Mit kezdjünk az emlékeinkkel?

Sokan, sokfélét írtak már erről a kérdésről. Egyesek szerint felesleges a múlt emlékeit tanulmányozni, mert ez visszahúzó erő lehet. Mások úgy tartják, hogy a múltbéli emlékek segíthetnek bennünket élettapasztalataink értékelésében; és csak a múlt tanulságai alapján érthetjük meg: „honnan – hová” jutottunk… Tapasztalataim szerint engem megnyugtat, hogy sikerült megőriznem a magam és családunk emlékeit. Csak így tudtam kissé lassítani, visszafogni a „egyre gyorsuló” időt. Emlékeink feltárása, mélyebb megismerése örömmel járhat, ám azzal is számolnunk kell, hogy váratlan kincsekre bukkanva elszorul a szívünk. Mondhatni: veszélyes foglalkozás a múltidézés. E munka nehézségeit elismerve mégis vallom: számvetésünk során emlékeink üzeneteit nem szabad figyelmen kívül hagynunk.

Alsómocsolád madártávlatból
(Kép forrása: Hét Patak Gyöngye Natúrpark Egyesület)

Szinte gyermekkorom óta „gyűjtögető” vagyok. Bántott, ha értékesnek tartott tárgyak a szemétbe kerültek. Ezért tudatosan gyűjtöttem például a húgom kisbabacipőit, kinőtt ruhácskáit; arra gondolva, hogy ennek örülni fog majd felnőtt korában. Megtartottam az irkáimat, tankönyveimet, az első szónoki beszédemet 1952-ből. – A szülői házból elkerülve 1952-ben Diáriumot kezdtem írni, hogy rögzítsem egy-egy nap fontosabb eseményeit. 1956 után – időhiány miatt – felhagytam ezzel a szenvedélyemmel. 72 évvel a feljegyzéseim után újra olvastam a diákkori naplómat. Kiderül belőle, hogy milyen nehezen találtam meg a helyem a városi környezetben. A gyermekkori naiv világlátásom fokozatosan változott, gazdagodott. Tényleg hosszú utat tettem meg: „A Libagyeptől a Magaslatokig”; ahogy ezt igazolja az e témáról szóló elbeszélő versem. 2000 – 2001 között újra kezdtem a naplóírást. Ezekben az években már a jelenkori történelem furcsa eseményeiről is igyekeztem reális elemzéseket írni; jóllehet a politikával különösebben nem foglalkoztam. 2009 táján az kezdett foglalkoztatni, hogy képes vagyok-e összehasonlítani életem korábbi éveinek tapasztalatait az időskori felismeréseimmel. Megszületett a Hármaskönyv című írásom ezzel a címmel: Találkozás egykori önmagammal [Ez mind én voltam egykoron?] Ez áll egy terjedelmes életrajzi regényből, válogatott fotók anyagából és velem kapcsolatos érdekesebb dokumentumokból. Ez a munkám talán a legfontosabb számvetésem. A számvetésre, önértékelésre módot adtak még a különböző felkérésekre írott önéletrajzaim és a legalább három nekifutással készült bibliográfiai összeállításaim. A legutóbbi a „Rozmaringot ültettem cserébe” című könyvem Függelékében [369–380].

Úgy tűnhet, hogy együtt van már minden írásos dokumentum ahhoz, hogy valaki részletesebben ismertesse munkásságom eredményeit.  [Nagy örömömre Schmelczer-Pohánka Éva interjút késztett velem a 80. születésnapom alkalmából. Ez megjelent a Per Aspera Ad Astra 2018. 5. évi 1. számában 151–162].

Pécs, Tanárképző Főiskola (1962)
(Forrás: PTE Archívuma)

A megjelent munkáim lelőhelyeit nem nehéz megtalálni. Azonban az még nekem is gondot jelent, hogy hol találom meg a talán még kidolgozásra érdemes vázlatos feljegyzéseimet. Ezek bizony sok helyen várták a „feltámadásukat”. Nagyon zavart, ha nem került elő egy-egy fontos kéziratom. Ezért elhatároztam, hogy valamennyit felkutatom, és katalógust is késztek róluk úgy, hogy az irományokat évek és témák szerint elhelyezem egy-egy dobozban. Több hónapos munkával elkészült a részkatalógusok ismertetésére a Családi emlékeink címet viselő összeállításom. Ebből a „leletanyagból” összejött három nagy doboznyi iromány. [Korábban már összegyűjtöttem Verám emlékeit öt kis dobozba zárva és magaméit is három dobozban. Így egy példátlan nagy értékű családi múzeumot szerkesztettem].

Felvetődhet ez a kérdés: volt-e értelme ennek az erőfeszítésemnek? Kívülállók akár megmosolyoghatják igyekezetemet. Gyermekeim, unokáim számára az emléktár bizonyára érték lesz. Ha nem is mostanában, de évek múlásával biztosan. Mit bizonyít ez a munkám? Azt, hogy családunkban mindig nagy becsülete volt a munkának. Szakadásig dolgoztunk. A Sors azzal vert meg bennünket, hogy szakadatlanul törtük magunkat az értékek megteremtésében.

Úgy vélem, családi emléktárunk megírásával emléket állítottam szavakból, képekből, tárgyakból drága Verám, szüleim, nagyszüleim, anyósom, apósom tiszteletére.

Az igazi öröm a megosztott öröm, – szól az okos intelem. E mondás bölcsességére gondolva tervezem, hogy gyermekeimnek, unokáimnak és barátaimnak is bemutatom adandó alkalommal a Családi emlékeink című gyűjteményemet. Nem kivagyiságból ám! Csupán azért, hogy osztozzatok örömömben. Drágáim, írjátok meg mielőbb, hogy mikor tudnátok eljönni hozzám egy ötórai teára (kávéra)!

Várlak benneteket sok szeretettel!

Legyen Ön az első hozzászóló!

Szóljon hozzá!

Az Ön e-mail címe nem kerül nyilvánosságra.


*


Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .