21.
Van egy sofőr. Kissé idősödő. Vállig érő hajat, hajzatot, mondjuk ki egyenest: hajkoronát visel, diszkrét, szolid hullámokkal. A színét el lehetne intézni azzal, hogy ősz, de ez így túl profán, leginkább fehér, galambősz. Arcéle nemes, szeriőz (bármit is jelentsen ez), van benne valami arisztokratikus, Liszt Ferencre emlékeztet vagy Dés Lászlóra, Esterházy Péterre, de minimum egy grófra a XVIII. századból. Nem lehet tudni, mit keres egy pécsi helyijáraton (hogy mennyit, azt nagyjából sejtjük), mindenesetre az ember megilletődve száll fel a buszra, mintha egy hintóba lépne fel, és ha már fent van, nyilván Esterházyt olvas (Hahn-Hahn grófnő pillantása) az Árkádig.
Lám, mit tesz egy frizura.
22.
Van egy sofőr. Örök. Mióta az eszemet tudom, vezet. Arca (Schumacherre hasonlít) beleégett a köztudatba, persze tudat alatt, úgy hozzá tartozik a városképhez, mint a tévétorony, a Konzum, a Hunyadi-szobor. Néha az az érzésem, hogy az idők kezdete óta ül a volánnál, legalábbis az én időm kezdete óta. Még az is megeshet, hogy ő alapította a céget, talán a várost is. Bár ez nyilvánvaló túlzás, mindenesetre vezetett ő már 200-as Ikarusokat, 400-as Ikarusokat, Credókat, Volvókat, kék-fehér, bugyikék, zöld buszokat.
Ő vezetett, amikor a haldokló apámhoz utaztunk fel a Mecsekre (tüdőszanatórium), egy amúgy csodaszép verőfényes, augusztusi reggel. Ő vezetett, amikor szakmunkásvizsgára mentem, amikor leérettségiztem, amikor a vasútállomásra utaztam, hogy elhagyjam a várost, ő volt a volánnál, amikor évek múltán visszajöttem a Fekete-erdőből. Vezetett lucskos karácsonykor, burjánzó tavaszban, őszi esőben, délelőtt, reggel, délben és este, mindig és mindörökké, amíg 4Y Újhegy felé.
23.
Van egy sofőr. Egy nő. Vonzó, érett nő. Hogy úgy mondjam milf (már bocsánat). Háziasszony és családanya. Az ember elképzeli, hogy otthon, amikor éppen nem vezet, kikérdezi a házit a gyerekeitől, elmosogat, beáztatja a ruhát, filmet néz a férjével (összebújva), reggel uzsonnát csomagol, és van konyhája is, ahol – minő csoda – főz. Használja, na!
Mosolyog és kedves, ezáltal az utastérben valami megfoghatatlan nyugalom lebeg, valami anyai ölelés, valami alig érzékelhető biztonságérzés, hogy jó kezekben vagyunk.
A lábát azonban nem látni. Sajnálatos módon, a sofőrködés már csak ilyen.
24.
Van egy sofőr. Illetve volt egy. Akkoriban volánsárga, ráncajtós Ikarus 260-asok robogtak, prüszköltek a város utcáin, és aki Újhegyre akart eljutni, az a 17-es buszra szállt. Volt egy sofőr. Cingár, vékonydongájú fickó, aki műanyag inget viselt, mint minden sofőr akkoriban. Őt magát ferdeszájúnak hívtuk, mert vékony bajsza alatt (volt egyáltalán bajsza?) valahogy, nomen est omen, ferdén állt a szája egyik fele (vagy csak az orra volt eltörve, nem emlékszem). Kullancscsípés, bevertek neki, rosszul sikerült műtét, esetleg farkastorok? Sose tudtuk meg, és talán nem is fogjuk, a volánsárga ráncajtós Ikaruszokkal eltűnt ő is. Egyetlen éles emlék róla: a hosszú, csontos (Liszt Ferenc itt is!!!) ujjai, ahogy végigzongoráznak az ajtónyitó gombokon (zöld, gumicukor alakú gombok).
Szóljon hozzá!