A sofőr – 5.

17.

Van egy sofőr. Nem köszön. Vissza se. Juszt se, dafke nem, még akkor sem, ha szeme közé nézve, artikuláltan, szinte tüntetőleg ráköszönök. Nem köszön télen, nem köszön nyáron, tavasszal és ősszel főleg nem, de reggel, délben este sem. Talán megfogadta, hogy nem köszön, tiltja valamilyen fogadalma (Karthauzi rend, Szabadkőművesek), esetleg fáradt és életunt: ő sofőrök öreg Nietzschéje, akinek már nincs szava senkihez. Persze ez a makacs nem köszönés valamiért provokál engem, kihívásnak veszem, és mindig megkísérlem áttörni a közöny e kemény falát, ám napról napra bezúzom rajta a fejem, és amikor arra se reagál, hogy végső elkeseredésemben hangosan, jól artikulálva azt mondom neki, hogy papperlapapp (legfeljebb pofán vág, az is interakció, csak csináljon már valamit!!), akkor beismerem, minden hiába, ez az ember a bérletemen kívül nem lát semmit és senkit. Innentől kezdve én is elnémulok, mint az öreg Nietzsche. Imígyen hallgat Zarathustra.

18.

Van egy sofőr. Köszön. Csak nekem nem. Ilyenkor megijedek, és működésbe lép az ősi magyar reflex, hogy tudniillik talán velem van a baj, mert a negyvenvalahány évem alatt összegyűlhetett némi vaj a fülem mögött óhatatlanul is, amit eddig megúsztam. De ami késik, nem múlik. Mert ha most valahol kapnék egy random pofont valakitől, azt is gondolhatnám, hogy megérdemlem, mert valamikor biztos csinálhattam valamit, amiért jár egy pofon. Így utólag is. Ahogy kígyó útja a sziklán, ugye? Szóval, ilyenkor elgondolkodok, lehet, hogy a sofőrrel van valami közös múltunk, talán megbántottam őt, talán elszerettem valakijét, talán részegen bevertem a fejét egy mulatozó helyen, talán egyszer én sem köszöntem neki, talán vicceltem (blicceltem) és félreértett, és így tovább a végtelenségig. (Ha az illető sofőr egy nő, akkor kissé könnyebb az esetleges közös múltbéli dolgainkat tematizálni.)

19.

Van egy sofőr. Hasonlít valakire, mint két tojás olyanok, mintha ikrek lennének. Kiköpött olyan, mint a volt munkatársam, mint az egyik dél-afrikai fickó, akivel Johannesburgból Fokvárosig utaztam egy éjszakai buszjáraton, olyan, mint az anyám, pontosan úgy néz ki, mint az apám, a nagybátyám, az unokatesóm, megszólalásig hasonlít egy sorozatsztárra, egy meghalt szomszédra, az úszóedzőmre, egy másik sofőrre, Julius Cézárra, rám, arra a német srácra, akivel együtt síeltem néhány délután. Egy idő után minden arcba belelátok még három másikat, melyeket valahol messze, régen láttam valamikor. Negyven év felett már nincs új a nap alatt.

20.

Van egy sofőr. Hasonlít valakire, de nem tudom, kire. Talán egy volt munkatársra, az egyik dél-afrikai fickóra, akivel Johannesburgból Fokvárosig utaztam egy éjszakai buszjáraton. Talán az anyámra hasonlít vagy az apámra, a nagybátyámra, az unokatesómra, esetleg egy sorozatsztárra, a kajakedzőmre, a postásra, egy megbukott politikusra, egy meghalt szomszédra, Julius Cézárra, de leginkább arra a sofőrre emlékeztet, akivel itt és most utazom.