Száz esztendővel ezelőtt, 1924. december 19-én született Kós Lajos képzőművész, bábtervező, rendező, a Bóbita bábegyüttes alapítója és névadója. A bábszínház szellemi atyjának emléke előtt tisztelegve kiállítás nyílt szeptember 14-én a Bóbita Bábszínházban. A megnyitóra összegyűlt közönséget Sramó Gábor, a Bóbita Bábszínház igazgatója köszöntötte, majd Papp Melinda bábművész, a Bóbita Bábszínház igazgatóhelyettese felolvasta Somogyi Zsolt muzeológus megnyitó beszédének szövegét – az alábbiakban ezt közöljük. Komlós Attila felvételei a megnyitón készültek, az első fotón Sramó Gábor, Somogyi Zsolt és Papp Melinda láthatók a bábok között, a további képek a kiállítás részleteiből adnak ízelítőt.
Kós Lajos (1924-2008)
Mi a báb? „Előttünk van egy megmunkált, formált textil, papír, de mikor a bábos kézbe veszi, belebújik, akkor a holt anyag életre kel. Él, beszél, táncol, örül és bánkódik, szeret és haragszik – élőlény, a maga törvényei szerint! Sajátos az élettere, viszonya a »kollégáival«, a tárgyakkal és az ember-színésszel is. A báb élete, cselekvései egy külön világot tárnak fel előttünk, amely pedig a lehetetlenség művészetének a világa. Egy hely, ahol minden megtörténhet, minden lehetetlen lehetségessé válik.” – írta Kós Lajos, a számtalanszor feltett kérdésre válaszolva, nyolcvan évesen.
A (báb)történész rémálma az a feladat, amikor arra kérik, hogy egy hat évtizedes szakmai utat, életművet másfél-két oldalban foglaljon össze. Főleg, ha az illető nem elégedett meg egyféle pályával, nem csak bábjátékos, vagy rendező vagy színházcsináló vagy tervező volt – hanem mindez egyszerre. Kós Lajos pont ez a bábösszművész, így csak néhány pillanatot emelhetünk ki a többkötetnyi alkotómunkából.
Évszámok Kós Lajos életéből: ami miatt itt vagyunk, 100 éve, december 19-én született Budapesten. 1943-tól a Képzőművészeti Főiskolán tanult festőművésznek, majd grafikusnak. 1947-ben találkozott a bábművészettel, a talán maga sem gondolta, hogy ez lesz a hivatása. Tanfolyamot végzett, majd kultúrautón bábszínészként is kipróbálta magát. 1951-től a Népművészeti Intézet munkatársa volt, bábcsoportok szakfelügyelője, tanfolyamok vezetője. 1954-ben az Intézet Bábstúdiójában rendezett először, ekkoriban készültek első bábtervei is. 1961-ben felkérték, hogy vezesse a pécsi bábcsoportot. ’63-ban már fesztivált szerveztek, megteremtve a pécsi nemzetközi felnőtt bábfesztiválok alapjait. ’64-ben a bábegyüttes megtalálta nevét: Bóbita. Karlovy Vary-ban bemutatkoztak a külföldi közönségnek is. ’65-ben először nyerték meg a Ki mit tud?-ot, majd még kétszer. „Kezdettől a felnőtteknek akartam játszani. Ha nincs a tévé Ki mit tud?-vetélkedője, meg az ott elért sikerünk, akkor nem ment volna. De az ott bemutatott etűdjeimmel polgárjogot szerzett a báb mint felnőtt műfaj.” Kézpantomim, tárgyjáték, zenére épülő szöveg nélküli előadások születtek. A társszerzők többek között Bartók, Kodály, Muszorgszkij, Bach. És Gershwin, a Beatles és a Pink Floyd. „Mozgásképes muzsikát kerestem, programzenéket, amelyek kiválóak a báb kínálta látványhoz, szépséghez, harmóniához” – nyilatkozta. A zenével felfedezetett bábszínházi összművészetet prózában is megtalálta Mészöly Miklós Emberkéjében vagy Balázs Béla bábdarabjaiban. Mindebből megteremtődött a Bóbita-stílus.
A következő korszakhatár: 1981. A Bóbita az ország második hivatalos bábszínháza lett. 1989-ben Kós Lajos nyugdíjba vonult. „Nem leszek nyugdíjas… Se horgász, se más. (…) S mivel az alkotómunkát nem lehet nem folytatni, nekiláthatok néhány kikristályosodott elképzelésem megvalósításának.” És megkezdődött az országjárás, rendezett Egerben, Győrben, Szombathelyen. A Bóbita és a bábszínházi szakma időről időre megünnepelte kerek születésnapjait, 2008 januárja óta már nélküle.
És bár a felnőtt előadások tették nemzetközi hírűvé a Bóbitát, a gyermekelőadások ugyanazzal a szemlélettel és hittel készültek. Nekik szóló műsorpolitikájáról így írt a kezdetekkor: „A bábszínházak egy része még nem értette meg, hogy a Hófehérke és a hét törpe, a Jancsi és Juliska, már nem időszerűek, túlhaladta őket a kor. (…) a kicsiknek nem a herceg vagy a jó tündér eljövetelében kell bízni, mint a Grimm mesében a királylány, hanem mint a szép magyar népmesékben, és a modern mesében (…) is, a saját eszességükben, furfangjukban, leleményességükben.” Nem is lett Hófehérke, csak húsz évvel később. Lett helyette Citromka, a malac Tarbay Edétől műanyag palacktesttel és átlátszó plasztik cukorszóró fejjel vagy Aranytojás Pákolitz Istvántól kosár és partvisfejű, palackmosó kezű figurákkal: új, kísérletező, merész látványvilággal. Szinte minden korabeli kritikus ámulva csodálkozott rá szokatlan ötleteire. Stilizált figuráit a mozdulat, a játék, a gesztus – és a nézői fantázia egészítette ki tökéletessé.
Mi volt mégis az igazi siker? A többször is elmesélt a történetet szerint: „A legnagyobb sikerük az volt, amikor a nézőtéren egy csöppség megszólalt: – Apu, ki kell menni… Az apa fölállt, ki akarta vinni a kisfiút, de az elsírta magát: – Még ne … Várjuk meg a végét… Szeretném tudni, mi lesz a kismalaccal.”
És az előadások mellett az életmű része a számos szakkönyv és a tanítás, amellyel tudását átadta.
Hogy mi volt a titka? Ezt talán egy kritikusa fogalmazta meg 1973-ban: „Kós merészen és kiapadhatatlan ötletekkel játszat színházat: bábost és bábot, színpadot, kelléket, világítást egyforma súllyal mozgat. Szinte résztvevői vagyunk az előadásnak, hatása alól nem szabadulhatunk. A kezdetben laza szövésű epizódok határozott irányba rendeződnek, a mozgás felgyorsul, majd az előadás végéinek felkiáltójele után szemünk láttára szedik szét a színpadot, rakják össze a kellékeket. Csak játék volt. Bábszínház.”
Hozzászólások