Rejtélyes üzenet

 

A konyhában bátortalanul pislákolt a gyertya fénye, mégis ijesztő árnyakat rajzolt a falra. Erhard és Andrea könnyes szemmel ültek a gyertya mellett, és a holnapra gondoltak, amikor elveszítik otthonukat, elvesztenek oly sok mindent, amiben hittek, amiért dolgoztak. Hét évvel korábban vettek fel nagy összegű kölcsönt a banktól azért, hogy megteremtsék önálló otthonukat, hogy legyen hol felnevelni kislányukat, akinek jobb és szebb életet akartak adni, mint amilyen az övék volt.

Gyermekotthonban ismerkedtek meg, gyermekként szerették meg egymást. Erhard teljesen árva volt, Andrea apja züllött, bűnöző életmódot élt, többet volt rács mögött, mint szabadon. Anyja folyamatos gyógykezelésre szorult, egyik kórházból a másikba, egyik, szeretetotthonból a másikba vitték. Valószínű a sok szenvedés és brutális férje tette tönkre az egykor szép fiatalasszonyt, aki már csak ijesztő mása volt fiatalkori önmagának.

Erhard, aki három évvel fiatalabb Adreánál, nyolcévesen került abba az intézetbe, ahol a lány évek óta nevelkedett. Már az első napokban megtalálták egymást! Különös varázs vonzotta őket, talán az örökké hiányolt szeretetet érezték meg a másikban. Az első években Andrea féltő gondoskodását leginkább az anya-gyermek kapcsolatához hasonlították a jólelkű nevelők, akik nem bolygatták, nem bántották őket, megértően engedték kibontakozni a ritka jelenséget. A két gyermek viszonya később barátsággá, majd szerelemmé alakult, ami akkor sem szűnt meg, amikor Andrea nagykorú lett, elhagyta az otthont. Megvárta a fiút, és amikor eljött az idő összeházasodtak. Dolgoztak, szerény jövedelmükből szűkös albérletben laktak. Nem éheztek, nem nélkülöztek, de bizony egyik fizetéstől a másikig éltek, alig-alig tudtak félretenni valamit. Persze tervezgették közös jövőjüket, keresték a minél jobb munkalehetőséget, és egy helyet a világban, ahol békében, nyugodtan élhetnek.

Egy napon úgy tűnt, rájuk mosolyog a szerencse, mert olyan hirdetést találtak, amely reménnyel, lelkesedéssel töltötte el őket. Lakhatást, fizetést ígért egy gazdaember annak, aki távoli faluban élő, betegeskedő édesanyjához költözik, vállalja a néni ápolását, a nagy ház, a nagy kert rendben tartását, az állatok ellátását. Kovács úr olyan házaspárt keresett, ahol az asszony járatos az idős emberek gondozásában, a férfi a mezőgazdasági munkákban. Erhard az asztalos szakmát tanulta meg, ügyesen, szépen dolgozott, ami azonban távol állt a kert- és állatgondozás tudományától.  Andrea nővér volt egy kórházban, ez megfelelt a gazda várakozásának. Tetszett neki a fiatal férfi lelkesedése, a „higgye el uram, mindent meg fogok tanulni!”  ígérete, és őket választotta. Egyikük sem csalódott! A gyönyörű erdei környezet valóságos megnyugvást, boldogságot jelentett a fiataloknak. Becsülettel, őszinte gondoskodással látták el a vállalt feladatot. Az asztalos tudomány is hasznosult, mert az öreg házon bizony bőven akadt javítanivaló, elsősorban a tetőn és a tornácon. Erhard gyakran kapott munkát az erdészettől, a fakitermelésben, fafeldolgozásban számítottak rá. Az ott kapott pénzből már félretenni is tudtak, mert a gazda is tartotta ígéretét. Odaköltözésük harmadik évében megszületett kislányuk, akit boldogan fogadtak, szépen neveltek. Addigra már egészen barátságosan átalakult a ház. Három szobát, két fürdőszobát, egy kiskonyhát és egy nagyobbat alakítottak ki, és ezzel a megoldással, mindenki elégedett volt. A lelkiismeretes gondoskodás ellenére az idős néni egyre gyengébb, egyre betegesebb lett. Halála után a fia úgy döntött külföldre költözik, eladja ingatlanjait. A házat felajánlotta Erhardéknak. Igazán kedvező árat mondott, hiba lett volna elszalasztani, azonban a házaspárnak így is jelentős kölcsönt kellett felvenni, amit havonta törlesztettek a banknak.

Andrea, Erhard és Angéla nyugodtan, boldogan éltek a békés környezetben. Kertjük az erdőig ért, házukat nagy lombos fák vigyázták, amelyek tavasztól késő őszig tele voltak madárdallal. A kislány – talán ennek is köszönhetően – szépen énekelt, szerette a zenét. Tanítója azt javasolta, taníttassák hangszeren játszani, mert nagy tehetséget lát benne. A szülőknek nem volt pénzük komolyabb hangszerre, egy furulyával lepték meg Angélát, aki annak is nagyon örült. Élt a faluban egy öregember, Duravics bácsi. Juhász volt valamikor régen, de erre már csak az idősebbek emlékeztek. Már nem járt ki a mezőre, az erdőre, naphosszat üldögélt kertjében, egy karosszékben. Néha elővette régi furulyáját és játszott rajta, csak önmagának, legalábbis azt hitte. Angéla többször lopakodott a kerítéséhez, szívét és lelkét megérintették a gyönyörű, gyakran szomorú dallamok. Amikor megkapta hangszerét, összeszedte minden bátorságát, és bekopogott Duravics bácsihoz. Azt kérte tőle, tanítsa meg, hogyan lehet olyan szépen megszólaltatni a furulyát, ahogy csak ő tudja az egész világon. Az öreget meghatotta a kislány csillogó, szinte könyörgő szeme, és hosszú hallgatás után igent mondott. Ettől kezdve gyorsan peregtek az események. Angéla egyre ügyesebben, egyre szebben játszott, és amikor a tanító néni furulyakottát ajándékozott neki, majd bevezette a kottaolvasás tudományába, már semmi sem állíthatta meg kibontakozó tehetségét. Szívesen muzsikált az iskolai ünnepségeken, falubeli rendezvényeken, de legszívesebben otthon a kert végében, az erdő szélén. Olyankor erdei tündérnek képzelte magát, aki a nagy fáknak mesél a dallamokkal.

A család boldog életét váratlan tragédia szakította meg. Erhard súlyos balesetet szenvedett az erdőn. A rosszul rögzített rakomány megindult a teherautóról és ő a rönkök alá került. Mentőhelikopter vitte kórházba, ahol az azonnali műtét után még hetekig kellett feküdnie. Otthon is hosszadalmas pihenésre, gyógyulásra volt szüksége, amíg nagyjából rendbejött. Munkaképes lett, bár bal lábára bicegett, és az orvosok nem ígértek változást.  Több, mint fél évig nem tudott dolgozni, Andreának is sok idejét, energiáját vette igénybe az ápolás. Keresetük drámaian megcsappant, nem tudták fizetni a törlesztő részleteket. A bank nem ismert kegyelmet, kérelmüket elutasították, ügyükből végrehajtás, árverés lett. Házukat egy gazdag ügyvéd megbízásából egyik munkatársa vette meg, ő ígérte legtöbbet az addigra már szépen helyrehozott épületért, telekért. Erhard és Andrea nem ellenkeztek a törvénnyel, beletörődtek sorsukba. Úgy döntöttek beköltöznek a nem túl távoli városba, ahol bizonyára jobban találnak majd munkát. Kerestek egy olcsó kis albérletet, ahonnan majd újrakezdhetnek mindent. Látható volt, hogy bútoraikból csak keveset tudnak magukkal vinni, a többit egyelőre a falu magtárában helyezhették el.

Andrea és Erhard hosszan tartó csendben ültek, a „mi lesz velünk” gondolatok kavarogtak fejükben. A gyertyából már nem sok volt hátra, tudták hamarosan elfogy, végig ég, és sötétben maradnak. Az áramot már hetekkel korábban kikapcsolták náluk, mivel nem tudták fizetni a díjat. Másnap reggelre várták a teherautót, az erdészet ingyen fuvart ígért számukra. Már csak az ágyak, a konyhaasztal, négy szék, két bőrönd és néhány – könyvekkel, apróságokkal, tanszerekkel teli – kartondoboz maradt. Úgy gondolták, ők ketten elmennek reggel a teherautóval, lepakolnak róla az albérletben, azután visszajönnek kislányukhoz és együtt vesznek búcsút otthonuktól. Távollétük alatt Angéla elücsörög a kertben, a tűzrakó melletti padon. Máskor is hagyták már magára néhány órára, soha semmi probléma nem volt.

A teherautó pontosan érkezett, a rakodás nem tartott sokáig. Amikor elmentek, Angéla csendesen sírdogált, pontosan tudta mi történt, mi történik. El kell hagyni otthonukat, a kertet, a falut, az erdőt, amit annyira szeret. Benézett az üres szobákba, az üres konyhába és soha nem érzett szomorúság szorította szívét. El kell búcsúznom, el kell búcsúznom – mondogatta önmagának. Kis táskájából elővette furulyáját, felsétált az erdő szélére, leült a nagy fák alá és játszani kezdett. Először vidám dalokat próbált, de azok sehogyan sem akartak sikerülni. Akkor az öreg juhászra gondolt, és a tőle tanult szomorú dallamokra. Lehunyta szemét, minden megszűnt körülötte, csak a furulya hangja ölelte körbe. Nem vette észre, hogy elegáns Mercedes áll meg a ház előtt. Kiszállt belőle egy jól öltözött, napszemüveges férfi, aki a nyitva felejtett kiskapun besétált udvarukba, bekopogott a ház bejárati ajtaján, majd rövid várakozás után lenyomta a kilincset. Az ajtó kinyílt, a férfi belépett az üres házba. Néhány perc után kijött, körülnézett az udvaron, elismerően bólogatott. Már majdnem visszament autójához, amikor meghallotta a furulya hangját. Meglepődve tekintett a kert vége felé, az erdő felé, majd kíváncsian elindult arra. Meglátta Angélát, aki vele szemben ült a földön és behunyt szemmel játszott furulyáján. Nem akarta megijeszteni, ezért nem ment egészen közel hozzá, türelmesen megvárta, amíg kinyitja szemét. Megszólította.

– Szervusz, kislány! Nem akarlak zavarni, csak meg akartam nézni ki játszik ilyen szépen! Azt hittem egy erdei tündér muzsikál a fák között! Gratulálok!

– Köszönöm szépen! – rezzent össze Angéla a váratlan látogatótól, de nem ijedt meg, inkább meglepődött, nem tudta hogyan került oda az ismeretlen férfi.

– Nekem szomorkásnak tűntek ezek a dallamok, szerintem nem illenek hozzád.

– Azért szomorkásak, mert szomorú vagyok!

– Ez bizony nem jó! Megtudhatom mi a baj? Rossz jegyet kaptál az iskolában? Összevesztél a barátnőddel?

– Nem, nem, bárcsak ennyi lenne! Búcsúzkodom!

– Búcsúzkodsz? Kitől?

– Nem embertől, hanem az otthonomtól, a kertemtől, az erdőmtől, mindentől, amit szeretek!

– Na, várjál! Te itt laksz ebben a lenti házban?

– Már nem! El kell mennünk!  A bácsi kicsoda, hogy került ide?

– Ez most nem fontos! Kivel laktál itt?

– Anyával és apával! Hamarosan jönnek értem!

– Jönnek érted? – gondolkodott el férfi. – Megvárom őket, leülök a kertben a padra. Beszélnem kell velük.

– Tetszik ismerni apukámat?

– Még nem, de szeretném megismerni! Lejössz velem a kertbe? Beszélgethetnénk, amíg megjönnek a szüleid!

Angéla és az ismeretlen férfi, leballagtak a kerti padhoz, leültek egymás mellé. Mire Erhard és Andrea megérkeztek, a férfi már sokat tudott róluk, és különös gondolatok kavarogtak fejében. A kislány örömmel szaladt szülei elé, és mint egy régi ismerőst, úgy mutatta be Borisz bácsit, aki apát várja. Erhard nagy zavarban volt, mert a ház előtt álló drága autóból és a férfi elegáns öltözetéből nem volt nehéz kitalálni, hogy nagyon jómódú emberrel áll szemben, nagy valószínűséggel az új tulajdonossal. El sem tudta képzelni: vajon mit akarhat, mivel fogja még kínozni őket?

– Jó napot kívánok uram! – nyújtott kezet a férfi. – Guttmann Borisz vagyok. Én vettem meg a házukat. Azért jöttem, hogy…

– Bizonyára a kulcsokért jött! – vágott Guttmann szavába idegesen és udvariatlanul Erhard.

– Nem egészen! Kérem, hallgasson végig!

– Jó, rendben van! Elnézést kérek, ideges vagyok, nagyon nehéz napokat, heteket, hónapokat élünk. Bizonyára tudja, hogy engem Novotny Erhardnak hívnak, feleségem Andrea, kislányom Angéla, de őt már ismeri.

– Igen ismerem! Csodálatos kislánya van Novotny úr, sok mindenről hallottam tőle, amit eddig nem tudtam! Higgye el, hogy a maguk házának megvásárlásával nem én foglalkoztam. Egy munkatársamnak adtam ki feladatul, hogy keressen nekem jó állapotú lakható ingatlant ezen a környéken, mert itt hódolok egyetlen szenvedélyemnek, a vadászatnak. Meghatalmazást adtam és mindent kollégámra bíztam. Fényképeket mutatott a házról, azt mondta, hogy árverésen fogják értékesíteni, de nem tudtam, hogy maguk milyen körülmények között váltak fizetésképtelenné, nem tudtam balesetéről, nem tudtam, hogy egy kisgyerekes család kilakoltatására van szükség az értékesítéshez.

– Hát, akkor most már tudja! Már nincs jelentősége!

– Novotny úr! Ahogy mondtam, nekem azért kellett itt egy ház, hogy legyen hol megpihennem, aludnom, ha vadászni jövök. Arra nincs időm és lehetőségem, hogy rendben tartsam, arra mindenképpen keresnem kellene valakit, akit természetesen megfizetek. Nagy ez a ház, egyelőre biztosan nem tudnám kihasználni, talán később sem. Megnéztem belülről, és azt hiszem, nem sok átalakítás kell ahhoz, hogy két kisebb önálló lakás legyen benne.

– Korábban az volt, mi nyitottuk egybe! – szólt döbbenten Erhard, és valami gyenge reménysugár kezdett pislákolni benne.

– Nézze, ha ez visszaállítható, ha vállalják mindkét lakás, és a kert rendben tartását, ha vállalják, hogy a korábbiakhoz képest kissé zsúfoltabban lesznek, ha vállalják az én ellátásomat, étkezésemet, amikor idejövök, akkor maradhatnak, nem kell elmenniük. Egy évig biztosan nem, és ha kölcsönösen elégedettek leszünk egymással, akkor tovább is itt lakhatnak.

– Guttmann úr! Ezt most komolyan mondja? Kérem, ne tréfáljon velünk, eleget szenvedtünk már eddig is!

– Ilyennel nem tréfál normális ember! Komolyan gondolom!

– Nem is tudom, mit mondjak! – törölgette könnyeit Erhard. – Igazán nagylelkű, de nem hiszem, hogy tudnánk fizetni a bérleti díjat!

– Nem kell fizetniük semmit, ha vállalják, amit mondtam. Kislányuktól tudom, hogy szépen gondoskodtak egy idős néniről, és azt is tudom, hogy szorgalmasan dolgoznak. Bízom magukban! Maradhatnak!

– Maradhatunk! Andi! Angi! Maradhatunk! – kiáltotta Erhard, és már nem tudta visszatartani boldog könnyeit. – Nem is tudom, hogyan köszönjem meg! Nem fog csalódni bennünk! Istenem, vannak még csodák!

– Vannak még csodák? Igen lehetséges! Ha nem maradok itt, sosem találkozunk egymással. Miért maradtam? Magamnak is nehéz megmagyaráznom. Amikor kiléptem a házukból és meghallottam a szomorú furulyaszót az erdő felől, úgy éreztem, mintha rejtélyes üzenetet kaptam volna valahonnan, aminek a végére kell járnom! Szívből örülök, hogy ez sikerült!