Szeretlek, suttogom neked,
félve,
amikor a nyugalom hűvös lelkén ülök,
magamba fojtom a sikolyom, egyedül vagyok magányos veled,
de te ezt nem érted,
nem értheted,
te nem nézed minden este a vízesés csúcsán a tájat, amiben a kettőnk világát festik meg a fák.
A szívem,
a levelek susogásával dobban,
a madarak zengik, ami bennem zeng,
és minden napsütéses pillanat halkan,
szinte észrevétlenül csúszik át az alkonyon,
a baglyok huhogása mindenséggé változtatja a meg nem történt mindennapokat.
Mostoha felhőkből sírom a könnyeim,
elmosom a szemcséket,
a fekete szemfestékedet, hogy utána letörölhessem, azt mondva, nincsen semmi baj.
___________nincsen
_______________________semmi
_____________________________________baj
Szétszedjük, megrágjuk, lenyeljük a negatívan pozitív értelmezésüket,
hogy valamikor tényleg táncolhassunk abban a völgyben,
ahová csak én járok ki kettőnkre gondolva.
Szóljon hozzá!