Amikor olvastam Domonkos István halálhírét,
első gondolatom az volt, hogy szólni kellene
Sanyinak, hisz ő ismertette meg velem
hajdan a Kormányeltörést. Ki tudja, milyen
lehet ott, ahol ő most van, a hírközlés?
Abban a „sekély sírhantban”, az urnájában
tudhat-e valamit életről és halálról, van-e
még jelentősége ezeknek a dolgoknak?
Aztán letettem róla, akárcsak évek óta,
hogy elmondjam, de az emlékezés hullámai
megállíthatatlanul elindultak. És jöttek
sorban a nyolcvanas évek ifjú költői, zenészek,
meg néha szerkesztő urak, kikkel jó Sándorunk
a konyhapénzt oly sokszor elitta. Én kentem a
zsíros kenyerek halmait, míg ők szóban lelkesen
megváltoztatták a rendszert a telefüstölt szobában.
Úgy jártak hozzánk, mint asszonyok a jó kútra,
és röhögtek: hogy kaphat olyan hülye nevet egy
utca, hogy Saláta? Mikor Sanyi meghalt, csak
egyetlen egy jött el a temetésére, a többit már
nem érdekelte, mert vagy befutottak, vagy
feledésbe merültek, meghaltak. Nem jött el D. Misi,
a világhírű zenész sem, aki azt hitte, a Saláta utca
már vidék, és vadul vezetett, hogy átérjen a
baljóslatú prérin, ami Pestimrére vitt. Mégis
jöttek a nemrég felépült házba, a nagyszobába,
hozták cipőjükön a városi sarat, sok tehetséges
fiatal művész, akiket kiközösített a rendszer, mert
másképp gondolkodtak. A Kormányeltörésben
szinte a himnuszunk lett, mondtuk a súlyos
verssorokat, és ittuk hozzá a reménytelenség
rossz borát. Szinte hallom ma is D. Gyuri hangját,
neki az a vers olyan jól állt, mintha ő írta volna.
Szóval, valahogy mégis szólni kellene Sanyinak,
hogy elment Domonkos Pista is, járna
nekik ennyi, hátha összefutnak odaát, meginni
az új reménytelenség rossz borát, meg a szto gramm
vodkát. Bizisten, kenném nekik a zsíros kenyeret.
2024 11 14
Szóljon hozzá!