A keserű csalódás vagy éppen a bölcs kijózanodás regénye-e a Fekete kolostor? Annak a fölismerése, hogy „mi” haladtunk rossz úton, s e tévelygésünkért keservesen megfizettünk, vagy pedig annak a megsejtése, hogy „a világ” halad elháríthatatlan veszedelem felé, amelyért minden résztvevő keservesen meg fog fizetni, akár előidézője a veszedelemnek, akár elszenvedője?
1914 nyarán, amikor a nemzetközi feszültség robbanássá fokozódik, és kitör az első világháború, a hadüzenet hírére a francia hatóságok internálják az országukban tartózkodó, velük hadiállapotba került nemzetek civil állampolgárait. Kiket is? Azokat a német, osztrák és magyar munkásokat és iparosokat, akik esetleg évtizedek óta Franciaországban (főként Párizsban) élnek és dolgoznak. Szűcsök, pincérek, szabók – vagyis „a fény városának” fogyasztói társadalmát gyarapítják, és (mai szóval) a szolgáltatások észrevétlenül is fontos munkáját látják el. De itt vannak a jövő értelmiségéből azok a fiatal tudósok, nyelvészek, filozófusok, írók és képzőművészek is, akik pályájukat a francia kultúrának akarják szentelni, vagy akiket egyszerűen a csodálat és rajongás sodort Párizsba először vagy többedszer, hosszabb vagy rövidebb időre. Hibátlanul beszélnek franciául, törik a nyelvet, vagy éppen ekkor készülnek tisztességesen megtanulni franciául. Most mindennek vége, kényszer-tartózkodási helyre szállítják őket, valamennyit együtt, kit ide, kit oda – ahogy a hatóság kénye-kedve rendelkezik velük. Elveszítik döntési jogukat, számukra csak az engedelmeskedés kötelessége marad. Nem katonák, tehát nem is hadifoglyok. Viszont – ugyebár – kémgyanúsak. S ha mégsem kémek, idővel akár lehetnek is. Továbbá – praktikus szempont – ennyivel kevesebb katonát állíthat csatasorba az ellenség.
E sajátos helyzetben a francia állam is bizonytalan, s mint bizonytalan helyzetben annyiszor, most is a legrosszabb forgatókönyv győz: a rossz rendeleteket rossz végrehajtókra bízzák. A franciabarát, civil magyarok (osztrákok, németek, de akár törökök, perzsák is) rosszabb helyzetbe kerülnek, mint a hadifoglyok. Sőt: hadifogságba csak német katona eshet, mivel csak ők állnak valóságos hadi érintkezésben a franciákkal, az osztrák-magyar csapatok nem. Ezt a komoly különbséget nevezett országok civil fiai a maguk javára akarják kamatoztatni, a franciák azonban éppen hogy súlyosabb vétségként róják föl nekik: „nincs probléma országaink között, mégis hadat üzentetek”. A hatóság természetesen arctalan, vitázni vele hiábavaló. A végrehajtók foggal-körömmel bizonyítani akarják fontosságukat, és hangoztatják a veszélyt, amit a foglyok őrzése jelent. Ha lankad a veszélytudat, az őrzők mehetnek a frontra, valódi katonák ellen – ezt nem kockáztatják. Továbbá remekül meg lehet tollasodni a foglyok fejadagjának lecsipkedésével. Vagyis közérdek és magánérdek azonos, a hatalom magára veszi a felelősséget, szabadjára engedi a „latin kegyetlenséget” és a korrupciót. Hogy az internálásra kidolgozott törvényeik vannak, ezt a franciák demokráciájuk fejlettségének tudják be és büszkék rá. Sajátos történelmi helyzet, nehéz volna logikai hibát találni benne – mármint a hatalom logikája szerint való hibát.
A francia közpolgár többnyire nem olvas más újságot, mint a saját, francia nyelvű sajtóját, ebből tudja meg a világ, de leginkább a háború eseményeit. Azon kívül: hozzá se jut más újsághoz, más nyelvet sem ért legtöbbször, továbbá el sem hiszi, hogy másképpen is lehetnek az események, mint ahogy az ő újságjai megírják. Így van ez természetesen a német, a magyar és a többi néppel és nyelvvel, újsággal és igazmondással is, ami békében legföljebb félreértést, de háborúban tragikus tévedések sorozatát okozza. (A foglyok kezdetben semmiféle újságot nem kaphatnak, később – az engedékenység jeleként – francia nyelvűeket, maguk sem tudják, melyikkel járnak rosszabbul.)
Vajon vállalkozott-e magyar történész arra a nyaktörő kalandra, hogy földolgozza, miért és hogyan változott meg Magyarország megítélése a francia sajtóban és a köztudatban 1848 és 1914 között? Vajon mi okozta, hogy „a szabadság nemzetéből” egy fél évszázad alatt „a kettős monarchia poroszai” lettek a magyarok a francia sajtóban és a francia köztudatban? Mert a magyar internáltak ilyen vádakkal találkoztak lépten-nyomon: az utcán leköpdösik, kővel-tojással megdobálják őket, félelemmel és gyűlölettel tekintenek rájuk, a német fronton elesett rokonok, családtagok halálát az ő bűnükül róják föl. Kuncz Aladár időnként megkockáztatja, hogy mindez csak a „csőcselék” álláspontja és viselkedése a magyarokkal szemben, de valójában maga is inkább csak akar hinni ebben az állításban. De vajon hogyan fogadta a francia újságolvasó, hogy az a magyar nép, amely éveken át tartó szabadságharcot folytat az osztrák szuronyok ellen, húsz év után önként állt be ugyanazon osztrák zászló és fegyver alá. Királlyá koronázta a saját korábbi gyilkosát, föladta országának még a nevét is (vagyis az osztrák mögé, az elhanyagolható második helyre rakta), saját nyelve helyett a külvilág előtt a németet használja, sőt a magyar Andrássy gróf külügyminisztersége alatt a kettős monarchia szekerét még diplomáciailag is a gyűlölt porosz militarizmushoz kötötte? Kémek ezek, senki mások, sem szavaikban, sem tetteikben nincs egy szemernyi igazság sem! – nos, a francia sajtó évtizedes sulykolásával szemben nehéz ezt a vélekedést megfordítani!
Internálótáborok alakulnak Franciaország-szerte, de lehetőleg az országnak a fronttól távoli, délnyugati vidékein. Táborok családoknak és egyedülállóknak, az utóbbi a rosszabb, itt az összetartozás ereje és a segítség mértéke nyilván kisebb. Noirmoutier, ez az évszázadokkal ezelőtt használaton kívülre került, egykori barátkolostor, ez a romladozó bagolyvár lesz kétszáznál több internált tartózkodási helye – ki tudja, meddig. Néhány hónapig, ahogy először hiszik? Amíg a háború tart? – a foglyok beleegyeznének ebbe a keserű logikába. Aztán kiderül: amíg a francia hatóságok kénye-kedve tartja. Szánalmas, törpe tirannust helyeznek fölébük, aki kisszerűségében veszedelmes, és bosszúszomjában nem ismer határokat. Miközben csak a törvényre hivatkozik, amely őt is megköti és utasítja. Időnként eltűnnek bizonyos fogolycsoportok: előbb a bukovinai zsidók, aztán a németek, aztán egyes kiváltságosak – nincs hír, jóra vagy rosszra fordul-e az eltűntek sorsa. Két év a fekete kolostorban, a remény kialvásának két szörnyű éve. És mégis: az internáltak berendezték, és a maguk kedve szerint alakították a ronda bagolyvárat, mintha megszokták, sőt megszerették volna. Bár ezt akkor maguk sem hiszik. Aztán egyszerre „még veszedelmesebbnek” tekintik őket (az 1916-os német offenzíva idején) és még messzebbre viszik, valódi modern börtönszigetre, amely alig fél évszázada, az angolok ellen épült (az angolok azóta francia szövetségesek lettek), itt kazamatákba dugják az ítélet nélkül fogva tartott külföldi civileket. Az internáltak visszasírják Noirmoutier-t! A remény kihalt, már csak a puszta túlélés maradt. Amíg maradt. 1918-ban, valójában már a háború után, a spanyolnátha kegyetlenül megtizedeli a testileg-lelkileg leromlott német, osztrák, magyar foglyokat. Hazájuktól távol halnak meg, emlékük a földbe-tengerbe süllyed. 1919 tavaszán engedik haza a maradékot, öt év után, Magyarország egyetlen szóval vagy gesztussal nem fogadja fogságból hazatérő fiait. A birodalom kimúlt, az ország szétesett, a nemzet hite, reménye és értékei szertefoszlottak. Ennyi a regény, egyetlen szál, ha a cselekményt kérjük számon, gazdag és felzaklató, ha a bennfoglalt emberi üzenetet akarjuk a magunk számára értelmezni.
A Fekete kolostor 1931-ben jelent meg, tíz-tizenöt évvel az események után. Kuncz Aladár naplót készített fogsága napjairól-éveiről, vajon miért várt mégis egy évtizedet műve közreadásával? A Fekete kolostor nem Kuncz Aladár naplója, jóval több annál. A napló, vagyis az internáltak életének napi folyása, hiánytalanul megtalálható a műben, ha nem is olyan formában, ahogy a napok egymásutánjának a logikája tagolná. Kuncz Aladár tudta, Noirmoutier jelenti számára „a nagy élményt”, még ha ez a kifejezés frivol arcátlanságnak hangzik is.
A naplóból éles szemű megfigyelő, határozott vélemény megformálására kész, gyors reakciójú fiatalember szellemi arcéle bontakozik ki. Hisz, gyakran naivan hisz az emberi tisztességben, európai hagyományban, francia kultúrában – mindabban tehát, amiben népe, osztálya, nemzedéke felnőtt, amiért érdemesnek tartotta élni, amit a világ jelenének és jövőjének akart tudni. Minél nagyobb volt Kuncz Aladár és társainak hite, annál nagyobb lett a csalódásuk. Ők a francia fogolytartók napi komiszságát tapasztalták meg, miközben évek alatt ráébredtek, az egész hagyományos világ omlott össze körülöttük (valójában tőlük függetlenül), minden értékével és cafrangjával, minden kellékével és erkölcsével együtt.
És mégis: Kuncz Aladár és kétszáz internált társa ebben a nyomorúságos összezártságban válik emberré – ha emberré válni azt jelenti: megtapasztalni a szenvedést, és ennek következményeként felelősebben és összefüggésekben gondolkodni. Kuncz Aladár Noirmoutier-ban éli meg a harmincadik születésnapját, már kialakult, de még fogékony szelleme a szemünk láttára szilárdul meg és gazdagodik, miközben megmarad nyílt és a világra rácsodálkozó fiatalnak.
Nem katonai események, nem a börtönélet rémségei teszik emlékezetessé a fekete kolostornak és lakóinak napjait. Kuncz Aladár a lelkekbe látó, pontos és rövid jellemzéseket ad fogolytársairól, tömör és plasztikus novellák ezek a leírások, amelyekben a külső jellemzés, a beszédfordulat és az indulati mozgatók egyaránt szerepet kapnak. Sőt, a felvillantott előélet, a neveltetés, valamint a mániák és szokások, az öltözet és a tisztálkodás személyre szabott jellemzői is – de hiszen kényszer szülte összezártság áldozatai ők valamennyien. Igényes, irodalmi értékű novelláskötet számára soha ennyi „alapanyagot” nem ismerhetett volna meg sem a naplóíró Kuncz Aladár, sem alkotói talentuma kibontakoztatásához a csonthulladékból emberalakokat faragó német szobrász, vagy az osztrák-lengyel grafikus.
A nyomorúság, a megaláztatás rövid idő alatt közösséggé formálja az embereket, a regény legemlékezetesebb részei erről vallanak. A vízhordásra szívesen jelentkeznek a foglyok, ha maguknak kell is a nehéz kocsit húzni, de a kolostor elhagyásának lehetősége (még ha fegyveres kísérettel is), a találkozás ismeretlen emberekkel (köztük kiránduló amerikai „missekkel”) a szabadság illúzióját jelenti. A regény talán legszívszorítóbb fejezete Lolo kutya élete a foglyok között, amint ételt gyűjtenek és rejtegetnek számára, ápolják betegségében, kuckót ásnak neki, amelybe halála után eltemetik, és végül, ahogy emlékét megőrzik maguk között. A részvét és a gyöngédség – a szeretetnek ez a két ikertestvére – elemi erővel tör föl a foglyokban, kiárad mindenki felé, aki vonzalommal viseltetik irántuk, aki segít megőrizni emberségüket.
De feledhetetlenné teszi Kuncz Aladár a fogolyszínház színes forgatagát, az önkitárulkozás (magamutogatás?) varázslatos hatását és következményeit is. A lelkes fiatalember hosszan töpreng a férfi és női szerepekről az életben, a társadalomban, a lángész kialakulásában, és az elfojtott nemi ösztönök sajátos formálódásáról. Van bőven példa a környezetében elmélete bizonyításához és az ellenérvekhez.
Szépek és meghatóak a fogolykarácsonyok, az 1914-es első, amikor bőségben, némi felszínes daccal ünnepelnek. Aztán a beletörődés, aztán a kétségbeesett kapaszkodás a karácsony belső értelmébe és külső formáiba, amelyek egy elszakított világra, az otthonra, a családra emlékeztetnek. Kuncz Aladár nem babonás, nem misztikus, idegei is „csak a normális mértékben” bomlanak föl Noirmoutier-ban, 1916 karácsonyán mégis sötét balsejtelem ejti rabul, amelytől képtelen szabadulni, míg végül néhány nap múlva édesapja halálhírét kapja szülővárosából, Kolozsvárról. Hasonlóan fölzaklató az utolsó fogolyünnep is, az 1918-as évet lezáró szilveszter, amikor az éjféli pezsgőzés zűrzavarában leszakad és porrá törik a villanyfüzér, rajta a (megszabadulást és egyúttal a mélységes kudarcot rejtő) fölírás: 1919.
Hátborzongatóak, ugyanakkor dokumentumértékűek a Fekete kolostornak azok a lapjai, amelyek az 1918 őszén-telén pusztító spanyolnátha járványról szólnak. A végletekig legyengült foglyok között ijesztő mértékben tombol a magas lázzal és gyomorpanaszokkal föllépő járvány. Orvos nem tette lábát az erőd kazamatáiba, orvosságnak nyomát se látták. Fűtőanyag nem volt, élelmezésről a kivérzett Franciaországban alig lehetett szó, a foglyok egymást gyógyították, de inkább tartották egymásban (ezáltal önmagukban is) a lelket, s végül megkönnyítették egymás végóráit. Eltemetésről a fagyott, köves kazamatákban már szó se lehetett. Kuncz Aladár maga se kerülhette el a betegséget, önkívülete napjairól is csak társai elbeszéléséből tudott. A foglyok a saját szenvedéseik és társaik halála heteiben aligha tudhattak róla, hogy a járvány Európában több áldozatot követelt, mint az öt éven át tartó világháború.
1918 nyarán jelentek meg először amerikai tengerészek a francia szigetbörtön látóhatárán. Aztán megindultak a hadműveletek, a hadosztályok és az új csodafegyver: a tankok. A német front már összeomlott, amikor internáltak és intervenciósok emberi közelségbe kerültek egymással. Az amerikaiak itallal, dohánnyal, csokoládéval ajándékozták meg a foglyokat (bővében voltak hadianyagnak, nyersanyagnak, enni- és szívnivalónak), miközben haragosan mondogatták: békét tenni jöttek Európába, nem a francia imperializmust segíteni. Kuncz Aladár és fogolytársai erre legföljebb bólogatni tudtak.
A spanyolnáthát túléltek egy részét svájci gyógykezelésre ajánlotta a röplátogatást végző francia katonaorvos (a kétszáznál több internált közül tízet), a hatóság azonban tudni sem akart ilyesfajta „kivételezésről”. 1919 tavaszán kizsuppolásszerű gyorsasággal szabadult meg Franciaország az internáltaktól. A svájci határon azonban az emberszállítmányt kettéosztották, a nagyobbik felét további hat hónapra visszatartották. Csak… Kuncz Aladár a kisebbik csoporttal 1919 májusában harmadmagával érkezett meg Budapestre, a villamoson egy idegen férfi cigarettával kínálta meg az öt év után hazatérő foglyokat.
Megjelenése óta a Fekete kolostor számos kiadást ért meg, több idegen nyelvre lefordították, közöttük franciára is. A francia olvasók bizonyosan megtalálják azokat az eseményeket és azokat a személyeket, akikre büszkék lehetnek. Amelyek demokráciájuk működőképességét, amelyek „szigorú, de emberséges” bánásmódjukat bizonyítják, amelyet még az ellenség is elismert ebben a sajnálatos helyzetben. Bizonyára emlékeztetnek az őrre, aki nem kobozza el a karácsonyi csomagot, amelyben tilos levelet küldeni (csempészni), pedig a csomagban egy papírlapra rá van írva franciául (!), hogy Boldog karácsonyt! És a várbörtön kantinos nőjét is a nemeslelkűség példaképeként fogják emlegetni, pedig férje a boche-ok ellen vesztette életét.
Az internáltak megkapták leveleiket, pénzküldeményeiket (amit természetesen ott költöttek el Noirmoutier-ban, vagy a börtönszigeten), francia barátok és barátnők is írtak (írhattak!) nekik levelet, a kolostorban szabadon járhattak, sőt az őrség még a helybeliek indulatától is megvédelmezte őket. A bajorok között két tanár olyan igényes oktatást biztosított tanítványainak, hogy a müncheni középiskola a fogságban eltöltött éveket beszámította a diákoknak. Kuncz Aladár, Németh Andor, Bárczy Géza mindvégig tudományos szakkönyveket rendelt és kapott Magyarországról vagy akár Németországból. Megőrizték, haza is hozták a könyveket (Bárczy idővel valóban Svájcba került gyógykezelésre, korábban is jutott haza, mint fogolytársai). Élelmes vállalkozók (szabók, szűcsök, de szobrászok is) akár meg is szedhették magukat, a szegényebbek elvégezték a módosabbak helyett a közmunkát, vagy „a személyük körüli teendőket”. Volt visszataszító hullarabló is, aki haldokló fogolytársai értékeit potom pénzen összevásárolta – nem egyformák a noirmoutier-i foglyok sem. A regényben elmondottakból magyar és német, francia és amerikai emberi igazságérzete és politikai vonzalma szerint válogathat. Meggyőződéséhez bőségesen fog találni érvkészletet.
Egy azonban biztos: az a töretlen hit és bizalom, hogy egy és közös európai kultúra és civilizáció tagjai, részesei és haszonélvezői vagyunk, mindörökre elveszett. Az az illúzió törött darabokra, hogy nincs nagyobb erő, mint a szépség, a tudás, a különböző nemzetiségű emberek érdeklődése egymás iránt, az összenövés szándéka és a kölcsönös megbecsülés.
1919 után, a Közép-Kelet-Európában bekövetkezett társadalmi földindulások és politikai vulkánkitörések után Párizs hamarosan ismét az e vidékről származók célállomása lett. Csak amíg korábban a helyüket megtaláló és már-már beilleszkedő polgárság talált új hazára a fény városában, és franciabarátsága okán Párizsba látogató értelmiségi és művész fiatalok lepték el a Szajna partját, hogy ott szerzett nyelvtudásukat, Európa-élményüket visszahozzák a Duna, a Maros, a Visztula vagy a Volga partjára, addig mostantól hazátlanná vált emigránsok vették kezükbe a vándorbotot, és tűntek el a francia külvárosok forgatagában, a hazatérés reménye és szándéka nélkül.
Szóljon hozzá!