arcú, saját okádéká­tól bűzlő szerencsétlent.

– Még ez is! – kiáltott fel Piti úr. – Alkoholista, kurva, öreg, és talán tolvaj is! Nem sok ez, Uram, egyszerre! – rúgott a nőbe, és megint megfájdult a szíve: mintha önmagába rúgott volna.

Körülnézett, látta-e valaki. A folyosón senki, erre lecipelte a lépcsőházba a magatehetetlen hölgyeményt.

– Jóccakát, remélem, senki sem hoz vissza.

Később meggondolta magát, és ő maga ment érte. Hát igen, még megfázik a jó asszony – fektette az ágyába, lemosta a vért az arcáról, és kicserélte a lerókázott blúzát is.

– Pálinkás jó reggelt! – köszönt rá másnap reggel mogorván.

– Hol, hol vagyok? – fürkészett körül Icu kótyagosan. – Maga az? – ismerte fel Tihamért.

– Nem, a Jóisten.

– Mi, mi történt velem? Úgy érzem magam, mint akit megvertek – tapogatta meg az arcát.

– Tőlem kérdi? Na, idefigyeljen, kedves asszonyom! Jól van, mert ha igen, már szedheti is a cókmókját.

A nő elhalványult.

– Őszintén?

– Nem, arra maga nem képes, de azért csak mondja, hadd haljam.

– Nagyon rosszul vagyok, talán lázas is – tette tenyerét a homlokára –, fáj a fejen, szédülök.

– Igazán? Fel tud kelni?

– Megpróbálok – kecmergett ki az ágyból, tett néhány lépést és összeesett.

Piti úr a fejét csóválta. Ez a kuruc most színészkedik, vagy csakugyan rosszul van?

– Kihívjam a háziorvost? Vagy inkább valamelyik fiát, lányát, rokonát?

– Nincsenek rokonaim, sem fiam, sem lányom – csuklott el a nő hangja, és ráborult az asztalra, de uralkodott magán, és visszatartotta a könnyeit, csupán a válla rázkódott.

– Ne sírjon, na, kérem, én… én megértem magát, hiszen tudja, vagyunk még egy páran ilyenek – mozdult meg Piti úr keze akaratlanul.

– Hagyjon! – húzódott el előle Harmath Ilona. – Ne nyúljon hozzám, ha kérhetem!

A férfi úgy rántotta vissza a kezét, mint aki forró vízbe nyúlt.

– Furcsa, fordított ember maga, hallja-e. Állítólag, nem haragszik rám, csak éppen mást mond a szeme, és mást a szája, miközben igazából nekem kéne haragudnom kegyedre.

– És haragszik? Eh, persze, hogy haragszik, és mi tagadás meg is érdemlem, ha ezek után útilaput köt a talpamra – törölte meg a szemét Harmath Icu.

– Még mindig fáj a feje? Egyáltalán mióta… iszogat így?

– Tényleg érdekli?

– Tényleg.

– Úgy tizenhét éves koromtól – olvadozott lassan szívéről a jégkéreg.

– A szülei hagyták?

– Természetesen nem, és jól tették, hanem a sors másképp rendelkezett. Ahogy városra kerültem, hozzámentem egy rockzenészhez. Éjszaki élet, bárok, pia, folytassam? De a java csak ezután következett: született tőle egy kisfiam – szakadt ki belőle a vallomás.

– Kisfia.

– Kisfiam.

– De hiszen épp az imént közölte, hogy sem gyermekei, sem rokonai nincsenek – hökkent meg a férfi.

A nő elvörösödött.

– Hazudtam.

– A jó életbe, már megint beugrottam magának – nézte meg a karóráját Piti úr. – Nyolc óra. Maga miatt már a munkámból is elkéstem. – Megengedi? – fogta meg Icu homlokát. – Jéghideg. Ajánlom, menjen vissza a férjéhez vagy fiához.

– Ki van zárva, a férjem már tíz év óta a másvilágon gitározik, a fiamtól pedig épp most menekülök, pontosabban menekültem, de már ez is nagyon régen volt.

– Persze, hogyne. Minden jót, és üdvözlöm a fiát, pontosabban szüleit, már ha egyáltalán élnek még! Halló, Béla bácsi! – hívta fel mobilján a főnökét. – Tihamér vagyok. Egy kicsit késni fogok az irodából, de ne aggódj, semmi probléma. Majd odabent mindent elmagyarázok.

Leült a fotelbe, és várt, hogy csomagoljon, és elhagyja házát a zenész özvegye.

– Nem pakol?

– Az nem érdekli, miért menekültem el a fiamtól?

A férfi vállat vont.

– Meg akart dugni, Piti úr – gyónta meg Harmath Icu csendesen, amit eddig csak az Úrnak árult el, és most mégis kipattant belőle.

Ki kellett pattannia egyrészt azért, hogy saját lelkén könnyítsen, másrészt, hogy még nagyobb szánalmat keltsen maga iránt. Nem szép dolog, meg is veti magát ezért, de ezzel talán eléri, hogy mégsem teszik lapátra.

– Na ne! – esett le a tantusz ismételten Tihinél, és egyszerre elkezdett olyasmikről agyalni, amikről eddig még soha sem tűnődött.

Ezek egyike a környezet, az éjszakai világ, amibe ez a nő belecsöppent. Boldogtalan asszony, nem lehetett könnyű sorsa ilyen férj és gyerek mellett. Vajon valóban meg akarta dugni az a gazfickó? Vagy nemcsak akarta, meg is kettyintette? Így persze nem csoda, hogy mind­kettőjüktől iszonyodik. Elég abszurd dolog, mert mit tehet ő arról, hogy ennyire emlékezteti Icut a fiára.

– Részvétem, föltéve, hogy igazat mond.

– Azt hiszi, hazudok?

– Miért, eddig nem hazudott?

– Kérem. Kiadhatnám ugyan a becsületszavamat, vagy meg is esküdhetnék a teremtő istenre, de miután maga egyikben sem hisz…

– Nono, olyan biztos benne?

Hallgattak.

– Hogy hívják a fiát?

– Nem mindegy? Amit kellett, elmondtam róla, a többi meg miért lenne érdekes, úgyhogy ha lehet, ezentúl hagyjuk ki a pakliból.

– Jó, hagyjuk. Nekem most mennem kell. Remélem, estig úgy-ahogy rendbe jön. Ami pedig a jövőt illeti, holnaptól távol tartja magát elsősorban a piától, másodsorban a pasiktól. Látja, most is milyen csúnyán megverték.

– Akkor maradhatok? – csillant fel a nő szeme.

– Ideiglenesen. Még teszek egy utolsó próbát magával. Nem kérek sokat, ne féljen, csak annyit, hogy főzzön jól, vásároljon olcsón, spóroljon a gázzal, villannyal, utóvégre energiaválság van, és csöpp kedvem sincs megemelt tarifákat fizetni – rendelkezett szigorúan Piti Tihamér.

– Igenis.

– Bye-bye! Ja, és még valami: holnaptól minden lépéséről beszámol: hol járt, mit csinált napközben, kikkel találkozott stb.

Na, ezt szépen elrendezte, két legyet is ütött egy csapásra: segített egy szegény pillangón, ugyanakkor magán is. Annál jobban megrökönyödött, amikor estefelé  hazament, és a következő üzenetet olvasta:

 

Egy pillangót lehet szeretni vagy gyűlölni, de megfogni soha, mert attól elpusztul.

 

Ettől kezdve nem találkoztak. Harmath Icu úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Elköltözött, meghalt? Még csak nem is sejtette mindaddig, amíg egy szép napon Tihamért a főkapitányságra nem idézték.

– A magáé ez a nyaklánc?

– Jé, a nyakláncom! Hát persze, hogy az enyém. De hogy került magukhoz? – nézett szembe a rendőr mellett szorongó Icura.

– Biztos benne?

– Megnézhetem? Tessék, olvassák: Piti Tihamér, még a nevem is rajta van.

– Igen, láttuk, és ezt a hölgyet ismeri?

– Ismerem.

– Hogy hívják?

– Piti Tihamér.

– Nem magát, a bejárónőjét.

– Harmath Ilona.

– Maga ajándékozta neki ezt a nyakéket?

– Ezt állítja? – zavarodott össze az irodai asszisztens.

Hogy a nő meglopta, egyértelmű, és az sem volna meglepő, amiért így akart bosszút állni a fia helyett, de hogy a gutába bukkant a nyakláncra? – cikáztak benne a gondolatok.

– Igen, ezt. Megerősíti?

– Meg – ismerte el spontánul, mert, ha tagadja, ezt a szegény özvegyet egyből lesittelik, ezt pedig sehogy sem vette volna a lelkére.

Csupán arról feledkezett meg, hogy akkor a láncot sem szolgáltatják vissza neki. No, majd odakint elkéri Icutól. Ó, micsoda idők, erkölcsök! Hát ez a köszönet, amiért fedelet és kenyeret adtam egy kurvának!

– Örülök, hogy ismét láthatom – szólította meg a nőt, amint kiértek az utcára

– Én is, és köszönöm a szuvenírt.

– De hát én… Most hova megy? Álljon már meg egy szóra, nénikém! – bámult az elillanó nő után.

Eltelt egy év. Piti úr haragja időközben lassan lecsihadt. Voltaképp nem is Icura, helyesebben Icura is, de javarészt saját magára haragudott. Először azért, amiért tanúsította a donációt, másodszor pedig csak bámult a nő után ahelyett, hogy utánafut, és visszaveszi tőle a nyakláncát. Sajnos olyan a természete, hogyha meglepik, defektet kap az agya, és se nem lát, se nem hall. Eredmény? Ezúttal egy 70 000 forintos „szuvenír.” Nem kis pénz, de hát mi az közel százmillió forinthoz képest? Csöpp a tengerben. Legalább ne piára költené. Vajon most éppen hol főzöget? Vagy már csak úgy, bárról bárra kujtorog? Hamarosan megtudta, amikor karácsony estéjén becsöngetett hozzá Harmath Icu.

– Beenged?

– Parancsoljon!

Ugyan mit akarhat azok után, hogy olyan csúnyán átejtette, cserbenhagyta, meglopta? Pedig szerette és tisztelte is, hiszen, milyen igaza is volt az özvegynek, akár az anyja is lehetne.

– Foglaljon helyet, kedves Icuka!

– Nem akarok zavarni, csak épp hogy beugrottam boldog karácsonyi ünnepeket kívánni.

Aha, csak úgy beugrott.

– Amúgy hogy van, jelenleg miben utazik?

– Semmiben. Azok az idők sajnos elmúltak, megöregedtem, Piti úr.

– Segíthetek valamiben?

– Maga nagyon kedves, nem is tudom, hogy köszönjem meg, amiért eddig is segített.

– Ni csak, elismeri – fogta el az elégedettség Tihamért. – Magán? Nos, igen, de legyünk igazságosak: egyúttal magamon is – ölelte át volt házvezetőnőjét. – Köszönöm, anyuka.

– Milyen gyönyörű karácsonyfája van! Megengedi, hogy gyönyörködjek benne egy picit?

Tihamér bekapcsolta az MP5 lejátszót:

 

Mennyből az angyal lejött hozzátok,
pásztorok, pásztorok,
hogy Betlehembe sietve menvén
lássátok, lássátok.

 

– Még egyszer boldog karácsonyt! – helyezte ajándékát Icu a fa alá, és kitipegett a kég­liből.

A férfi megrendülten nyúlt a piros szalaggal átkötött dobozhoz, de már kibontani nem merte. Manapság annyi a terrorista, a levélbomba stb. merénylet, és bizony könnyen meges­het, hogy így akar Harmath Ilona is bosszút állni rajta meg a fián egyszerre. Hú, ez már több mint abszurdum, és mégis: hány ilyen abszurdumot tapasztalt már eddig az életben. Hanem a kíváncsiság sehogy sem hagyta nyugton. Forgatta a dobozt balra-jobbra, még meg is hallgatta, ketyeg-e benne valami. Nem ketyegett.

– Miatyánk, ki vagy a mennyekben – eresztett meg végül egy imát is, és kibontotta a csomagot.

Az aranykeresztes nyaklánc volt benne, mellette egy cetli: Szeretettel drága fiamnak.