Minden művészeti megmozdulás valamilyen céllal jön létre.
A művész észrevesz valamit: egy társadalmi vagy természeti jelenséget, és úgy véli, ezt másnak is észre kell vennie, ezzel a témával foglalkozni kell.
A művész olyan eszközt használ, amelynek a birtokában van. Ez lehet például költői, írói, zeneszerzői, képzőművészeti alkotó tehetség. A mű – szobor, dráma, vers, film, fotó – egy médium; a lényeg a gondolatok átadása.
A művész megfogalmazza, összesűríti, leegyszerűsíti, absztrakttá, általánossá alakítja gondolatatait. A művész megszenved az alkotói folyamat során, ezt írja le Ady Endre a „Sem utódja, sem boldog őse” kezdetű versében.
Ezek a gondolatok a befogadókban saját élményeik, emlékeik alapján leképeződnek. Más kérdés, hogy a befogadó meglátja-e egy műben a mondanivalót, tud-e olvasni egy-egy műből. Utóbbit nem feladatunk itt tárgyalni, sok évtized-évszázad óta probléma a művészeti képzés alacsony színvonala, hosszasan sorolhatnánk a maguk korában meg nem értett művészek neveit Csontvárytól a neoavantgárdokig. Pécsi példákkal élve az uránvárosi „37 négyzetméter” vagy a tettyei romok építészet nyelvén megfogalmazott és számos díjat nyert magyarázata ilyen.
*
Ha ezekben a napokban híradót nézünk, megnyitunk egy internetes hírportált, mit látunk? A kiemelt témák között szerepelnek az Ausztráliában tomboló erdőtüzek, rendszeresen kapunk jelentést arról, hogy állat- és növényfajok halnak ki, az óceánokon hatalmas úszó szemétszigetek vannak, emelkedik bolygónk légkörének hőmérséklete, az emberiség egyre nagyobb környezeti terhelés árán tudja előállítani a számára szükséges javakat.
Napjainkban egyre nagyobb figyelmet kap a természet- és környezetvédelem, a téma a tudományos kötetek zárt világából elénk lépett. Egyre többen emelik fel hangjukat az ügy fontosságára, nem csak a hangos aktivisták, hanem az írók, szobrászok, fotográfusok egyre nagyobb tömegei is. Ez a legfontosabb kérdés manapság, még ha egyes politikai- vagy érdekcsoportok meg is próbálják elterelni róla a szót, gyakran olyan témákat szajkózva – például a migrációt –, amelyek épp a társadalmi és a környezetvédelmi problémák folyományaként jelennek meg.
A mostani kiállítás a maga békés, jámbor eszközeivel figyelemfelkeltés. A fotográfia és a kerámiaművészet segítségével megörökített egyedi szépségek egyrészt az érzelmeinkre hatnak, megnyugtatnak bennünket, másrészt nekünk is szegezik a kérdést: vajon meddig csodálhatjuk meg ezeket a szép virágokat? A jövő művészgenerációi láthatnak-e olyan növényeket, amelyek inspirációt adnak számukra olyan építészeti alkotások létrehozásához, amilyeneket a mostani kiállítás néhány felvétele is bemutat?
Egy-egy érték iránti elköteleződéshez a megismerésen, majd a megkedvelésen át vezet az út. A most kiállító művészek lehetővé teszik azt, hogy megismerjék a természet csodáit a városlakók, mindazok, akik alig, vagy egyáltalán nem járnak az erdőben, fák, virágok között. Kedvet ébresztenek ahhoz, hogy a képeken látható csodákat élőben is megszemléljük, megteremtik a lehetőségét annak, hogy megszeressük, és magunkénak érezzük őket. Innen pedig már csak egy lépés, hogy magasabb szintről szemléljük a világot és mindannyian felelőssé váljunk Földünk iránt.
Nagy köszönet ezért az alkotóknak!
Pécs, 2020. január 4., PKK, Apáczai Művelődési Ház
Szóljon hozzá!