A szóösszetételek helyesírásáról

Mi lehet az oka annak, hogy a köznévi és tulajdonnévi szóösszetételek rendszerének tanulása és helyesírása változatlanul nagy gondot jelent a diákoknak és felnőtteknek egyaránt?

Talán az, hogy az összetételek rendszerezése több szempont alapján történt, és nem könnyű a rendszerek között kapcsolatot teremtenünk. Az egybeírás és a különírás, valamint a több elemű szóösszetételek helyesírási szabályainak alkalmazása során is sok a bizonytalanság.

Érdemes elgondolkodnunk azon, hogy a beszédben és az írásban megjelenő szókapcsolatok (szószerkezetek) mikor, milyen feltételekkel válnak szóösszetétellé. Sok példát tudunk idézni arra, hogy a legfeltűnőbb helyesírási hibák e témakörhöz tartoznak. Mivel a szókapcsolatok, szószerkezetek írásának alapmodellje szerint a jelzőt nem írhatjuk egybe a jelzett szóval, sokan úgy vélik, hogy ezt az írásmódot még akkor is meg kell tartanunk, ha az adott szavak szorosabban összetartoznak. Azaz ezt írják: óra javítás, mese ház, használt cikk kereskedő, telefon feltöltés, fém esztergályos stb. E hibák elkövetői nem érzékelték, hogy a példákban már nem szókapcsolatról van szó, nem két külön álló szóról, hanem egy szó értékű nyelvi alakzatról: órajavítás, meseház, használtcikk-kereskedő. Lazább (terjengősebb) formában: Itt órák javítását vállalom; meseszép ez a ház; használt cikkek kereskedésével foglalkozom.

A leíró nyelvtani és nyelvtörténeti szakmunkák általában a szóösszetételek fogalmát, fajait (rendszerét) írták le, és csak kevés utalás van bennük a szóösszetétel keletkezésének okairól. Az összetett szavak keletkezésében szerepe lehet annak, hogy két szó egymás mellett, illetve egymás közelében áll a mondatban (egy test és vér → testvér; nagyot hall → nagyothalló; az ki → aki). A tömörítés szándéka hozta létre a jelöletlen alanyi, tárgyas, határozós szóösszetételeket (napsütötte, magvaváló; kenyérkereső, fülvédő; nagyratörő, fülbemászó).  Szerepe lehet a szóösszetétel létrejöttében a hangsúlynak is, ugyanis a hangsúlyszakasz élén álló szó „egyberánthatja” az egymás mellett álló szavakat (Miatyánk, légimentő).

A felsorolt okok lényegében nyelvi (grammatikai, fonetikai) okok. Jó lenne tudnunk azt is, hogy milyen megismerési folyamat (kognitív folyamat) előzi meg egy-egy összetett szó kialakulását. Ugyanis az összetett szó már végeredmény a tudat működésében. Ma a beszédhangról azért tudunk már többet, mert a fonetikai-nyelvpszichológiai vizsgálatok szerint a beszédhang, mint akusztikai jelenség kapcsolatba hozható a fonémával, kinémával, akuszémával és a neurémával. A neuréma a beszédhang tudatbeli tükröződése, „képe”, amely a hangkapcsolatok révén a hipotalamuszban (a hosszú távú memóriában) rögzül. – Wilhelm Wundt kutatásai derítettek fényt arra, hogy a legegyszerűbb mondat is több mint az alany-állítmány grammatikai kapcsolata. Észlelésünk során az ún. szemléleti összképet elemeire bontja a tudatunk, majd e részképzeteket egymásra vonatkoztatjuk (megfeleltetjük), és ha a valósággal egyezik az észlelésünk, az alanyt az állítmányhoz kapcsoljuk, illetve az állítmányt az alanyhoz rendeljük (számban, személyben egyeztetjük).  Így létrejön az új mondatunk. – Az összetett szavak keletkezésének is vannak/lehetnek tudatbeli előzményei. Lehet, hogy a kognitív nyelvészeti kutatások már erre a témára is kiterjedtek. (Erről sajnos, nincsenek ismereteim.)

Amint minden tevékenységünknek, ugyanígy a helyesírási gyakorlatunknak is vannak lélektani, nyelvpszichológiai feltételei, vonatkozásai.  Gondolkodásbeli (kommunikációs) zavarra, fegyelmezetlenségre utalhat, ha egy szövegben sok helyesírási hiba fordul elő. A hibázás oka lehet szétszórtság, nyelvi-grammatikai tájékozatlanság, a HSz paragrafusainak felületes ismerete, és végül a legrosszabb az, ha valaki – akár tudatosan, akár nem szándékosan – figyelmen kívül hagyja a helyesírási szabályait. Az utóbbiakat nevezhetjük akár „gátlástalan szövegírók” -nak is. – A stíluseszközként használt „helyesírási hiba” lehet az adott írásműben szereplő személy jellemzésének egyik nyelv-stiláris eszköze (Göre Gábor regénye, Panczák Károj történetei, Sárbogárdi Jolán regénye stb.) – Az analógia helyes működése segíthet bennünket a helyesírási rendszerek felismerésében (út → utas, utak, utat → de: útban, útra, útnak; karral, kézzel, Pappal, Kissel → de: Papp-pal, Kiss-sel stb.). A téves analógia viszont forrása lehet a helyesírási hibának: ha tekintse, vetítse, merítse, akkor nyugtatsa is (a nyugtassa helyett?), vagy ha küzd, küzdöttem, akkor küzdködtem (a küszködtem helyett?). Vagy ha a Móritzcal, Madáchcsal, Kovátscsal hasonulásos alakokból kikövetkeztethető a családnév eredeti alapformája, miért nem érvényesül ez a Kodállyal, Györggyel szóalakokban? – Természetesen az összetett szavak írásakor is működik az analógiás készségünk.  Például akkor, ha a jelentésváltozást tekintjük az egybeírás forrásának (okának): gyors írás (= sebes írás), de gyorsírás (= sztenográfia); sok szög (= számos szög), de: sokszög (= síkidom). Az adott szövegekben előforduló szavak jelentése dönti el, hogy egy-egy földrajzi név lehet természetföldrajzi alakulat neve (Gellért-hegy, Hűvös-völgy), de: lehet a fővárosban városrész neve is (Gellérthegy, Hűvösvölgy).

Ha a szóösszetételek kialakulásának tudatbeli előzményeiről lennének tanulmányok, pontosabban tudnánk magyarázatot adni arra, hogy a szókapcsolat mikor és miért válik egy bizonyos ponton túl szóösszetétellé.