Álom volt, vagy valóság? • Hetedhéthatár

Szépirodalom - próza

Álom volt, vagy valóság?

Aznap délután kettő körül érkeztem haza a táborból. Fáradt voltam, a tagjaim ólomból voltak, és egyre vágytam csak: a zavartalan pihenésre. Leeresztettem félig a redőnyt (a teljes sötétség sohasem volt ínyemre), és bebújtam a paplan súlyos biztonsága alá. Szinte azonnal mély álomba zuhantam.

Álmodtam is. Emlékszem, unatkoztam közben. Előfordul ez. Az ember, ha egy felpörgetett szakasz után ismét visszatér a szokott kerékvágásba, a régi élete hirtelen unalmassá válik, éppúgy, mint az álmai.

Amikor felébredtem, a redőny miatt sötét volt, de tudtam, odakinn verőfényes napsütés van.

És akkor megláttam Őt.

Érzelemmentesen, gondolatok nélkül feküdtem az ágyba, és rászegeztem a szemem. Nem lepett meg, hogy ott van. Nem fogtam fel igazán, habár tisztán láttam mindent, és éreztem az ébredés hirtelen eszmélését, amikor a gondolati síkról hirtelen az anyagi világunkba cseppenünk. Az ösztöneim cselekedtek helyettem, az agyam nem kapcsolt. Tudatosan cselekedtem, de nem én adtam ki a parancsokat. Csak néztem Őt, és mosolyogva köszöntem neki. Köszöntem, mert nem éreztem veszélyt.

De Ő nem felelt.

Láttam Őt és ÉREZTEM Őt. Élettelennek tűnt, valahogy anyagtalannak. Mert ugyanaz volt Ő, ami körülötte minden. Félig háttal állt, a szekrényemnél. Szeme kitekintett az autóktól zsúfolt útra, ki a távoli földekre, ki a szomszéd fehér garázsára. Ruhája hétköznapi volt és fekete. Átlagos volt, fiatal. Nem volt ápolatlan, de én éreztem rajta a piszkot. És mindent, ami vele kapcsolatos volt. Nem ismertem őt, de ismertem az életét. Anélkül, hogy bármit tudtam volna róla, hirtelen tudtam, hogy ki Ő. A nehéz élete, a mélabú a része volt létének. Nem érezte azt, nem. Úgy feküdt rajta a magány és a szomorúság, akár a tollpihe az ember kezén.

De nem volt szellő, amely leröppenthette volna a nyomasztó tollpihét, mert a szobára súlyos csend telepedett. Olyan csend, amelyet még életemben nem tapasztaltam. Áthatolhatatlan, elszigetelt, megtörhetetlen csend. És én is láttam, amit Ő látott. Láttam, ahogy engem figyel, habár az arca rejtve maradt előlem. Éreztem azt, hogy tisztában van vele, hogy én is ott vagyok.

És ezek tudatában kétkedve felültem az ágyon. Egy méterre volt csupán tőlem. Még egyszer köszöntem, nyomatékosan. Semmi válasz.

Nem lehet leírni azt a helyzetet, amibe kerültünk.

Láttam az ő szemével, amit az ablakon kívül lát. S tudtam, teljesen hidegen hagyja. Olyannak tűnt ebben a fuldokló mozdulatlanságban, mint a madár a kalitkában.

Minden, akár a légüres tér, amelyen hang nem hatol át. S én gyermekes felháborodással felálltam, még mindig nem észlelve a helyzet abszurdságát. Odaléptem a vállához. Alig volt magasabb tőlem. Semmilyen változást nem váltott ki belőle a közeledésem. Hangosan, haragosan köszöntem neki. S akkor már tudtam, hogy soha nem fog visszaköszönni. Soha nem fog tenni semmit már. Ő maga a Tökéletes Nyugalom. Érzelmek, gondolatok, s akarat nélkül. Nem volt neki semmije, csak létezett, s a szomorúság, elszigeteltség magánya burkolta őt a névtelenség felhőjébe. Az élete követte őt, akár a hűséges öleb, elfedte őt a pezsgő élettől, az érzékeket borzoló változásoktól. Az illatoktól, hangoktól, benyomásoktól, tettektől. Mindentől, ami a világ számunkra.

Ő volt az, a Szemlélő.


Print Friendly, PDF & Email

Hozzászólások



Archívum

Hozzászólások

DISQUS