Tegnap hazafelé a Nagyvárad téren
a metrónál úgy elbambultam, hogy
meglepett, amikor meghallottam a
hangot: jegyeket, bérletet! Tőlem
már rég nem kértek semmit, csak
rám néztek és intettek, mehet
tovább. De olyan szép volt a fiatal
ellenőrfiú mosolya, és olyan
kedvesen kívánt nekem szép
napot meg jó egészséget, hogy
meglepődtem. Legszívesebben
megöleltem volna. És a hangja!
Mintha pályát tévesztett volna.
Letolás helyett valaki kedves
volt hozzám, csak ámultam,
kezemben szorongatva kopott
igazolványomat a hat éve készült
képpel, aminek alapján az
édesanyám sem ismerne fel.
Egy szó mint száz, egyetlen
emberi gesztus kellett csak, és
eltűntek egemről a sötét fellegek.
2024 05 22
Hozzászólások