A boldogság esztendejének indult 1930. A fiatal Németh Lászlónak az idősebb pályatárs, Babits Mihály barátságát hozta ez az év, rendszeres munkatársa lett a kor legrangosabb folyóiratának, a Nyugatnak. Az önérzetes fiatalember azonban többszöri unszolás után is csak nehezen fogadja el a Baumgarten-díjat, amely nemcsak komoly irodalmi elismerés, de jelentős pénzösszeggel is jár. „Az írónak legnagyobb kincse a függetlensége”, – szögezi le Németh László, majd megírandó műveire, bővítendő könyvtárára gondol, és – „azzal a feltétellel, hogy az utolsó fillérig könyvekre költöm, s könyvvásárlásaimat kereskedelmi nyugtákkal igazolom, elfogadtam a díjat.” (Ezt a mondatot későbbi korok díjosztóinak és díjazottjainak is figyelmébe ajánlhatnánk!)
Amíg a lakásukat tatarozzák, a házaspár (László és Ella) Olaszországba utazik, a bőröndben Vergilius és az Odüsszeia, bekalandozzák az antik mitológia és história helyszíneit, kislányuk faragott szicíliai csacsifogatot kap ajándékba. Amikor hazaérkeznek, a hároméves gyermek már beteg, a miliaris tuberkulózis hetek alatt végez vele.
Németh László – mint oly sokan mások is hasonló helyzetben – a munkába menekül, a következő néhány év élete legtermékenyebb időszaka. Az álcázott és sanda támadásoknak elejét akarja venni: a Baumgarten-díjat visszaadja. A század legnagyobb méretű irodalmi és művelődéstörténeti vállalkozásába fog: megindítja a Tanú folyóiratot, amelynek valamennyi tanulmányát ő maga írja. Ekkor teremt meg (és tölt meg tartalommal) olyan fogalmakat, amelyek a Németh László életműnek évtizedeken át a sarokpontjai lesznek: a minőség forradalmat, Kert-Magyarországot, a magyar népi irodalom eszmevilágát.
Európai irodalom- és művelődéstörténeti alapvetés kidolgozását veszi tervbe, érdeklődése az antik görög világ felé fordul. Elégtelennek érzi a gimnáziumban tanultakat, barátaival együtt (közöttük Illyés Gyula, Basch Lóránt) elhatározza, önerejükből tökéletesítik görög nyelvtudásukat. Amint a tervről Babits értesül, csatlakozik a fiatalokhoz, sőt – mint „valódi” latin-görög tanár – ő kalauzolja társait a klasszika-filológia rejtelmeiben.
Németh László így vall antik vonzódásáról: „Mi fogott meg a görögökben? Ami más népekben nemzedéknyi távolságban volt szétdobálva, náluk elfért egy nemzedékben, egy város falai között. Hérodotosz és Szophoklész egymás mellett, Arisztophanész és Euripidész egymás mellett: volt ebben valami, ami az én lelkem kettősségét fejezte ki. Körülöttem és bennem egy csillogó, millió változatú világ, s a változatok alján a halál farkasszeme.”
Kevéssel gyermekük halála után Németh László Gyász címen novellát ír, a megírtakkal elégedetlen, majd ugyanezen a címen hosszabb regénybe kezd. „A gyász hazugságát akartam kipellengérezni benne”, – írja, majd így folytatja a vallomást az Ember és szerep életrajzi emlékezésében: – „de olyan rekedt, kétségbeesett atmoszférája támadt a regénynek, hogy nem mertem folytatni.” Másfél évig hevert a kézirat, 1931 novemberében újra elővette, és a következő év márciusára készült el a regény.
Időközben a család élete is megváltozott: „Úgy éreztük, ha gyermekünk nem születik, hamarosan megöregszünk. Négy év telt el kislányunk halála óta, s ma három gyerek sír, nyafog, hízeleg az elveszett helyén. A halál tanított meg rá, hogy a gyermek az életnek éppolyan nélkülözhetetlen szerve, mint a máj, a szív vagy a tüdő.”
Könyv végül csak 1935 karácsonyára lesz a szomorú indítású, hányatott sorsú kéziratból. Maga Németh László szerény büszkeséggel így vall erről később: „A Gyász-t sokan legtökéletesebb regényemnek tartják, az biztos, hogy jóslatszerűségeiben (bár vannak versenytársai), mindet fölülmúlja, a Kurátor Zsófi lelke (hiába írtam Égető Esztereket, Kertész Ágneseket) halálig erősebb maradt.”
*
Németh László hasznos térképpel indítja útnak a Gyász olvasóját, hol is keresse a regényhez vezető szélesebb kocsiutat, és hol a kertek alatt a kitaposott kis magánutat (az öreg temetőn keresztül).
A Gyász helyszíne ugyanaz, mint a novelláké. Ugyanaz a dunántúli, református falu, a maga földtúró parasztjaival és szokásaival, megtartó-visszahúzó erejével, erkölcsével, kuporiságával és rátartiságával, kis- és nagyszerűségével, tisztelni- és szeretnivalóságával, természetességével és elviselhetetlenségével. Amíg azonban a novellákban (a Horváthné meghal-ban és a földéhség, pénzsóvárság többi látleletében) a személyek, és családok közötti élethalálharc a szerzésért folyik, a kisebb-nagyobb praktikák, az elszabadult és megfegyelmezett indulatok a föld és a vagyon bírása körül forognak, addig a Gyász más. Mindezek persze jelen vannak a Gyászban is, háttérként, hiszen egyazon falu egyazon népe között válik nagyszerű és kellemetlen, szerencsétlen (vagy nem is olyan szerencsétlen?) hősnővé Kurátor Zsófi.
A falu, amelyet Németh László ismer és bemutat, nyilvánvaló történelmi-társadalmi, s ha kell, erkölcsi-vallási hátteret teremt. A regény figurái Németh László személyes ismerősei, rokonai, mindez azonban „érdektelen érdekesség” volna, ha nem járna együtt valódi emberi hitelességgel, de mondhatjuk úgy is: Németh László jobban ismeri hősei testét-lelkét, mint ők maguk.
Kurátor Zsófi – az „emberszobrász” Németh László nőalakjainak talán legnagyszerűbbike. Mint minden figuráját, Zsófit is rettenetesen megterheli, olyan testi-lelki harmóniával, erkölcsi teherbíró képességgel, tudatossággal, akarattal és makacs öntudattal, amelyet csak egy Németh László-hős képes hordozni. A saját gyászának az elviselésére teszi alkalmassá természetesen Zsófit, olyan sorsot és olyan körülményeket teremtve köré, amelyekben a rárótt terheket csak a beleálmodott teherbírással lehet elviselni.
Kurátor Zsófi kétszer gyászol, vagy pontosabban: a gyásza megkettőződik. A férje után a kisfiát is elveszíti. Nem egyszerre, vagy gyors egymásutánban, amikor a hátra maradt gyászoló egybeköthetné a két veszteséget. És nem is olyan időtávolságban, amikorra behegedhetne a gyász okozta lelki sérülés.
Zsófi szinte gyermekfővel ment férjhez, követte a falu szokásrendjét (s miért ne követte volna?!). Amikor megözvegyül, mindössze huszonkét éves, még a falu korabeli felfogása szerint is fiatal. Kicsi fia, Sanyika még pelenkás, mi más is lehetne. „Ő az egyetlen, aki maradt Zsófinak!”
Álljunk meg ennél a sztereotip mondatnál, amit lépten-nyomon Zsófi arcába sóhajtanak. Sándor volt Zsófi férje. Idősebb volt, más volt, idegen volt. Férj volt, aki ha még harminc évet él Zsófi mellett, talán egy boldog (vagy legalább: elfogadható) házasság emlékét hagyja maga után. Így azonban Sándor „tudomásul vett” férj volt, aki a cimborákkal és a fontosnak érzett férfivirtussal talán többet törődött, mint kellett volna. Leéltek együtt néhány – közömbösnél valamivel jobb – évet, és Sándor váratlanul meghalt (vadászfegyverével véletlenül agyonlőtte magát). Szerette-e Zsófi Sándort? Valamennyire biztosan. Elviselte. És elviselte volna talán egy életen át is – az élőt. De a holt Sándor már korántsem bír olyan vonzóerővel, ami egy életen át kitart. Így gondolja a falu, így van vele maga Zsófi is – és így érzi az olvasó is.
A falu persze megszólná, örömmel nyelvelne Zsófi rövid özvegységén, s még serényebben szőné a vígözvegység tarka pletykáit. Megszólná és pletykálna róla (egy ideig legalábbis), de így tartaná természetesnek. „Ilyen az élet rendje”, „Az élet erősebb a halálnál”, „Élő az élővel – csak hát, akinek a kedvére-rovására ezek a mondatok elhangzanak, az nem más, mint Kurátor Zsófi, a Németh László szellemi gyermeke.
A test és a lélek Zsófiban sem működik másként, mint a falu többi asszonyában, leányában és huszonkét éves özvegyében (ha van ilyen a faluban). Csak a többi tényező (a tudatosság, az akarat, a makacsság) dolgozik benne másként, mint másokban. A kettőjük ügye, hogy szerették-e egymást Sándorral, elviselték-eltűrték-e egymást, vagy miként éreztek. Zsófi megmutatja, hogy özvegynek is elsőrendű, amint leánynak, partinak és feleségnek is hiba nélkül való volt.
Zsófi „nagyszerű özvegy”, tudja, milyennek kell lennie az özvegynek, tökéletesen megfelel a saját és a falu özvegyképének. De úgy, hogy abban még az elhalt Sándor szülei sem találhatnak kivetnivalót. Pedig, hogy szeretnének! No, ezt nem teszi meg Zsófi! Sem nekik, sem a falu közvéleményének. Sem a saját szüleinek, sem leánypajtásainak. Valójában saját magának tartozik ezzel! Zsófi olyan mértékben lesz özvegységében feddhetetlen és kikezdhetetlen, hogy már szinte élvezi. Ez így persze nem igaz! Mint ember, és mint asszony egyaránt nehezen bírja a nappalokat és az éjszakákat, a kívánságot és a magányt, leginkább azonban a kaján szemvillanást, amely „az ő özvegysége” elmúltával (elháltával) kapna igazolást.
Ennél értékesebb az özvegység, amely a múlt minden emlékével, a jelen minden komorságával és a jövő minden sivárságával is tiszteletet kelt iránta. Zsófi ezt a tiszteletet, ezt a megkülönböztetést, ezt a „keserves méltóságot” kezdi értékelni. Vagy inkább egyre görcsösebben kapaszkodik bele, mert fél az elvesztésétől. Ismeri a faluját, ismeri a fajtáját, és ismeri saját magát. Tudja (mert Zsófi Németh László „lánya”!), hogy miként reagálna környezete az ő új nászára – akár hivatalos, akár maga választotta nász volna is! Mert akkor visszasüllyed közéjük. Visszasüllyed azok közé, akik közül az özvegység nehézsége és a gyász ereje folytán sikerült kiemelkednie. Nem anyagilag, nem szellemileg, nem is a társadalmi megítélés szempontjából. Valamiféle lelki megtisztulás indult meg Zsófiban. Leszáradtak róla, elmaradtak mellőle azok a női praktikák, amelyektől eddig is idegenkedett, a vagyon- és férjvadászat szánalmasan kisszerű csalafintaságai, amelyek körülvették, de amelyek közé visszasüllyedve – most megfulladna.
És akkor meghal a kisfia. Sanyika, aki Zsófit az apjára emlékezteti, akiből eddig alig látott többet síró, pelenkás kötelességnél (még ha a „Németh László-lányok” természetüknél fogva nagyon kötelességtudók is!), és aki a gyermeki személyiség kibontakozásának még olyan szánalmasan az elején van. Zsófi természetesen szereti a fiát, példaadóan törődik vele, körültekintően ellátja. Ha látják, és ha nem. Az olvasó mégsem tudja elrejteni azt az érzését, amely Sándorral kapcsolatban egyszer már fölmerült, hogy tudniillik Zsófi nem szereti igazán Sanyikát. Zsófi mindent megtesz Sanyika megmentésére, többet „anyatigrisként” se tehetne, a józan észérvek azonban talán a kelleténél többet nyomnak a serpenyőben, mint az érzelmek.
A kisfiú halála betetőzi a gyászt, megpecsételi Zsófi sorsát, kijelöli jövőjét, alapvetően átszabja személyiségét. „Kéményén nem a gólya, a holló ül, a jóslás és az átok madara” – írja Kurátor Zsófiról Pap Károly, a Gyász korabeli kritikusa. Sanyika halálával lehull minden fölösleg Zsófiról. Fölösleg? Emberi tulajdonságok voltak ezek a „fölöslegek”, amelyek satnyulni kezdenek: családszeretet, bizalom, a társadalmi kapcsolatrendszer elfogadása. Többek ezek, mint a falu írott-íratlan szabályai – ontológiai emberi szabályok. Zsófiról azonban lehámlanak, a gyász (most már az ellenállhatatlan, a kimeríthetetlen) teljesen hatalmába keríti a fiatal özvegyet. Vagy inkább Zsófi hódítja meg a gyász sokbugyrú, fekete birodalmát? Huszonkét évesen bebocsátást nyer, harcol ki magának (de milyen áron!) az özvegyek és magányosak sajátságos birodalmába, amelynek (akárcsak a görög Alvilágnak) megvannak a maga szigorú szabályai, szokásai, privilégiumai, amelyek ugyanúgy „oldanak és kötnek”, mint az élők világának törvényei. Zsófi temetőjáró lesz, saját ösvényt tapos fia sírjához, fontossági sorrendet alakít ki fia és férje sírhelye között, Kiszelánét kegyeibe fogadja, amikor kísérőjéül választja temetőlátogatásaihoz. De özvegyszerepét a családban is éli (nem játssza!) és elfogadtatja: kiutálja és elriasztja az egyébként rokonszenves és „elfogadható” özvegy kocsmáros kérőt.
Megöregszik Zsófi. A gyásztól, az özvegységtől? Olyan rigolyás, eszehagyott vénasszony lesz, mint Kiszeláné, vagy a falusi párkák kara, akik közé külső megjelenésében tökéletesen belefeketedik? Nem. Talán nem. S ha igen, nem ez a lényeg! Zsófi kortalanná válik. A teste, a belső lángolás huszonkét éves marad benne, de ezt az „örökmécsest” a kegyetlenségig alacsony fényre és hőfokra állítja. Nem az öregségre készül, hanem a páncélos, a tiszta és hideg özvegységre.
Zsófi büszke. Az igényes büszkék fajtájából való (bár melyik büszke nem igényes?). A büszkeség benne élt mindig, mégis: öntudatlanul megalkuvást kötött, meghajtotta fejét a szokás és a hagyomány előtt, amikor „az emberi életet” választotta: a férjhez menést, a terhességet, a gyermekszülés és -nevelés kínját-örömét. Megfelelt a követelményeknek, igényesen megfelelt. A sors azonban belelátott Kurátor Zsófiba. Kiszakította a magára vállalt emberi közösségből: előbb férjét, aztán fiát vágta le róla. Zsófi egyedül maradt, a gyász pedig megkeményítette. Talán érzéketlenné is tette, azok iránt bizonyosan, akiket-amiket csak kötelességből (s akkor is nehezen) viselt el házasságában-anyaságában.
A gyásznak az a része, amely a szívet szorítja, idővel csökken, de az a része, amely a szívet megkeményíti, nem. Soha többet házasság, soha többet gyerek! Nem azért, mert nem szerette őket, és nem azért, mert annyira szerette őket. Hanem mert a gyász, a fekete ruha érinthetetlensége megismertette Kurátor Zsófival a büszkeséget. A büszkeséget, amely kezdettől benne szunnyadt. Nem paraszti gőg ez, nem is a fiatalasszony kortársainál nyíltabb értelme, hanem a lélek igényessége, amit önmaga kínjai árán is meg kell tartani, életben kell tartani, életfogytiglan. Ha kihal is mindenki az ember mellől…
A regény magja aligha volt több egy novellánál, a családi legendárium egy fekete lapjánál, amelyet Kurátor Zsófi különös szeszélye és Németh László különös szeme tett emlékezetessé. Az író egyéni tragédiája aztán egyszerre megérezte Zsófiban a benne szunnyadó s talán soha végig nem gondolt és ki nem mondott drámát. Szétfeszítette egy fiatal özvegy, egy gyermekét elveszítő fiatal szülő, sőt egy egész dunántúli, református falu világát. Lefoszlott Zsófi alakjáról minden esetleges érzelem és véletlen indulat, sőt a regény éppen e lefoszlás láttatását tekintette céljának, miközben helyette a hideg és érinthetetlen embert, és az igényes, de embertelen büszkeség fölépülését kellett végigszenvednie hősnőjével-teremtményével. Zsófi kőszirt a tenger hullámverésében, valahol az ókori Hellász tragédiás partvidékén…
(Németh László: Gyász. Pomáz 2006, Kráter k. 207 oldal. Németh László Szépirodalmi Munkái. Életműsorozat 4.)
Szóljon hozzá!