Aranyos kézfogó

 

A bevásárló központ harmadik emeletére éttermek és büfék csábították a vásárlókat. A bőséges kínálatból mindenki kedvére válogathatott. Negyvenhárom asztal várta az étkezőket, de bizony így is előfordult, hogy ebédidőben többen várakoztak megrakott tálcákkal a kezükben arra, hogy valakik távozzanak, és elfoglalhassák a megürült helyeket. Egy idősebb hölgy, két-három éves kisfiúval álldogált már percek óta az egyik oszlopnál. Biztosan nem helyet keresett, mert egy fiatal házaspárt nézett, akik jókedvűen beszélgettek, ebédeltek. Mellettük üres szék, és babakocsi, amelyben békésen szundikált kislányuk. Az idős hölgy lehajolt a fiúcskához, megpuszilgatta, súgott valamit a fülébe, majd elindultak a házaspár felé. Asztalukhoz érve megálltak, megszólították őket.

– Jó napot kívánok, elnézést kérek, hogy ebéd közben zavarok. Jó ideje figyelem önöket, látom milyen nyugodtak, boldogok, bizonyára rendes emberek. Ezért bátorkodtam ide azzal a szokatlan kéréssel, hogy néhány percre vigyáznának-e a kisunokámra, amíg a mosdóban leszek. Ugye megértik, oda nem vihetem magammal?

– Persze, persze – mosolygott bizalomkeltően a férfi –, menjen nyugodtan, elleszünk a kislegénnyel. Mi a neve?

– Marcikának hívják, nagyon talpraesett, okos kisfiú! Ígérem, sietek.

– Marci? Hát ez nagyon jó! Én pedig Marcell vagyok, csapj ide kispajtás! – nyújtotta nyitott tenyerét a gyereknek, aki habozás nélkül belecsapott.

Az idős hölgy elment a mosdók felé. Marci leült az üres székre. Kis hátizsákja miatt nem akart, vagy nem tudott hátradőlni. Előrehajolt és lábát lóbálva kíváncsian tekingetett a babakocsi felé, majd felállt, óvatosan odament. Lábujjhegyre állt, de így sem tudott belelátni. A csalódás olyan mókásan ült ki arcára, hogy a házaspár nem tudta visszatartani nevetését.

– Na, várjál, majd segítek! – lépett hozzá Csenge, és felemelte a kisfiút. – Látod? Éppen most ébredt fel, és nézd csak! Rád mosolyog. Úgy látszik, tetszel neki.

– Nagyon aranyos! Hogy hívják?

– Szaffi. Neked van testvéred? – próbált barátkozni Csenge.

– Nincsen.

– Meg tudod mondani hány éves vagy, és hol laksz?

– Ennyi éves vagyok – mutatta három kinyújtott ujját Marci – és messze lakunk. Vonattal jöttünk ide, és villamossal.

– Ez érdekes! Biztosan nagyon jó kisfiú vagy, hogy a nagymamád elhozott ilyen messzire.

– Ő nem nagymama, ő Jutka. Nekem nincsen nagymamám.

– Jutka? Hát, akkor jól van – próbálta befejezni a beszélgetést Csenge, mert nem akart belebonyolódni a ki kicsoda és kit hogyan hívnak a családon belül játékba, de ez nem sikerült.

– Nekem apukám sincs!

– Ó, hát ezt sajnálom, beszéljünk inkább másról. Kiveszem Szaffit a kocsiból, akkor jobban látod. Jó?

Az ügyes trükkel sikerült megszakítani a kényelmetlenné váló beszélgetést. Csenge kényszeredett mosollyal nézett férjére, de Marcell közömbösen vonta meg a vállát. Ha nincs, akkor nincs, nem egyedüli eset a mai világban. A kisfiú a baba lábát simogatta, bohóckodott neki, ami határozottan tetszett Szaffinak. Teltek a percek, már öt, már tíz, már tizenöt, de a nagymama vagy Jutka, ahogy a gyerek mondta, nem jött vissza. A házaspár kezdte elveszíteni türelmét, Csenge a mosdóba ment, hátha valami baj történt az idős hölggyel, bárhogy is hívják, és segítségre van szüksége. Sehol sem látta. Körbenézett az éttermi részen, a harmadik szint mindegyik üzletében, de hiába. Már csaknem félóra telt el, amikor úgy döntöttek nem várnak tovább, a kis Marcit leadják a biztonsági szolgálatnak, azután lesz, ami lesz. Az első biztonsági őr az irodába küldte őket. Valószínű percek alatt el tudtak volna jönni, ha azt mondják, hogy találták a magányos gyereket, de könnyelműen előadták az egész történetet. Ez nem tetszett a szolgálat parancsnokának, úgy döntött jegyzőkönyvet vesz fel, kihívja a rendőrséget, és addig Marcellékat sem engedi el. Bízott abban, hogy kérésére is maradnak, nem kell erőt alkalmaznia. A házaspár nem vitatta, hogy a parancsnok helyesen vagy jogosan rendelkezett-e így, maradtak. Elsősorban Marci miatt, aki ijedten bújt hozzájuk, mint aki érzi, veszélybe került. Szerencsére Szaffi újra elaludt, nem volt gond vele. A jegyzőkönyv felvételét az igazolványok adatainak bejegyzése előzte meg, majd leírták a tényeket. A megszeppent kisfiúból egyetlen szót sem tudtak kihúzni, pedig igazán kedvesen bántak vele. Csenge egészen meghatódott, ahogy Marci hozzábújt, kezét szorongatta. A biztonsági őrség vezetője azt javasolta, hogy gyorsítsák meg a várható rendőri intézkedést, és mielőtt kihívják őket, nézzék meg a kisfiú hátizsákját, hátha találnak benne valamit, ami közelebb visz az egyre rejtélyesebb ügy megoldásához. Ebben egyetértettek, és a kis zsákocskát a parancsnoknak adták. A középkorú férfi egészen elképedt, amikor csak egy nagy és vastag lezárt borítékot talált. Kérdően fordult Marcell felé.

– Újvári úr! Már teljesen össze vagyok zavarodva. Ha jól emlékszem az ön nevére és lakcímére, márpedig igen, akkor ezt a borítékot önnek címezték. Most már mindenképpen várjuk meg a rendőrséget!

Marcell és Csenge döbbenten néztek egymásra, semmit sem értettek. Először valamelyik barátjuk otromba tréfájára gondoltak, de az ijedt gyerekre nézve kizárhattak ekkora ostobaságot. Valami másnak, valami titoknak kell lennie gondolták, és mindketten lázasan pörgették vissza emlékezetükben a hónapokat, éveket, hátha valahol felbukkan a megoldás kulcsa. Talán négy-öt perc telhetett el, amikor Marcell lágyan kiemelte Marcit Csenge öléből, kedvesen beszélt hozzá, a térdére ültette magával szemben, és arcát, szemeit nézte, hosszasan, figyelmesen. Marci játéknak vélte, szorongásait feledve elmosolyodott. Ebben a pillanatban villámcsapásként lobbant a felismerés: Szilvi! Marcell magához húzta a kisfiút, megsimogatta, majd visszaadta Csengének. Lassan megfontoltan beszélni kezdett.

– Különös és rejtélyes ügybe keveredtünk mindannyian. Vannak sejtéseim, de nem értem, és nem tudom megmagyarázni mi történt, és mi történik. Talán az a boríték majd segít. Megkérem önt uram, néhány percre hagyjon magunkra bennünket, beszélnem kell a feleségemmel – fordult a meglepett parancsnok felé, aki megértően bólogatott.

– Rendben, itt leszek az ajtó előtt – mondta, és kiment a folyosóra.

– Kérlek, higgyél nekem Csenge, és bízzál bennem, mert nagy szükségem lesz rá. Emlékszel, beszéltem neked egy lányról, Kassai Szilviről, akivel a mi megismerkedésünk előtt együtt éltem. Azt gondolom, Marci az ő gyereke. Amikor elmosolyodott, az anyját láttam benne. Fogalmam sincs, mi van vele. Szakításunk óta semmit sem tudok róla, és ennek már csaknem négy éve. Nem volt gyerekünk, és nem is akartunk. Ezt többször megmondtam neki, hiszen még tanultam, két évem volt hátra a diploma megszerzéséig. Megértette, elfogadta. Egyszerű, szerény lány volt, akit tényleg szerettem és éppen ezért nehezen viseltem a szakítást. Úgy is mondhatnám kidobott abból a kapcsolatból. Azt mondta van valakije, mást szeret, aki el akarja venni, el tudja tartani, nem úgy, mint én. Elköltözik a városból, ne keressem többet. Nem tudom ki a kisfiú apja, miért adták most ide nekünk. Talán a boríték választ ad. Azt gondolom, az lesz a legjobb, ha most taxit hívunk, és haza mész Szaffival. Én Marcival megvárom a rendőrséget, azután nem tudom mi lesz. Majd jelentkezem.

– Ez így nem lesz jó Marcell! Hiszek neked, de most már nagyon kíváncsi vagyok arra a borítékra. Ott van az asztalon. Vedd el és nyissuk ki!

– Nem ebben egyezkedtünk a biztonsági főnökkel! – aggodalmaskodott a férfi.

– Nem egyeztünk meg semmiben! Neked címezték, neked szól! Bontsd fel! Annak a pasasnak semmi köze hozzá! – türelmetlenkedett Csenge, akiben egy gyanú halvány lángja kezdett pislákolni.

– Jó, rendben van! Elveszem a borítékot, de behívom ezt a férfit, és csak akkor bontom ki, ha ő is látja. Ne vádoljanak azzal, hogy elvettünk belőle valamit. Akár pénz is lehet benne, bár nem valószínű.

A biztonsági őrség parancsnoka egyáltalán nem tiltakozott. Maga is kíváncsian várta a fejleményeket, és végül is neki teljesen mindegy volt, mi a rejtély megoldása. Marcell idegesen tépte fel a borítékot, amelyből vaskos iratcsomagot emelt ki. Ránézésre látszott, hogy az gondosan rendezett dokumentumokat, iratokat, kisebb borítékokat tartalmaz. Már az első papírlap, egy kézzel írt nyilatkozat megdöbbentette. Azonnal megismerte Szilvi kézírását. Elsápadva olvasta el, majd szótlanul, remegő kézzel adta Csengének. A nyilatkozatot Szilvi írta két hónappal korábban, melyet azzal kezdett, hogy tiszta tudattal, önszántából cselekszik. Kijelenti, hogy kisfia apja Újvári Marcell úr, aki azonban nem tud a gyermek létezéséről, mert terhességét és a szülést eltitkolta előle. Hozzájárul ahhoz, hogy a gyermekén bármikor DNS vizsgálatot végezzenek az apaság bizonyítására, mert állításában száz százalékig bizonyos. Kijelenti, hogy a nyilatkozatot gyógyíthatatlan betegsége tudatában teszi meg azzal a kéréssel, hogy halála után kisfia és a dokumentumok jussanak el Újvári Marcellhez. A nyilatkozat után egy megbízási szerződés következett, amelyet Szilvi magánnyomozóval kötött azért, hogy megtalálja, megfigyelje Marcellt.

Csenge még magához sem tért döbbenetében, még meg sem tudott szólalni, máris maga előtt látta az újabb dokumentumokat, a kis Marci születési anyakönyvi kivonatát, és Szilvi kórházi halotti epikrízis zárójelentését két nappal korábbi dátummal. Önkéntelenül Marcira pillantott, aki riadt kismadárként, lehajtott fejjel, összegörnyedve ült a sarokban, mintha tudná, mi történik körülötte. Szemét elfutotta a könny, Marcellra tekintett. A férfi összetörten, fájdalmas arccal nézett a semmibe vagy talán a múltba. A biztonsági őrparancsnok ide-oda kapkodta fejét, hol egyikre, hol a másikra tekintett. Nem érthette a különös helyzetet, de megérezte, hogy olyan titokra derült fény az elmúlt másodpercekben, amelyek nem rá tartoznak. Kérés nélkül kiment az irodából azzal, hogy szóljanak, ha segíthet valamiben. Marcell egyetértően bólogatott, és amikor az ajtó becsukódott feleségéhez fordult.

– Semmi szükség arra, hogy a többi papírt is most nézzük meg. Ezek is éppen eléggé megráztak, megdöbbentettek. Mindenféle tudományos vizsgálat nélkül is biztos vagyok abban, hogy Marci az én fiam.

– És akkor most mi lesz?

– Nem tudom, egyelőre fogalmam sincs. Kavarog a fejem! Rendőrség, ügyvéd, gyámhivatal, gyerekotthon, sok-sok kibogozatlan szál, rengeteg feladat! Számíthatok rád?

– Számíthatsz-e rám? Miben? Mit vársz tőlem? Semmit nem tudunk az előzményekről! Kivel volt eddig Marci? Vannak-e rokonai? Ki ez az állítólagos Judit? Hogyan halt meg Szilvi, mi lesz a temetéssel? Persze sajnálom őt, és a kisfiút még jobban, de ez azért kevés. Óriási felelősséget tolt ránk Kassai Szilvia. Nem vagyok boldog tőle!

– Mindenben igazad van! Olyan hirtelen jött ez az egész. Tanácstalan vagyok. Van egy fiam, akinek most tőlem függ a sorsa. Szilvi állami gondozott volt, úgy tudom nincs senkije. Talán ezért is akarta annyira a gyereket. Mondhatta volna, de nem tette. Elfogadta, vagy beletörődött abba, hogy én nem akartam. Pedig ha megmondja…

– Akkor – vágott szavába indulatosan Csenge –, akkor most mi lenne? Nem lennék én és Szaffi?

– Bocsáss meg szívem! Nem akartalak megbántani! Nagyon szeretlek benneteket, a legfontosabbak vagytok az életemben. Nagyon kérlek, próbáld megérteni a helyzetemet.

– A helyzetedet? A helyzetünket, mert együtt kell valamilyen megoldást találni.

– Marci sorsát így vagy úgy rendezni kell, és ezt nem lehet a hivatalos utat megkerülve megtenni. Azt hiszem ilyen ügyekben a gyámhatóság az illetékes, ahol valószínű megkérdezik a mi szándékainkat is.

– Ehhez azért több információra van szükségünk, még azt a paksamétát sem néztük végig. Egyelőre két lehetőségünk van. Vagy azt mondjuk, hogy találtunk egy kisfiút, akit átadunk a rendőrségnek, vagy azt mondjuk, hogy egy idézőjelbe tett „ismerős” átmenetileg ránk bízta a gyerekét, hogy vigyázzunk rá. Semmi bizonyítékod nincs arra, hogy Kassai Szilvia nem hazudik-e bármiben.

– Igen, igen. Azt gondolom, jól látod a helyzetet. Nagyon szeretném, ha a második megoldást választanánk, és most haza vinnénk Marcit. Este átolvasnánk minden papírt, iratot, amit még nem láttunk. Holnap kiveszek néhány nap szabadságot, és elkezdem intézni a hivatalos ügyeket. A hatóságok bizonyára hamar kiderítenek mindent, és akkor majd tudunk dönteni! – sóhajtott reménykedve Marcell, mert ő már biztosan tudta mit szeretne, ha rajta múlnának a dolgok.

Behívták a biztonsági őrség parancsnokát, megköszönték megértését, tapintatát. Azt mondták neki, az iratokból úgy tűnik, hogy Marci egy távoli rokon kisfia, aki valamiért le akar mondani a gyerekről, és szeretné, ha ők nevelnék tovább. Ígéretet tettek arra, hogy másnap megteszik a szükséges hivatalos lépéseket ebben a zavaros ügyben, ezért most nem kell a rendőrséget kihívni. A parancsnok hitte is, nem is ezt a fordulatot, mindenesetre azt kérte, hogy ezzel egészítsék ki a jegyzőkönyvet, és másnap tájékoztassák a fejleményekről, mert ő azért jelzi az esetet a kerületi kapitányságon. Ebben megegyeztek, és látszólag megnyugodva távoztak. Nem vették észre, hogy a mozgólépcsőnél, az egyik oszlop mögül, Judit megkönnyebbülve néz utánuk.

Marci félelme és riadtsága lassan oldódott. Az autóban már újra odabújt Csengéhez. Kedvesen beszéltek hozzá, próbálták megmagyarázni ezt a váratlan helyzetet. Nehéz feladatnak tűnt, mert nem akartak hazudni, hiszen nem tudhatták mit hoz a holnap. Azt mondták, Judit valószínű eltévedt az áruházban, és nem talált vissza hozzájuk. Mivel őket kérte meg, hogy vigyázzanak rá, most elviszik a lakásukba. Náluk fog vacsorázni, aludni, reggelizni, azután elindulnak megkeresni Juditot.

A lakásban Csenge Szaffival foglalkozott, Marcell Marcival játszott. Szívesen tette, érdeklődve figyelte, hallgatta az egyre közvetlenebbé váló kisfiút. Minden rendben volt mindaddig, amíg Marci egyszer csak anyukáját kereste. A felnőttek zavartan néztek egymásra, nem tudták mit mondjanak. A kínos csendet a kisfiú törte meg.

– Anya már nem jön ide. Az égben van, onnan néz engem és vigyáz rám!

– Igen, ez így van – simogatta meg Marci fejét Marcell –, de mi is vigyázunk rád, nem kell félned.

– Itt maradok veletek?

– Ezt nem tudom, ezt még meg kell beszélnünk. Ma biztosan itt alszol.

– Hol fogok aludni? Abban a kiságyban?

– Nem, az Szaffi ágya. Egyedül szokott aludni ebben a szobában, mi Csengével a másikban. Persze, ha sír, mert szokott olyat csinálni, akkor átjövünk hozzá, megnyugtatjuk. Most te is ebben a szobában fogsz aludni, nagyon mókásan. Nagy paplant teszünk a földre, és ott ágyazunk meg neked a másik sarokban. Sajnos nincs több ágyunk. Ne aggódj, kényelmes lesz. Ha kéred, hozzád is átjövünk vagy te is jöhetsz hozzánk. Egy kis lámpát égve hagyunk, nem kell félni.

– Jó! Ki fog mesélni?

– Majd én! Előbb vacsora, azután fürdés, azután lefekvés! Hűha! Most jut eszembe, hogy nincsen pizsamád! Hát ez vicces lesz! Majd keresünk egy kisebb pólót, az lesz a hálókád.

A kisfiú tényleg nem aggodalmaskodott. Szilvi betegsége miatt többször előfordult, hogy anyja valamelyik barátnőjénél, vagy Jutkánál aludt. Jutka idősebb ápolónő volt a kórházban, Szilvi vele osztotta meg titkait.

A vacsora és a fürdés jó hangulatban telt, a lefekvéssel sem volt probléma. A mesélés hosszúra nyúlt, mert megvárták, amíg mind a két gyerek elalszik. Átmentek saját szobájukba, és a boríték tartalmát vizsgálták. Újra megbizonyosodhattak, hogy gondosan, szinte szakértelemmel állították össze a benne lévő iratokat. Sok minden kiderült belőle. Szilvi lakcíme, ahol albérletben lakott, a tulajdonossal kötött szerződés, a lakáskulcs, munkahelyi- és orvosi papírok, igazolványok, számlák, számlakivonatok, biztosítások. Szilvi csatolta saját kezűleg írt végrendeletét, amely rövid volt, hiszen egy arany nyakláncon, ruháin, táskáin, néhány dísztárgyon, mobiltelefonon és egy laptopon kívül nem volt más ingósága. Ingatlannal sem rendelkezett. A láncot és pénzét kisfiára hagyta, a telefont és laptopot Marcellra, minden más egyebet a Máltai Magyar Szeretetszolgálatnak ajánlott fel. Mindez szomorú és megható volt, Csenge és Marcell megrendülten nézték egymást. Hihetetlen helyzetbe kerültek, és nem látták a megoldást. Az utolsó kis borítékhoz érve azt gondolták, már túl vannak a nehezén, de tévedtek. Szilvi levelét olvashatták, amelyben megható szavakkal bocsánatot kér tőlük, amiért nem volt ereje a személyes találkozáshoz, mert rettegett egy esetleges nemleges választól. Azt írta, soha nem volt senkije Marcellen kívül, sem kapcsolatuk előtt, sem azután, csak kisfiának élt, aki egészen biztosan Marcell gyereke, ezért nagyon kéri, fogadják örökbe, ne hagyják elveszni!

Marcell nem nézett feleségére, próbálta elképzelni milyen érzelmek, indulatok, gondolatok kavaroghatnak benne. Marci váratlan felbukkanása mindenképpen megváltoztatja eddigi életüket. Csenge jó feleség, jó anya, de vajon hogyan viszonyul egy váratlanul felbukkant kisfiúhoz, akiről kiderül, hogy férje gyermeke. Elfogadja-e ezt a helyzetet, vagy nem? Beengedi-e a családba, vagy nem? És ha nem, akkor ő mit tegyen? Megválaszolatlan, súlyos kérdések, amelyeket mind a ketten megfogalmaztak maguknak, de egyelőre egyikük sem merte hangosan feltenni. Mindketten tudták, álmatlan éjszaka következik, és a reggel sem hozza el a megoldást.

– Holnap – kezdte akadozva Marcell – nehéz napunk lesz, és azt gondolom azután is. Elmegyek a gyámhivatalba, elmondom az egész történetet. Tanácsukat, véleményüket kérem, amit majd itthon megbeszélünk. Lehetne, hogy addig te itthon maradsz a gyerekekkel? Szóval Marcit itthon hagynám, veled. Nem hiszem, hogy jót tenne neki, ha egyik hivatalos helyről a másikra hurcolom. Megtennéd?

– Van más választásom? Tényleg nem cipelheted magaddal, mert lehet, hogy… – akadt el az asszony szava.

– Lehet, hogy azonnal elvennék tőlem és egy gyerekotthonba vinnék? Erre gondoltál?

– Igen! Szerintem ez lesz a hatóság első lépése, a többit nem tudhatom!

– Menjünk lefeküdni, próbáljunk aludni! – bólogatott szomorúan a férfi. Nem akarta tovább élezni a kényes beszélgetést, bár véleménye és szándéka arcára volt írva.

A redőny résein már nappali fény szűrődött a szobába, amikor Marcell megébredt. Fogalma sem volt mennyit aludt, aludt-e egyáltalán vagy csak gondok között forgolódott egész éjszaka. Először Csengére nézett, aki behunyt szemmel feküdt, egyenletesen lélegzett, arca nyugodtnak tűnt, mint aki szépet álmodik. Kezébe vette telefonját, és hitetlenkedve nézte a kijelzőt, amely nyolc óra három percet mutatott. Ezek szerint mélyen aludhattam – gondolta –, mert nem ébredtem fel Szaffi sírására, ami minden éjszaka legalább egyszer riasztotta őket. Hol hosszabb, hol rövidebb idő alatt sikerült megnyugtatni a kislányt. Nem tudták ébredésének okát, abban bíztak, majd kinövi.

Marcell óvatosan keltegette feleségét, hiszen sok mindent kellett intézniük aznap. Lágyan simogatta arcát, kezét, és amikor Csenge kinyitotta szemét kedvesen köszöntötte.

– Jó reggelt drágám! Kelnünk kell!

– Igen tudom! Sokat gondolkodtam az éjjel, nagyon fontosat szeretnék neked mondani, mielőtt elmész!

– Jó, de ne most! Keljünk fel, hozzuk rendbe magunkat, gondold át még egyszer tiszta fejjel, amit mondani akarsz! Képzeld, olyan mélyen aludtam éjszaka, hogy nem is hallottam Szaffi sírását. Jó, hogy átmentél hozzájuk. Marci nem ébredt fel?

– Én nem voltam náluk! Valamikor mintha nyöszörgést hallottam volna, de azután abbamaradt. Azt hittem te mentél át a másik szobába.

– Hát ez furcsa! – nyugtalankodott Marcell, és rosszat sejtve kiugrott az ágyból. A két szoba közötti ajtóban megtorpant, óvatosan benézett, és alig hitt a szemének. Meghatottan hívta feleségét. – Gyere ide kérlek! Ezt látnod kell!

Csenge odament, megállt az ajtóban. Erre a látványra nem számított. Marci, valamikor éjszaka, vagy hajnalban paplanját Szaffi ágya mellé húzta. Kezét bedugta a rácson, és a két gyerek egymás kezét fogva aranyosan aludt ki tudja mióta.

– Marcell! – küzdött könnyeivel Csenge. – Semmi szükség arra, hogy várjak, és tovább gondolkodjak. Én már az éjszaka eldöntöttem! Arra kérlek, mindent tegyél meg azért, hogy Marci a mi gyerekünk lehessen.

 

Legyen Ön az első hozzászóló!

Szóljon hozzá!

Az Ön e-mail címe nem kerül nyilvánosságra.


*


This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.