9.
Van egy sofőr. Egy szigorú, bajszos házmester, aki rendet tart a buszon, aki leszállít, előrehív, felállít, bérletet, jegyet ellenőriz, igazolványszámot néz, rendreutasít, megbírságol, megbüntet, intőt ad, beírást ad, a szülőket behívja, majd ő megmutatja, mi a kutyafitty a Hősök terétől nyugatra! Meg ám! A konfliktuskezelése merészen szabados, de leginkább: trágár és zord, mint egy moszkvai külváros a hetvenes években. Hatalma van. Igaz, nem sok, csak tizenegy méter hosszú, két és fél méter széles, majd három méter magas, és tizenhét tonnás (265 kW teljesítmény, motortól függően) hatalma van. Valaki, akit előrehívott (a középső ajtón szállt fel, a szegény), hogy mutassa meg a bérletét, halkan és szelíden azt suttogta a szigorú házmester bajusz közé, hogy boldog hatalmat! Ám a sofőr (hatalom ide, hatalom oda) azóta se boldog.
10.
Van egy sofőr. Egy nő. Egy csajszi. Egy cicababa. Egy tündibündi. Egy cuncimókus (egy nylonszoknyás angyal). Gyönyörű, szőke és fiatal, mint valami sorozatszínésznő. Bárhova is megy, én felszállok, elutazok a végállomásig és vissza, elmegyek Misinára, Szkókóba, Bálicsra, Mandulásra, Újhegyre, Petőfi aknára, II-es rakodóba, Völgyzugolyba, Kínába, és még Hirdre is. A szakaszhatáron menetjegyet váltok, vízumot igényelek, oltásokat veszek fel, a buszon jól viselkedek, nem hallgatok hangos zenét, nem eszek, nem iszok (legfeljebb csak bánatomban), nem szennyezett a ruhám, nem botránkoztatom meg a többi utast, a kutyával szájkosárral utazok (kölcsönkutya, hátha bejön neki). Két koffernél több nincs nálam (Kínába azért kell valamit vinni), menet közben nem beszélgetek a vezetővel, igaz nem is mernék.
A fél város bele van esve, szerelmes férfiak tucatjai utaznak vele a városon keresztül, akik már messziről felismerik egymást, ilyenkor szúrósan farkasszemet néznek vagy félszegen, szégyenlősen elfordulnak, ez szituáció és személyiség függő. Az egymásnak beszólás pedig teljesen fakultatív.
Jómagam verset is írtam neki (Szeretnék a Volvód lenni, / éjjel nappal veled menni…), begyűrtem két ülés közé. Azóta se tudom, hogy elolvasta-e. Megkérdezni pedig nem merem.
11.
Van egy sofőr. Az élete utolsó három perce azzal telt, hogy megpróbálta megállítani az elszabadult mecseki járatot, fékkel (nem működött), motorfékkel, kipufogófékkel, retarderrel (az ódon Ikarus 260-asokon ilyen még nem volt akkoriban), végül az útpadkának vezette a busz kerekeit, hogy, végső elkeseredett kísérlet, úgy fékezze le a száguldó járművet. Minden erőfeszítése ellenére a volánsárga Ikarus úgy zúgott el a Dzsámi mellett, szembeforgalomban, ahogy forradalmaink szoktak elzúgni, úgy robogott a be Széchenyi térre, mint ahogy a hódító törökök a városba robogtak, néhány száz évvel ezelőtt. Az eredmény is hasonló lett, vér, romok, sírás, halál. A volánsárga Ikarus (260) maga alá gyűrt egy kis Polskit, elsodort két járókelőt, majd a tanácsháza (ma már városháza) sarkába csapódott, állítólag akkora erővel, hogy a vöröscsillag is elferdült néhány centit a torony csúcsán.
A korabeli újság homályos fekete-fehér fotóin, melyek az eseményről készültek, nem látszik, ám aznap gyönyörű, verőfényes szombat volt, tündöklő nyár, tengerszínű ég, a Mecsek felett reményt adó hűs szellő fújdogált. Harmincegy fok.
12.
Van egy sofőr. Hangosan hallgat zenét és önfeledten énekel hozzá. A tapasztalat azt mutatja, hogy zeneileg mindenevő, Abba-slágerektől kezdve Lagzi Lajcsiig mindent énekel, de kedveli a Hungáriát, az LGT-t, Illést, Szulák Andreát, Kis Grofót, Nagy Ferót, Kordát (Reptér!!!), és hogy mennyire önfeledt (vagy szégyentelen?), arra bizonyíték, hogy egyesek Szandit is hallottak tőle énekelni.
Bármikor énekel. Tikkasztó hőségben (jaj, de élvezem én a strandot), hóviharban (üljünk át egy másik buszba), esőben, amikor a Mártírok útja csatornává, a járműve pedig vízibusszá változik (o, sole mio), esténként szerelmes dalokat énekel, reggelente Beatles-t, néha Doors-t, délben magyarnótát. Énekel gyermeki önfeledtséggel, szégyentelenül hangosan, ám nem szól rá senki, az ember boldogan meglepve tapasztalja, hogy vannak még vidám emberek ebben a közép-kelet-európai nagyvárosban. Csupán egy-egy zeneileg képzett ember állapítja meg magában, fintorogva, hogy a sofőr kissé fölé intonál, különösen az alsóregiszterekben.
Szóljon hozzá!