Az elmaradt jutalom

A kisváros Tesco áruháza bőséges árukínálattal, olykor akciókkal, kedvezményekkel várta a vásárlókat. Az emberek szívesen látogatták. A parkolás nem okozott gondot a gépkocsival érkezőknek, de az autóbusz megállója sem volt messze a bejárattól. A nagy multinak nyilván nem az ötvenezres város adta a legnagyobb bevételt, de kiszámítható forgalma miatt érdemes volt fenntartani, és régi igazság, hogy aki a kicsit nem becsüli, az a nagyot nem érdemli. A Tesco a nagyobb haszon és nyereség érdekében üzlethelyiségeket adott bérbe az épületben, és úgy látszott mindenki jól jár. Az önkiszolgáló étterem tulajdonosa, vezetője és dolgozói ezt feltétlenül így gondolták, mert minden nap komoly bevételt könyvelhettek el, igaz, meg is dolgoztak érte. Az étterem nem volt hivalkodó, egyszerű és praktikus berendezése, tiszta, kellemes környezete miatt kedvelt hely lett, és nemcsak a vásárlók körében. Érdemes volt a városból is kijönni, különösen annak, akit életkora miatt az autóbusz már ingyen szállított.

Az étterem féltizenkettőkor nyitott, addigra már 15-20 ember biztosan sorban állt, és folyamatosan jöttek a többiek is. Amália, az egyik pultos lány, óvatosan oldalba lökte Icát és szemével a sor vége felé intett. Alig hallhatóan suttogta: „Megint itt van az öreg!” Ica arra nézett és jól látta a kissé kopottas kabátban álló idős férfit, aki – mintha szégyellné magát – zavartan, szemlesütve állt a sorban és jött egyre közelebb. Amália úgy tett, mintha mással lenne elfoglalva, így az öreg Icához került, kérnie kellett.

– Egy adag rizst legyen szíves kisasszony, és ha lehet, tegyen rá kérem két kanál szaftot, de húst nem kérek. Tudja – sütötte le újra a szemét – az orvosom nem engedi.

– Hát, lehetni éppen lehet, de … – harapta el a szót a lány, mert Amália finoman bokán rúgta és fejét rázva jelezte: hagyja az öreget!

Az idős férfi felemelte tálcáját és lehajtott fejjel elindult a pénztárhoz, de még hallotta a két lány sugdolózását.

– Most van itt harmadszor és mindig csak egy köretet kér! Biztosan nincs pénze, és nincs, aki főzzön rá.

– Igen, ez valószínű, én sajnálom! Magamban csak Géza bácsinak hívom.

Az öreg elmosolyodott egy pillanatra, majd visszatért fáradt, szomorú arca. Leült egy üres asztalhoz és lassan enni kezdett. Négy falatot evett, amikor egy fiatalember állt meg mellette, kezében tálcával, azon tányérok étellel. Udvariasan kérdezte leülhet-e, ami meglepő volt, mert több szabad asztal közül is választhatott volna. A csendes bólogatást beleegyezésnek tekintette és leült, szemben a férfivel. Néhány másodpercig nézte, majd meglepő ajánlatot tett.

– Kedves uram! Már tegnap is figyeltem önt. Ha meg nem sértem, kérem, fogadja el tőlem ezt az adag pörköltet, igazán jó szívvel adom!

– Ezért ült ide?

– Igen, kérem, fogadja el. Engedje meg, hogy bemutatkozzam: Kiss István vállalkozó vagyok.

– Hát, nem is tudom – szabódott az öreg –, igazán szép öntől. Szólítson Géza bácsinak. Nyugdíjas vagyok, egyedül élek. Szeretek ide járni az emberek közé, de szó ami szó, nagy lakomákat nem engedhetek meg magamnak. Köszönöm a pörköltet, elfogadom, bár nem tudom semmivel sem viszonozni kedvességét.

– Nem is kell, nem azért adtam, sőt! Ha már a véletlen összehozott bennünket, talán tudnék többet is segíteni. Maga a nagyapámra emlékeztet, szimpatikus nekem. Van egy tanyám a várostól nem messze, oda keresek valakit, olyan gondnokfélét. Vigyázna a házra, kicsit kertészkedne, amikor kedve tartja, és naponta egyszer megetetné az állatokat. Csirkéket tartok és néhány birkát. Lenne egy szobája, akkor jön, megy, amikor akar, ellátását biztosítanám, szerény fizetést is, ha megegyezünk! Mit szól hozzá?

– Nem hangzik rosszul. Kis panellakásban lakom, szívesen mennék kertes házba. Gondolkodnom kell az ajánlatán, de nagyon jól esik. Örülök, hogy vannak még ilyen emberek.

– Persze, persze, gondolom meg akarja beszélni a családjával, barátaival is.

– Nem kell senkivel megbeszélnem, egyedül vagyok. Ez egy hosszú történet, nem akarom untatni vele. A panelházban az emberek olyanok, amilyenek. Nem törődnek egymással, normális szomszédom sincs.

– Egyedül van? Ez szomorú. Nézze Géza bácsi, szívesen kivinném most a tanyára és megmutatnám. Fel kellene hívnom előtte a társamat, de otthon felejtettem a mobilomat, Odaadná a magáét?

– Odaadnám, ha lenne. Nekem nincsen olyan, nem értek hozzá.

– Nincs? No, nem baj! – élénkült meg István. – Anélkül is megnézhetjük, ráér aztán dönteni.

– Jó, nem bánom, de engedje meg, hogy előtte elmenjek a mosdóba. Várjon meg itt.

A kissé kopottas Nissan terepjáró huszonhárom kilométer megtétele után lekanyarodott a főútról, és földúton haladt tovább a közeli erdő felé. Az idős férfi elgondolkodva nézett körbe, mert az „akkor jön, megy, amikor akar” ígéret jutott eszébe. Hogyan és hová menne innen, amikor akar, hiszen autóbusz, vonat nincs a közelben, autó nélkül minden nagyon messze van. Majd meglátjuk, vélekedett, és már kevésbé tetszett a dolog, mint első hallásra, pedig akkor még nem is sejthette a következő percek elképesztő eseményeit.

A Nissan megállt a magas kerítés előtt. Egy középkorú férfi jött ki a házból, kaput nyitott, majd gondosan bezárta. Az addig békésen fekvő komondorhoz ment, leoldotta nyakáról a láncot. Közben az autó a ház mellé ért, megállt.

– Na, szálljon ki öreg! – mordult István Géza bácsira, és már nyoma sem volt hangjában a „nagypapámra hasonlít” kedvességének.

– Tessék? Mit mondott Kis úr? – hangzott a megdöbbent kérdés

– Azt mondtam szálljon ki gyorsan! Megérkeztünk. Megmutatom a szobáját, és a munkáját. Ha mindent elvégzett senki sem fogja bántani, de ha nem, akkor tudunk másként is beszélni!

– De kérem, nem erről volt szó, azonnal vigyen vissza a városba!

– Maga innen már nem megy sehova! Itt fog élni és dolgozni, amíg mi úgy akarjuk. Kap egy kis szobát, egy ágyat, ételt, ha – tette hozzá István fenyegetően – rendesen viseli magát. Ha nem, akkor mehet a kutya mellé az ólba, persze csak ha megtűri magát!

– Ugye most viccel? Ez egy nagyon rossz tréfa! Ugye nem akarja azt mondani, hogy elrabolt és rabszolgának hozott ide?

– Így is mondhatjuk! Magát senki sem fogja keresni, vagy ha mégis, hát itt biztosan nem. Ne reménykedjen, a Tesco étteremben és parkolóban nincs kamera!

– Na de Kiss úr kérem, ez lehetetlen, ezt nem tehetik! Nem ezt ígérte! – próbált ellenkezni az öreg, de Istvánt nem hatotta meg, betuszkolta a lefüggönyözött előszobába.

– Most már magával azt tesszük, amit akarunk. Pakolja ki a zsebeit arra az asztalra ott az ablak előtt! Igazolványok, pénztárca, kulcsok, miegymás. Szerencsére telefonja nincs, azzal nem kell bajlódnunk. Ne akarjon trükközni, Bambusz barátom úgyis megmotozza! Ja, és szökni se akarjon! Mielőtt elérné a kerítést a kutya tudni fogja a dolgát. Na, de magát nem is Gézának hívják – kiáltott fel meglepetten Kiss, amikor az öreg igazolványát kézbe vette –, maga Vértesi Aladár?

– Igen, a pultos lányok adták nekem a Géza bácsi nevet, azért mondtam ezt magának – motyogta, és közben arra gondolt, bölcsen tette, amiért nem volt őszinte az első percekben kedvesnek látszó ismeretlenhez.

– Vértesi Aladár? Végül is mindegy! Engem se Kiss Istvánnak hívnak, magának csak főnök vagyok! A saját érdekében remélem, hogy nincs több trükkje, mert nagyon megbánja!

– Miért mi lesz? Megölnek? Le akarnak lőni azzal a puskával? Mutatott Aladár az előszoba túlsó sarkába, és amikor a „főnök” önkéntelenül arra fordult, valamit gyorsan kivett a zsebéből és a függöny mögött az ablakpárkányra tette.

– Maga hülye! Milyen puska? Nincs ott semmi! Ajánlom, hogy Bambusszal ne szórakozzon. Nem érti a viccet és hamar eljár a keze! Mindjárt behívom, megmotozza magát, megmutatja a szobáját, és megmondja mi lesz a dolga! Megértette?

– Megértettem! – mondta lemondóan az öreg, és a főnök elégedetten nyugtázta, hogy sokkal könnyebben törődött bele a helyzetbe, mint gondolta.

Bambusz valóban nem volt barátságos. Durván végigtapogatta a férfit, elégedetten bólogatott, hogy Aladár semmit nem akart elrejteni a ruhájában. Megmutatta a szobának mondott parányi, picike szellőzőablakos helyiséget, amely talán spájz lehetett valamikor. Egy ágy éppen elfért benne, mellette egy szék, néhány polc a falon. Más semmi, nem sok jót ígért. Bambusz még annyit sem! Azt mondta Aladárnak, ma még dolgozzon a saját ruhájában, holnap majd kap másikat. Egyelőre ásson fel egy nagydarab földet, hordjon rá birkatrágyát, majd az udvaron lévő kukoricás zsákokat hordja be a távoli faházba. Ha ezzel elkészült szóljon, de ne piszmogjon, mert megbánja.

Kemény munkával telt el a nap, Vértesi Aladár csak késő este térhetett nyugovóra. Hajnali öt órakor, azonban Bambusz már ráverte az ajtót. Durván ébresztette, harsányan osztogatta a parancsokat. Nem hagyott kétséget aziránt, hogy bántalmazni fogja, ha nem teszi azt, amit követelnek tőle, vagy ha szökést kísérelne meg. Aladár nem tiltakozott, csak szerényen megkérdezte, várható-e a főnök látogatása, mert egy nagyon fontos dolgot kellene neki mondania, ami biztosan érdekli.

– Tíz órakor itt lesz, mert egy szállítmányt vár, de nem fog magával foglalkozni abban biztos vagyok! Maga itt egy senki, egy szolga, jó lesz, ha ebbe mielőbb beletörődik! – vigyorgott Bambusz

– Pedig nagyon, nagyon fontos lenne, elsősorban maguknak! Szóljon neki az érdekemben Bambusz úr!

– Majd meglátom milyen kedve lesz!

A főnök pontos volt, ahogy a szállítmány is. Hat köbméter tűzifát pakoltak le, aminek behordását, bepakolását Aladárnak szánta. Mivel azt hallotta Bambusztól, hogy szolgájuk elég rendesen dolgozott, nagy kegyesen úgy döntött, meghallgatja.

– Mi az a fontos dolog öreg, amit el akar mondani? Előre figyelmeztetem, nem engedem el, bármit is fog itt összekarattyolni.

– Nem karattyolok uram, nem lenne az méltó hozzám. Tudja, nem mondtam magának igazat az étteremben. Nem panelban lakom, nem vagyok szegény és szerény nyugdíjas, megengedhetném magamnak a bőséges étkezést, mert vagyonos ember vagyok! Az igaz, hogy nincsenek rokonaim, de a többi csak körítés, elterelő hadművelet volt.

– Ne szórakozzon velem, mert Bambusz ellátja a baját? Maga jómódú? Úgy nézett ki, mint egy madárijesztő!

– Valóban, mert ez volt a célom. Szegény elesett ember szerepét játszottam, és arra vártam lesz-e valaki, aki önzetlenül segíteni akar, mert azt megjutalmaztam volna, talán még örökösöm is lehetett volna. Először azt hittem maga az, de már tudom, hogy nem! Elmarad a jutalom!

– Ugye most blöfföl? Nem jól csinálja!

– Nem blöffölök, és ezt be is tudom bizonyítani!

– Innen? Ugyan már! Akárki is maga, Géza bácsi, vagy Vértesi Aladár, itt senki sem találja meg! – emelte fel hangját a főnök, de kezdett veszélyt érezni. Arra gondolt, talán el kellene tüntetni az öreget, hátha nem hazudik.

– Rendben van, bebizonyítom, hogy igazam van! Ehhez csak az kell, hogy elővegye mobilját, és beüssön egy 30-as telefonszámot! – mondta nyugodt hangon Aladár és egyenként diktálta a számokat, amelyeket a főnök beütött, majd rövid gondolkodás után megérintette a zöld gombot. Néhány másodperc után döbbenten felkiáltott!

– A kurva életbe! Hol szól az a telefon?

– A zsebemben, mert természetesen van okostelefonom! Nem is akármilyen, nagyon drága készülék, nagyon sokat tud. Nálam volt már az étteremben is, de nem akartam megmutatni, mert akkor rögtön kiderül, hogy nem lehetek szegény ember. Azért mentem a mosdóba, hogy elnémítsam, nehogy lebuktasson. A motozás előtt a függöny mögé dugtam. Még az este, majd ma reggel is felhívtam a barátaimat, akik értesítették a rendőrséget a helyzetről, és arról is, hogy maga tíz órakor idejön. Szerintem a rendőrség perceken belül itt lesz. Ne reménykedjen, nem ússzák meg. Bambusz barátja reggeli parancsolgatását és fenyegetéseit rögzítettem a telefonommal, már annyi is elég bizonyítéknak!

– Azonnal add ide te gazember, mert rögtön agyonütlek! – ordította a főnök.

– Már nem lesz rá ideje! Úgy látom a rendőrök most kanyarodnak a kapu elé!

 

Legyen Ön az első hozzászóló!

Szóljon hozzá!

Az Ön e-mail címe nem kerül nyilvánosságra.


*


This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.