– Jó napot! – mormogta a jószagú úriember és keresetlen mozdulattal leült a koldus mellé. Hosszú, tejeskávé színű felöltője szétterült a járda porában, vadiúj kalapját hanyag mozdulattal dobta maga elé az aszfaltra. Várta, hogy a koldus viszonozza köszönését, de az csak megbámulta őt tetőtől talpig és ösztönösen félrébb húzódott kicsit. Hosszú koldusévek tapasztalata súgta, hogy az efféle orgonaillatot árasztó selyemfiúktól semmi jót nem várhat egy magafajta, főleg ha csak így, hívatlanul betolja a képét annak privát szférájába.
A jövevény bankót dobott a koldus dobozába és ismét megszólalt:
– Régóta ül itt a templom előtt?
– Csak húsz éve. És maga?
– Én először. Egyébként átutazóban vagyok, megyek is tovább hamarosan. Nála jártam (itt hüvelykujjával a templomajtó felé bökött) egy kis megbeszélésre. Azaz inkább meghallgatásra, mert Őhatalmassága egy mukkot sem szólt.
– Hát Ő már csak ilyen. Én is bemegyek hozzá nagy ritkán, összehadoválok neki füvet-fát, olyasmiket, hogy hosszú a nap, kevés az adakozó, aztán pász. Annyival maradok, hogy valakinek elmondhattam bajaimat, még ha félhangosan, vagy csak magamban morfondírozva is. De egy ideje nem megyek, mert a pap durván kiutasított a jómúltkor. Tudja, a szagom miatt.
– Á, a szag! Mi köze ehhez az ember szagának? Indulás előtt a legdrágább kölnivel öntöttem magam nyakon, mégsem kaptam tőle egy jottányi választ sem… arra, hogy miért csalt meg a feleségem még a postással is. Mikor kiderült krónikus felszarvazásom, melyről persze én, a férj vettem tudomást legutoljára, őnagysága feldobta a talpát. Gyáván eliszkolt a felelősség alól.
– Azt akarja mondani, hogy öngyilkos lett?
– Igen, felhúzta magát a lámpavasra, én meg szemlélhettem alulról a talpát. Mert az elfajzott némber még halálával is fityiszt mutat annak, akit megvet. Látja, ettől dobtam el az agyam! Miért nem állt elém, hogy a szemembe mondja: nyimnyám, tehetetlen fószer vagyok, szabadulni akar tőlem. Mert kéremszépen válás is létezik a világon! Mást óhajt? Nem vagyon neki elég jó? Pá, lelépek, ő pedig élheti tovább világát, ahogy csak szíve diktálja. De neeem! Ő a kötelet választotta! A gyáva, a szerencsétlen… (Elsírja magát)
– Szedje össze magát, ember! Úgy akarja végezni, mint én, naphosszat kinyújtott marokkal kuncsorogni a járdaszélen?
– De hiszen nem érti? Kettőnk közül én vagyok az igazi homless* – ahogy azt a mai stréberek mondják –, mert lehet, hogy maga egy-két óra múlva bevackolódik egy kartonviskóba, vagy mit tudom én, valami más nyomorúságos lyukba, de ott várja valaki. Mondjuk egy asszony. Lehet fogatlan és piszkos, de a maga asszonya. Leülnek egymás mellé, megsimítja tarkóját és csacsog, összehord hetet-havat, kitölti hangjával, testével azt a szűk odút, s az épp ettől lesz OTTHON. De nekem már nincs otthonom. Hiába a táncteremnyi living, a minden ultrával felcsörgőzött konyha és egyéb francfene, az csak egy ház, nincs benne LÉLEK. És koldus vagyok én is. Úgy könyörögtem térdre esve ott benn a feszület előtt, mint ahogy maga kunyerál itt egy-két garasért. Én csak egy kis nyugalmat kértem tőle, éjszakára két-háromórányi szemlehunyást, pár falatot, melyet gyomorgörcs nélkül nyelhetek le. De ő nem méltatott válaszra. Most persze azt gondolja, teljesen becsavarodtam. Egy gipszszobortól várom, hogy feloldja görcseimet s megmentsen a kötelemtől, mert ilyen is van. Magának elmondhatom: már előkészítettem…
– Ne beszéljen ostobaságot, uram! Jöjjön, igyunk meg egy-egy féldecit itt szemközt, a talponállóban, persze ha még bírja kicsit a szagomat! Aztán mindent más színben fog látni. Még az is megeshet, hogy az a gipszszobor meghallgatta sirámait s holnaptól úgy alszik majd, mint egy békés újszülött.
____________
* hajléktalan
Szóljon hozzá!