Doktor ezésezné
A múlt évezredben, 1968-ban ballagtam el az általános iskolában. Amikor nyolcadikosok voltunk, színt kellett vallani, ki hol szeretne továbbtanulni? Kevés tizennégy éves gyereknek van erről kristálytiszta elképzelése, kivéve engem, nekem volt. Én ötéves koromtól kezdve, amikor megtanultam olvasni, könyvtáros szerettem volna lenni, ezért valamelyik közeli kisváros gimnáziumát céloztam volna meg.
Anyukám, aki józan gondolkodású és nehéz sorsú asszony volt, akinek ráadásul korán megözvegyülve egyedül kellett megküzdenie az élet valamennyi kihívásával, ezt nem tartotta jó ötletnek. Úgy gondolta, a könyvtárosság nem biztosít majd számomra kellő anyagi alapot a megélhetéshez.
Be kell vallanom utólag, több évtizedes könyvtáros múlttal a hátam mögött, hogy ebben igaza volt.
Így aztán a pásztói és a hatvani gimnázium is egyszerre ugrott, és a biztos megélhetésnek tartott egészségügyi szakközépiskola, és pálya felé vettem az irányt. Beadtuk a jelentkezést, és vártuk az értesítést. Még soha nem jártam Salgótarjánban, hatalmas metropolisznak tűnt a képeken szülőfalumhoz képest. Nagy izgalommal készültem az utazásra, amikor meg kellett jelennem a felvételi beszélgetésen.
Akkoriban nem felvételi vizsga volt, hanem elbeszélgettek velünk, hogy miért készülünk arra a pályára, és hogyan képzeljük el a jövőnket?
Fogalmazást kellett írni arról, hogy tíz év múlva hogyan képzeljük el az életünket? S mivel én fogalmazásból mindig nagyon jó voltam, a végén kiemelték, hogy az enyém volt a legjobb!
Miről is szólt a fogalmazásom?
Természetesen gyermekápolónő lettem, és abban a sok emeletes szép kórházban dolgoztam, ami a város túlsó végén volt, az állomástól jó sokat kellett gyalogolni, amikor megmutatták nekünk.
Férjhez mentem, férjem is a kórházban dolgozik, doktor ezésez, és persze a dolgok rendje szerint én doktor ezésezné vagyok. Egy gyerekünk van, de szeretnénk egy másodikat is majd.
Igazából ez az orvos férj nem az én ötletem volt, hanem Anyukámé, mert az ő szemében az orvosi hivatás a hivatások legértékesebbje volt. Egy orvos férj pedig bebocsátást jelentett volna az anyagi biztonság hosszú távú birodalmába, amiben neki, nekünk nemigen volt részünk. És különben is, a betegségeknek olyan széles skáláját vonultatta fel a családunk, hogy ennek a reménybeli férjnek lett volna elfoglaltsága velünk élete végéig. Legjobb lenne egy belgyógyász, vagy sebész, esetleg kardiológus.
Így aztán, hogy a kedvében járjak, beleírtam az ominózus fogalmazásba egy orvos férjet.
Most ugrani fogok egy hatalmasat, mind a négy évet, amikor is először kollégistaként, majd az utolsó két évben vonattal bejárósként küzdöttem végig magamat a szakközépiskola tantárgyain. Magoltam elemlámpa mellett éjszakánként az anatómiát, meg a latint, később az összes bonyolult szaktárgyat. De már harmadikban tudtam, hogy nem lesz belőlem nővér, mert ellenállhatatlanul vonzott a könyvtárosság, a régi álom. Volt egy osztálytársam, Joli, akinek az unokatestvére Debrecenbe járt a Tanítóképzőbe, népművelő-könyvtáros szakra. Tőle mindent megtudtam, amit akartam, és érettségi után oda készültem én is.
1972 kora nyarán a frissen megszerzett érettségi bizonyítványommal búcsút mondtam a doktor ezéseznéről szőtt álmaimnak, a városnak, és jelentkeztem Debrecenbe.
Csodával határos módon felvettek, pedig a magyar nyelv, irodalom és történelem terén a szakközépiskolai tanterv következtében kevesebb volt a tudásom, mint azoknak, akik gimnáziumban érettségiztek. De a magyar érettségin Radnótit húztam, igaz, ma sem tudom, hogy a véletlen játszotta-e a kezemre a legkedvesebb tételemet, vagy Ravasz Dezső tanár úr apró fejmozdulata segített hozzá a tételhúzásnál? Már nem tudom tőle megkérdezni, évekkel ezelőtt itt hagyta a diákjait, előre ment. Talán, ha majd odaát találkozunk, megkérdezem.
1972-ben érettségiztem, a felvételin egy kérdésre, hogy mit tudok Révai Józsefről, kínomban olyan választ adtam, aminek köszönhettem, hogy felvettek. Megkérdeztem a tanárt, hogy melyikre gondol? Mert arról, aki klasszika filológus volt, és regényíró, többek között ifjúsági regényeket is írt, szívesen beszélek, de a másikról, ha nem muszáj inkább nem. Egy pillanatra megállt a levegő a teremben. Hónapokkal később tudtam csak meg, hogy az intézetnek az a tanára felvételiztetett, aki az ötvenes években igencsak érintett volt ebben a kérdésben. Ekkora mázlija is csak egyszer lehet az embernek az életben. Egy rakás lexikális adatot nem tudtam, de ez a szellemes válaszom tetszett Földényi tanár úrnak.
Ősszel sorra rendezték a gólyabálokat az egyetemeken, főiskolákon. Már túl voltunk a sajátunkon, ahol egy fekete bársony ruhát viseltem, fehér gallérral, amelyet Anyukám varratott számomra. Még soha életemben nem volt varratott ruhám! Hatalmas harc volt elérni, hogy miniruha legyen, a kor divatjának megfelelően. Az egyetlen fennmaradt fotó tanúskodik róla, hogy igencsak kivillantak belőle a hosszú lábaim.
Pár héttel később valaki elhívott a SOTE gólyabálba, ahová természetesen ezt a ruhát vettem fel.
Ott ismertem meg azt az orvosnak tanuló fiatalembert, akivel aztán egy évig tartó ártatlan, izzadó tenyerű, szerelmes románcba keveredtem.
Felkért táncolni, de nem szólalt meg. Kreol bőrű, fekete hajú, magas srác volt. Ránézésre arabnak néztem, akkoriban az egyetemeken nem volt ritka, hogy éppen barátinak számító országokból nálunk tanultak diákok.
Gyorsan rájöttünk, hogy egyikünk sem tud táncolni. Így aztán ez a kissé félszeg, nagydarab fiú ékes magyarsággal megkérdezte tőlem, hogy lenne-e kedvem leülni és beszélgetni inkább?
– Te magyar vagy? Kérdeztem tőle meglepetten.
– A legteljesebb mértékben, válaszolta.
És nagyot nevettünk a félreértésen.
Egész este beszélgettünk, kiderült, hogy nemcsak magyar, hanem ő is palóc, csak nem nógrádi, hanem Heves megyei.
Utána gyakran találkoztunk, már együtt járó szerelmespárnak számítottunk. Konzervatív szüleinek, és neveltetésének köszönhetően soha nem volt köztünk testi szerelem, őt úgy nevelték, hogy csak a házasságkötés után kerülhet rá sor. Nekem furcsa volt, hiszen a hetvenes évek eleje-közepe a szabad szerelem időszaka volt, minden értelemben. De el kellett fogadnom.
Amikor Anyukámnak elmeséltem, hogy járok egy medikus fiúval, felragyogott a szeme. Láttam, kezdi újra dédelgetni a doktor ezéseznéről szőtt álmait.
De aztán, ma sem értem, miért, váratlanul vége lett. Minden diákszerelem gyilkosa lehetett a ludas, mert elérkezett a nyári szünet, a gyakorlatok ideje, amikor megszakadt a kapcsolatunk.
Amikor ősszel visszamentünk Debrecenbe, már nem kerestük egymást. Soha többé nem láttam viszont őt, csak híreket hallottam róla néha. Hogy belgyógyász lett, megnősült, sok gyerekük van.
Mikor utoljára költöztem, kezembe akadt a könyv, amit tőle kaptam, akkor még nem tudtam, de talán búcsúajándéknak szánta. Thomas Mann József és testvérei című regénye. A szomszédnak adtam több könyvemet, azt is a tetejére tettem a kupacnak.
Bevallom, soha nem olvastam el. Ahányszor kézbe vettem, eszembe jutott az arégi gólyabál, a soha be nem teljesült szerelem az arabnak hitt sráccal, és a füstbe ment terv. Soha nem lett belőlem doktor ezésezné. Pedig milyen jól jönne most egy saját belgyógyász, vagy legalább kardiológus!
2024 10 02
Szóljon hozzá!