Markovits Rodion, szatmári-budapesti ügyvéd, szovjet komisszár, 1927-ben „kollektív riportregényét” megírta… A Szibériai garnizon – rossz indulás után – világsikert futott be, Magyarországon és külföldön bestseller lett, a Központi Hatalmak és az Antant országainak számos nyelvére lefordították, közöttük természetesen csehre és kínaira is, mivel e népek fiai és (az utóbbiak) lányai szereplői a könyvnek. Szibéria és Rodion beszédtéma lett. Aztán jött az Aranyvonat, jött Az öreg partizán – mindkettő csúfos bukás. Az idő szaladt el Markovits fölött? Vagy inkább egyetlen alkalommal sikerült az olvasók valódi érdeklődését fölkeltenie és kielégítenie? Szibéria, a „nagy háború”, a hadifogság szinte minden családot érintett Európa-szerte – a szovjet páncélvonat és aranykincs már kevésbé.
Azért érdemes volna egyszer végre végiggondolni valamit: a szovjet komisszár szerző a Monarchia tisztikarának meglehetősen szigorú látleletét készítette el, és megjelenik mindez alig nyolc évvel a szovjet típusú magyarországi proletárdiktatúra bukása után. Mit megjelenik! A Genius kiadó direkt átkéri a vergődő kéziratot Kolozsvárról, és bombasikert produkál abban az országban, amelyet a sajtószabadság elnyomásával szoktak vádolni ellenfelei, és az antidemokratikus tisztikar paradicsomának szoktak nevezni ellenségei.
Az író „saját történeteként” indul a könyv. A harmincas éveiben járó ügyvéd megélhetési gondokkal küzd Budapesten, valami vidéki állás elfogadását fontolgatja éppen, amikor kitör a háború. A nevesincs, nem is olyan fiatal férfi lelkesen köszönti a háborút, alig várja, hogy bevonulhasson, és esze ágában sincs ilyen-olyan ürügyekkel mentességet szerezni magának. A háború és a saját „hadba lépése” egyaránt evidencia számára, még ha tudja is, hogy családja nehezebb helyzetbe kerül, amíg ő távol lesz (vidéken élő szüleihez költözteti asszonyát, gyermekét). A háborút sokan tartják evidenciának – a többiek számára, maguk inkább a hasznát akarják élvezni, mint hátországi ügyeskedők. Európában a napóleoni háborúk jelentették az 1914. évihez hasonló, kontinentális méretű hadi mozgást, éppen száz éve, ki emlékszik már arra. A naivság, a tapasztalatlanság és a lelkesedés a közemberek egy részéből oroszlánokat farag, más részéből nyulakat csinál, de sokan gondolják, hogy egy kis személyes ügyeskedéssel megúszhatják az egészet. Hogy ez a háború birodalmak eltűnéséhez, határok átszabásához, népek széttépéséhez vezethet – minderre aligha gondol bárki is. Budapesten bizonyosan senki.
Névtelen hősünk a maga szerénynél is szerényebb rangjával útnak indul tehát a hadak országútján, és annak rendje-módja szerint hamarosan fogságba is esik – több ezredmagával. Ettől kezdve sorsa az Oroszországban kialakított számos tiszti hadifogolytábor sorsával párhuzamosan alakul. A kortárs olvasó ezt még nem tehette, de az utókor emlékezője képtelen szabadulni a gondolattól, hogy a később kétes hírnévre vergődött gulágok korai előképét látja, csak éppen ellenkező előjellel. De még arra is gondol, hogy azok a későbbi gulágok (az 1930-as évektől az 1970-es évekig, vagy ki is tudja valójában: mettől meddig?) azért lettek olyan irtózatosak és túlpolitizáltak, mert ezek a korai hadifogolytáborok-városok, nos, ezek nem voltak olyanok. De ne vágjunk a dolgok elébe!
Egyetlen ki-bejárattal ellátott fedezékrendszerbe vezényelnek több száz tisztet és több ezer legénységi állományút, a tisztek – miért-miért nem – arra számítanak, hogy a fegyvernyugvás perceiben, vagyis az ellenséges támadás előtt majd előtoppannak a fedezékekből és visszaszorítják a mit sem sejtő támadókat. Ebből persze nem lesz semmi, a fedezék szájánál egyszerre oroszok jelennek meg, és fogságba ejtik a tízszeres túlerőben lévő mindkét állománybelieket. Az ágyúk pedig közben még mindig dörögnek, ami – ugyebár – ellentmond a harcászati szabálykönyvben leírtaknak, ki hallott még ilyen slendriánságot, ilyen ellenséggel nem lehet harcolni! A tiszti állományúakat különválasztják a legénységiektől, utóbbiak sorsáról valójában alig kapunk hírt a regényben, de hát a legtöbb hadifogság-regény úgyis a legénységi állományúak szörnyű sorsáról szól. Ez a könyv viszont a tiszti tábor(ok) életéről, ami korántsem olyan szörnyű. Vagy inkább: nem úgy szörnyű, mint a legénységieké!
A fogságba esett tisztek számára (valójában minden fogoly számára!) megáll az idő, a fogságba esés pillanata állandósul és nyúlik végtelen (négy, öt, hat év) hosszúságúra. A fedezékekkel kapcsolatos ostoba méltatlankodás és valami rossz lelkiismeret furcsa szövedéke vonul végig ettől kezdve egyforma mindennapjaikon. Elemzik, fogalmazzák és írják a tisztek végtelen változatossággal és mániás csökönyösséggel az igazoló jelentést (lehet, hogy nem ez a pontos terminus technicus militaris!), amelyben azt magyarázzák, miért vétlenek személy szerint és testületileg a fogságba esésben, sőt, a szolgálati szabályzat betartásáért miért járna nekik egyenesen dicséret, amiért a támadók ágyúszavának megszűnésére vártak. Ugyanennek a szabályzatnak a szellemében számítják ki, hogy ha nem esnek fogságba, mennyi időnként emelkednék rendfokozatuk és ezzel együtt járandóságuk, s föltételezett előmenetelük ideje elérkezvén, a magasabb fokozat stráfjait is fölvarrják egyenruhájukra (illetve fölvarratják tisztiszolgáikkal). A megnövekedett (holdbéli) járandóságra természetesen hitel is kapható, amelyet majd odahaza, vagy az otthon maradottaknak kell (illik) törleszteni. Aki pedig vét(eni merészelne) a szolgálati szabályzat vagy az íratlan tiszti szabályzat ellen, annak (ma úgy mondanánk: a káderlapjára) szigorúan felróják a vétséget, hazatérve pedig majd megnézheti magát a vétő a méltatlan viselkedésért. Sőt, a helyszíni elégtétel lehetősége is adott, hiszen egy tiszti hadifogolytáborban mindenki „in being” párbajképes – az a tény senkit sem zavar, hogy a fegyvereket fogságba eséskor a fogva tartók kezéhez át kellett adniuk.
Az utókor olvasója ámulva olvassa mindezt, időnként akár komédiának is hajlandó nézni a leírtakat – pedig nem jól teszi. A katonatiszti világ a maga hierarchiájával, zártságával, sajátos férfi-logikájával ugyanúgy évezredes hagyományra (és megtartó hagyományra!) tekint vissza, mint az egyház, a börtön, a tengerészet, az iskola. E zárt rendszer külsőségeit csak a kívülálló találja tartalmatlan furcsaságnak. Az angol gyarmati hadsereg vagy a francia idegenlégió tisztjei ugyanilyen formai szigorúsággal és szabályzati logikával bástyázzák körül magukat. Vagy másmilyennek ismerjük a történelemből és a kortársi leírásokból a német katonai szellemet, esetleg – ha készült egyáltalán ilyesmiről följegyzés – a szovjet, vagy bármilyen más nagyhatalmi katonaság zárt világát? Vagy idézzük föl Buzzati Tatárpusztáját, az olasz garnizonok tiszti közösségét!
Mindezek azonban – vethetné ellen az okvetetlenkedő olvasó – az aktív hadviselésben résztvevőkre, vagy a nyugállományú tisztekre vonatkozó ismeretek, nem pedig a hadifogság állapotába kerültekre. Nos, a fogságba esett tiszt továbbra is tiszt marad mentalitásában, viselkedésében és környezetéhez való viszonyában, tiszti fogolytáborban is emiatt tartják, az ellenség tehát hasonlóképpen a „megkülönböztetett” ellenséget látja benne. (Mindaddig persze, amikor éppen tiszti rangját fordítják ellene a korábbi „pozitív megkülönböztetők”, mint történt ez a szovjethatalom radikalizálódása során!) Sőt, a hadi cselekményekben való részvétel híján, e testületi külsőségek és formaságok értéke csak fölerősödik, a szabályzat előírásaihoz való (időnként látszólag oktalan) ragaszkodás segíti megőrizni a hadifogoly tartását, emberi méltóságát.
Oroszország tiszti hadifogolytáboraiban az Osztrák-Magyar Monarchia tisztjein kívül német birodalmi tiszteket is őriztek, szép számmal. Markovits Rodion keveset foglalkozik velük, s ha ír, valamiféle hideg idegenséggel szól róluk, mint akik már szinte embertelen következetességgel ragaszkodtak a saját szolgálati szabályzatukhoz (amely azért olyan nagyon nem különbözött az osztrák-magyartól!). A Monarchia tisztjei bizalmatlansággal és irigységgel, némi lekezeléssel méregették mindvégig a velük közös táborban, de tőlük csillagászati távolságban élő német tiszteket, sok közük nem volt, mert nem is lehetett hozzájuk. A német tisztek végül is – írja Markovits – jobb állapotban élték túl a hadifogságot, körülményeiket kedvezőbbre tudták fordítani, beosztóbban és okosabban kihasználni. Mindez kimondatlanul is a fogságban megőrzött „vasfegyelem” javára írandó! – sugallja Rodion. (Hogy a Wehrmacht hadvezetés bizalmatlansággal és némi lenézéssel volt a II. világháború idején a magyar tisztikar iránt, talán éppen a húsz évvel korábbi, hadifogságbeli összezártságból és egymás alapos megismeréséből is táplálkozott.)
Markovits Rodion, vagy inkább a nevesincs, túlkoros hadapród valamelyest valóban idegenkedve nézi a tiszti virtus (vircsaft) sajátosságait, elsősorban azért, mivel maga sem járatos ezekben. Egy sor különcséget maga is elítél, egy sor más lehetőséggel evidenciaként él, mivel maga is e tiszti réteg tagjának tekinti magát. Hogy olyasfajta szembenállást tanúsítana, vagy éreztetne, amit ma szívesen magyarázunk bele, vagy olvasunk ki belőle, minderről szó sincsen. Markovits nem volt hivatásos tiszt, a szolgálati szabályzaton kívül mást is olvasott, szemhatára is bővebb és többirányú volt (jogi képzettségét fogolytársai is igénybe vették), sorsa gyaníthatóan csak a hadifogolylét egy pontján túl sodorta az alakuló szovjethatalomhoz.
A Szibériai garnizon 1927-ben jelent meg, a megírás ideje tehát az első világháború és a Tanácsköztársaság, sőt a trianoni országdarabolást követő időszakra esett. Olyankorra, amikor a háború tiszti szokásai, mentalitása, az osztrák-magyar fegyverbarátság frazeológiája már nyilvánvalóan egy letűnt történelmi korszak kelléktárába került át. Markovits azonban képes „megállni”, hogy egyetlen tényezővel sem érzékelteti a cselekmény idejéhez képest bekövetkezett jövőt, egyetlen szóval nem érezteti a párbaj, az igazoló jelentés nagyfokú anakronizmusát, már a maga pillanatában is időszerűtlen voltát. A hadifogságot kísérő és követő történelmi, társadalmi, politikai eseményekre hasonlóképp egyetlen szó utalás sem történik. A tiszti szellem úgy tartja egyedül elképzelhetőnek, hogy a fogság mielőbb véget ér, a tisztek hazatérnek, igazolják fogságuk történetét, majd ismét átveszik egységeik vezetését, s győzelemre viszik a szövetséges osztrák-magyar-német-török fegyvereket. Amire – ugyebár – minden esélyük megvan, mivel okosabbak lettek a fogságba esés hadi tapasztalatával, sőt az ellenség hátországát is megismerték. S ha mégsem így esnek a dolgok, annak csak egyetlen oka lehet, hogy Oroszország addigra kapitulál, aminek 1917-től egyre több jele mutatkozik. A tájékoztatástól elzárt hadifoglyok – ismerje be az utókor olvasója – nem is gondolkodhatnak nagyon másként. Az már az induló XX. század makrancos történelmén múlott, hogy az események nem az ő logikájuk szerint alakultak.
Már 1914 őszén megindul kelet felé a fogolyszállítmány, rendben és kulturáltan. De miért is történne mindez másként: orosz tisztek társalognak magyar tisztekkel (többnyire franciául), a tisztek napi járandósága elképesztően magas (a fogoly tisztek napi 51 cári rubel fizetést kapnak), az ellátás mineműségére egy adalék: a tisztek maguk hordatják a maguk megrendelte ebédet a vendéglőből. A volgai hajóutazás, a barátságos kisváros a folyóparton – mindez inkább kedélyes majálisra emlékeztet. Szabadon járkálhatnak a városban, s ha mégsem teszik, az is csak a szabályzat miatt van (értsd: ne barátkozzunk az ellenséggel!). Amikor idővel továbbszállítják őket, a helyőrség orosz ezredese megkönnyezi az „ellenség urakat”, a kisváros népe a folyóparton kendőt lobogtat. (A magyar olvasónak a János vitéz jut eszébe, ahol ezt olvashatja: „Induláskor gyakran sírtak a leányok”, de hát az csak egy kimódolt csacska népmese – mondhatnánk.)
A transzszibériai vasúton a fogolyszállítmány vonatoztatása ismét valamiféle jutalomutazásra emlékeztet, a rangidős tiszt ismét azon háborog, hogy „a tiszt urak ne érezzék már olyan jól magukat!”, ne intsék oda minden állomáson a kvaszárust és a pirogsütőt. A jobbágysorból alig egy félszázada kinőtt, többnyire fából épült orosz városok, mint „gyöngyfüzér húzódnak a vasút mellett”: széles utcák, ízléses épületek, villamosközlekedés – a fogoly katonatiszt (és az olvasó) alig hisz a szemének. És közben megvan a véleménye Verne Gyuláról, aki a Sztrogoff Mihályban porba-sárba ragadt, rablóbandáktól megfélemlített, kulturálatlan ázsiai csürhének mutatta be Szibériát. A távolság azért némiképp átfesti a dolgokat: Oroszországnak ebben a déli (s egyre inkább dél-keleti) részében béke van és jólét, saját katonát se igen láttak, ellenséget még annyira sem. Mindehhez 1915-öt írnak, később nem lesz ez így! 1914-ben Oroszország a világ egyik legnagyobb gabona exportőre volt. Amint a vonat áthalad az Ural hegység gerincén, a foglyok integetnek az Európa-Ázsia feliratot viselő oszlopnak.
A fogolyszállítmány túl Irkutszkon, már az orosz-kínai határvidéken „ér földet”, a közeli nagyváros Habarovszk. Időnként mód nyílik, hogy bejussanak „a városba”, ahol nyüzsgést, fényt és gazdagságot érzékelnek az európai kultúrától eltelt osztrák-magyar tisztek. Japánul tanulnak, az új szellemi orientáció, vagy még inkább a szökés gondolata hajtja őket. A tábor vezérkara tiszthez méltatlannak ítéli, és szigorúan megtiltja az efféle gondolatokat. Hasonlóképpen rosszallja azokat az izgágákat, akik a tábori beszállítókkal hordókba rejtett kínai lányokat csempésztetnek a fogolytáborba, ez is méltatlan, ez is tilalmas dolog, még ha némiképp magyarázható is – ilyen hosszú bezártság után…
A „habarovszki névtelen” itt, az Usszuri folyó partján váratlanul legénységi állományú foglyokkal találkozik, és a találkozás iszonyú hatással van rá. A testi-lelki leromlás elrettentő képeit festi ezekről a velük együtt fogságba jutott szerencsétlenekről, akiknek a helyzete és megbecsülése mélyen az ő tiszti sorsuk alatt van, némelyikük az állati viselkedés és a téboly szintjére süllyedt. A táborvezetés azonban erre a riasztó figyelmeztetésre is „rosszul” (önmaga szerint az egyetlen lehetséges módon) reagál: jelzésként megírják haza a Hadügyminisztériumnak, hogy tegyenek diplomáciai lépeseket a legénységiek érdekében. A felszisszenés elég nagy, a táborvezetés ímmel-ámmal beleegyezik segélyalap felállításába, amely azért se túlságosan publikus, se túlságosan nagy összegű ne legyen. A tiszt persze törődjék a legénységiekkel, de nem kell az ilyesmit túlzásba vinni. (Markovits Rodion ekkor találkozott először fogoly legénységi állományúakkal, ezért sorsukat egészen riasztónak írja le. A találkozás véletlen, egyszeri és felületes, már szinte egzotikus a nyomor, ahogy Markovits leírja, ezt aligha élhetnék túl százezernyien. És valamiképp a józan ész ellen szól, hogy a gáláns tiszti fogolytábor árnyékában ennyire elnyomorodott volna „a másik” tábor. Azt a logikus következtetést sem teszi meg Markovits Rodion, hogy ezek az állati sorban tartott legénységiek aligha lesznek még egyszer hadra foghatók, sőt inkább szembe fordulnak a tiszti világgal, akikkel még fogoly mivoltukban is kivételeznek, ők maguk helyette inkább egy radikálisan új társadalom szolgálatába szegődnek. Amiképpen történt is hamarosan, hiszen ekkor már 1916-ot írtak Szibériában is, még ha tizenegynéhány nappal el is voltak maradva a világtól.)
Történik azonban valami, ami alaposan felbolygatja a kedélyeket, átszabja a foglyok hétköznapjait és éjszakáit, és ami egyáltalán nem a szolgálati szabályzat szellemében történik. Ez pedig a hadifogoly-színház létrejötte, előadásai és förgeteges sikere. A frontszínház minden háborúban a siker-történetek közé tartozik, a „mi foglyaink” napjait azonban nem édesítik meg a frontra leruccanó primadonnák és szubrettek, ezekről a „múlhatatlan kellékekről” a foglyoknak maguknak kell gondoskodniuk. És a szibériai garnizon tisztjei olyan grófnék és táncosnők, olyan midinettek, olyan szigorú és laza erkölcsű hölgyek lesznek, hogy maguk is csak hüledeznek rajta. Nemcsak a játék és a humor iránti vágy, nemcsak az unaloműzés tör ki belőlük elemi erővel, de az évek óta oly keservesen hiányolt női társaságot akarják látni és élvezni maguk körül. A táborvezetőség tudja: most engedni kell, és a hadifogolytáborban már szinte „elszabadulnak az indulatok”, egyesek tökéletesen beleélik magukat női szerepükbe, mások dühödt udvarlásba kezdenek, féltékenységek és hűtlenségek esnek, az összezárt férfiközösségek réme természetesen itt is fölüti a fejét, Markovits ügyes mértéktartással sejteti és keni el a tüneteket.
A garnizon mindennapjai egyébként a fogolytábor szűkös eseményei szerint telnek. Nézeteik helyességéről győzi meg őket a vöröskeresztes grófnő látogatása, aki biztosítja a foglyokat, hogy „odafent” számon tartják szenvedéseiket, és helytállásukat méltányolni fogják – bár ő maga csak közös kérvényüket viszi haza, magánleveleiket elhárítja. A király haláláról már néhány nap múlva értesülnek – természetesen az orosz újságokból, az uralkodót meg is gyászolják méltó módon. Aztán 1917 tavaszán kitör a forradalom, – és a helyzet kezd megváltozni. Meggondolatlan ifjoncok (vagyis alacsonyabb rangú tisztek, tartalékosok és hasonló elemek), vagy közülük néhányan elkezdenek Kerenszkijnek „drukkolni”, vagyis a forradalommal szimpatizálni, mondván: ez a Központi Hatalmak számára kedvezően alakíthatja a hadi helyzetet. Az idősebb és magasabb rangú tisztek kioktatják őket: a lázadás még sose vezetett jóra, ez a zavaros fejű Lenin (vagy minek hívják?!), akit a németek a saját országukon át, lepecsételt vagonban csempésztek be Oroszországba, aligha hozhat jót. A breszt-litovszki békekötésről is időben értesülnek, és ekkor már ismét katonák lesznek a hadifoglyokból, ízig-vérig a Monarchia és a császár katonái, akik nem haza készülnek, hanem az újabb hadműveletre. A történelem mintha sorozatosan őket igazolná: a hűbériséget közeli emlékei közt őrző Oroszországban még ellenségnek lenni is jó, a tisztet megbecsülik, de hát sajnos „önök pillanatnyilag foglyok, tiszt urak!”.
És indulás haza – váratlanul, a lazulás és a bomlás jelei közepette. A garnizon tiszti vezetői maguk sem tudják, mire fordítsák figyelmüket: hogy a hazatérés mielőbb megtörténjék, vagy hogy a rend föl ne bomoljék. Inkább az utóbbira! Hogy aztán a rend talaján újra hadrendbe állhassanak. És ami négy-öt éve gördülékenyen és kedélyesen történt kelet felé, most nyugat felé ismétlődik meg – hisztériásan és bizalmatlanul. Menni vagy maradni? Újra keresztül Szibérián, vagy inkább Mandzsúria és Japán felé? A tábori vezérkar ideges, de még tartja a rendet. És semmit sem tud a legénységiekről, és semmit sem tehet értük. Na, persze, aggodalom is szól ebből a bizonytalanságból, de most már a jogos kérdés: hogyan lesznek újra hadra foghatók, ha meglazul, ha felbomlik a rend.
És a Szibéria vasútvonalain hazainduló tisztek hamarosan szembesülnek a megváltozott történelemmel: hol van már az őket megkönnyező, kedélyes városparancsnok, sőt, hol van a cárt trónjáról lebeszélő Kerenszkij (II. Miklós magától mondott le, nem is bocsátotta meg neki a rá fölesküdött tízmilliós hadsereg tisztikara!). Helyettük mások állnak a fölfegyverzett egységek élén, volt közlegények, altisztek, vagy egyszerűen a politikai életből katonává „kiküldött” komisszárok. Fegyverrel és elszántsággal, valami újfajta fegyelemmel, aminek nem sok köze van a korábbihoz, a szabályzatban leírtakhoz. És a Monarchia tisztjei hamarosan megtudják, hogy csak volt Monarchia, csak volt Hadügyminisztérium, nincs diplomáciai fellépés, nincs diplomácia sem, fellépésről nem is szólva. De van csehszlovák légió (mi az, hogy csehszlovák? Még Markovits is cseh-tótnak nevezi, hát, ha egyszer így mondták magyarul!), amely nem átallotta fegyvereit megőrizve felajánlani szembefordulását a Monarchiával, hogy minél nagyobb darabot haraphasson ki belőle, amely nem átallott jogot formálni arra, hogy a felvidéki születésű magyarországiakat besorozza saját egységeibe. Akiket négy-öt éven keresztül nem a katonai szabályzat paragrafusainak a rágása és mondvacsinált becsületbíróságok működtetése foglalkoztatott a fogságban, hanem új ország alapításának a gondolata és előkészítése… Nem, a szibériai garnizon tisztjei mindebből semmit sem értenek. Az ő becsületük tiszta – tiszta és steril.
A hazafelé tartó tiszti különítményt feltartóztatják, először valamivel Irkutszk után, aztán pedig már a Volga partján. Markovits alacsony rangja, Habarovszkban gyökerező ismeretsége és nyilvánvaló rokonszenve okán kerül kapcsolatba a vasútvonalat ellenőrző vörös egységekkel. Bátorságának, ügyességének köszönhető, hogy az első „találkozást” ép bőrrel úszta meg a szállítmány, amelynek parancsnokául Markovitsot jelölik ki a vörösök (illetve csak vele hajlandók szóba állni). A Volgánál azonban harcok dúlnak, itt már a vörösök nem kockáztathatják, hogy ellenséges tisztek csapatával (meg egy vasúti szerelvénnyel) erősítsék esetleg a fehérek hadseregét: a századosnál magasabb rangú tiszteket visszafordítják. A tisztek és Markovits Rodion sorsa itt gyaníthatóan kettéválik, a tisztek sorsa elvész a történelem hullámverésében, Markovits pedig megkezdi politikai karrierjét. Ami a regényben ezután történik, azt Markovits bizonyosan nem személyesen élte át, hanem hallomásból írta meg és fejezte be könyvét – ezt a feltételezést a hirtelen színvonalesés alátámasztani látszik.
A krasznojarszki hadifogolyvárosban több tízezer német-magyar-osztrák fogoly zsúfolódott össze, és tengette életét a politikailag megváltozott, hadszíntérré vált Oroszországban. Amíg a szerencsés hadifogoly szállítmányok már 1918 tavaszán hazatérhettek, ők még évekig sínylődtek – immár valóban embertelen körülmények között – ebben a szibériai halálgyárban. A nyomor, a gyűlölet és az ügyeskedés hármas támadásának kitéve, a háború és a béke határmezsgyéjén nagyon mélyre süllyedtek a reménytelenségbe. Amíg azonban a szibériai garnizon életkörülményeiről, a benne résztvevők mentalitásáról a szemtanú hitelességével szól Markovits, erről a földi pokolról csak elnagyolt, fakó képet ad, amelyet hallomásból szerzett történetekkel díszít, kevés eredménnyel. Kár!
A „kollektív riportregény” azt jelenti Markovitsnál, hogy könyvének nincsen „hőse”, de még szereplői sincsenek. Események vannak, jól körülírt és érzékletesen, némelykor hangulatosan bemutatott események. Időnként vannak hozzárendelt nevek, akiket azonban semmiféle jellemvonással nem egyénít. Nyilvánvalóan ezt is akarja tenni, mivel a sajátos körülmények között a név, a személyiség elfakul, az eseményeket sem a személyes akarat vagy konfliktus mozgatja, hanem a történelmi körülmények, amelyekben a szereplők tetszés szerint kicserélhetőek. Aki a szibériai garnizon légkörét képes elfogadni, annak számára ez természetes megoldásnak tűnik, nem őriz meg egyetlen arcot vagy nevet sem, az egész könyv, az egész környezet hangulatát azonban bizonnyal hitelesnek fogja találni.
*
Markovits Rodion a Szibériai garnizon 37. fejezetében írja az alábbiakat: „Különös dolgokat meséltek a foglyok. Berezovka mellett… van két kis magyar falu Szibériában. Már negyvennyolcban is idehozták a foglyokat az oroszok, vagy legalábbis ide került közülük néhány. A nagyapáiktól tudták, hogy három és fél évig gyalogoltak, amíg a mostani telepre értek. Ma is tudnak magyarul…
…vajon nem került-e hadifogságba Petőfi Sándor is, és nem él-e valahol. Nagyon szép, hogy Andrásfalván, Berezovka mellett még mindig él a nagy idők két tanúja. És szép a lelkesedés. De nem tűnik-e fel nektek, hogy negyvennyolc óta még mindig nem vitték haza a hadifoglyokat? Hogy a nyugalmas békenapokban sem gondolt senki arra, mit csinálnak negyvennyolcas hőseink Szibériában. Szeretném tudni, ha ezekről is megfeledkeztek, vajon mi lesz a mi sorsunk?…
Kínosan fészkelődtünk. Itt felejtették a nagy idők tanúit. Mindenféle intézmény és megmozdulás volt, de vannak Szibériában katonák, akik hadifogságuk hatvanadik évét ülik. Akiket a piski csatában fogtak el. Olyanok is vannak.
Itt hagyták a negyvennyolcas hősöket. Itt hagyták Petőfi Sándort.”
*
Vajon kinek lett volna a kötelessége és az érdeke, hogy 1849 után „diplomáciai úton” lépéseket tegyen az elhurcolt honvédek földerítésére és hazahozatalára? Haynaunak, Ferenc Józsefnek?… A negyvennyolcasok közül még kettő tehát élt 1915-ben, a többinek az emlékét utódaik és a magyar falunév őrizte, amelyet maguk alapítottak (Andrásfalva). Hogy az első világháború tiszti és legénységi állományú foglyai közül hányan maradtak Szibéria-szerte, ma már aligha megmondható.
A II. világháború után ötven évvel még került haza magyar hadifogoly Oroszországból. Tamás András a neve. Vajon kinek lett volna a kötelessége és az érdeke, hogy 1945 után „diplomáciai úton” lépéseket tegyen az elhurcolt honvédek földerítésére és hazahozatalára? Rákosinak, Kádár Jánosnak?
Tamás András nem magyar nevű falut alapított Oroszországban, nem is hadifogoly-táborban őrizték, őt egy fél évszázadra a bolondokházába zárták. És az emberek sok mindent beszélnek: hogy még mindig kifogyhatatlan, és a mai napig sem szűnt meg a szibériai garnizon…!
Szóljon hozzá!