A sofőr

 

1.

Van egy buszsofőr. Sármos ötvenes (hatvanas?), azt is mondhatnók, jóképű, mindenesetre van benne valami belmondós, amennyiben lesült arcát, őszülő haját és napszemüvegét vesszük. A végállomásokon, a pihenőidejében a busz előtt sétálva dohányzik derűs mediterrán mosollyal az arcán. Ilyenkor mi utasok, akik a buszban ücsörögve várjuk az indulást, azt gondoljuk, hogy talán mégsem a balkánon élünk, a szabolcsi végállomás két percre (néha három) Marseille-jé változik. (Ahhoz, hogy Monacót belelássuk Mecsekszabolcsba, már nagyobb fantázia szükségeltetik, csakis kisgyerekek vagy művészek próbálkozzanak meg vele.)
Nekem előre köszön. Tegez, mintha régről ismernénk egymást. Ezt – mint valami váratlan, becses ajándékot – szégyenlős jóérzéssel fogadom, és ahogy tudom, magam is próbálom fenntartani ezt a baráti viszonyt, már amennyiben utas és buszsofőr közt létre jöhet ilyesmi.
Egyébként az is lehet, hogy alkatilag mindenkit tegez, mindenkinek előre köszön, és ekkor, minő csalódás, egy vagyok a sok-sok utas közül. Esetleg valóban ismerjük egymást valahonnan. Utóbbi esetben egy bécsi társasutazásra gyanakszom (én utas, ő sofőr).

2.

Van egy buszsofőr. Hajdan egy iskolába jártunk Újhegyen. Felszálláskor gondosan ügyelek arra, hogy keresztnevén szólítsam, ettől kissé bennfentes (sőt modoros) látszata lesz a jelenetnek, de engem jól eső, komfortérzéssel tölt el. Az otthon ott van, ahol néven szólítod a sofőrt, tartja egy ősi mondás, ám az is lehet, hogy ezt is én találtam ki.
Amikor futok a buszra, türelmesen megvár, sőt lezseren nyugalomra int, keresztnevemen szólít, és azt mondja, nyugi, már mindegy, úgyis késésben vagyunk. Ekkor én lihegve leroskadok egy kopott ülésre és próbálom kitalálni, hány perc lehet a késésünk. Legtöbbször arra jutok, hogy a késésemet érdemesebb lenne percek helyett napokban, hónapokban, sőt években mérni. Ha már egyszer számolunk és amennyiben érdemes egyáltalán számolni.
Az éppen megnyert húsz percet mindenesetre elkönyvelem, bár sokkal boldogabb nem leszek tőle.

3.

Van egy buszsofőr. Nincs arca. Nem tudok róla semmit, viszont jelen van minden egyes álmomban, amiben örök késésben vagyok (lásd fentebb). Rohanok a buszra, félek, hogy lemaradok, óriási csomagokkal próbálok leszállni egy megállóban, miközben attól rettegek, hogy én vagy a cuccaim egy része fent marad a buszon.
Ő egy fantom, olyan, mint a Párbaj című filmben a kamionsofőr. Valaki ott ül a volánnál, aki mindig otthagy a buszmegállóban, aki rám csukja az ajtót, aki elhajt nélkülem, aki miatt hoppon maradok, egy arctalan kísértet.
Kézenfekvő lenne, hogy a tömegen keresztül előrenyomuljak a vezetőfülkéig, és jól a szemei közé nézzek. Álmomban sose jut eszembe, ami nem is akkora nagy baj talán: előfordulhat ugyanis, hogy ekkor saját magammal néznék farkasszemet. És ez egyéb szituációkban is igen kellemetlen tud lenni.

4.

Van egy buszsofőr. Abba a balatoni táborba vitt minket egy csotrogány Ikarusszal, ahol gyerekeket táboroztattunk. Egyik este meghívott mindenkit dinnyére, ami édes volt ugyan, ám cserébe látnunk kellett a sofőrt egy szál fecskében, ahogy sörhasán, mint valami szeszélyes patak, folyt le a dinnyelé (dinnyehéj). Már akkor is azt mondtam, sokba került nekünk a dinnye, nem szabadna ennyit látni egy sofőrből. A kollégák viszont nem láttak ebben problémát. A véleményemet ennek ellenére fenntartom.