A sofőr – 7.

 

25.

Van egy sofőr. Rám csukja az ajtót. Kinyitja az ajtót. Aztán megint rám csukja. Kicsit megorrolok emiatt, miközben újra kinyitja. Aztán megint rám csukja az ajtót, ezúttal hosszú időre. Néha azt gondolom, egész életre. Ez azonban már évekkel ezelőtt történt. Rezignált szomorúsággal veszem tudomásul a helyzetet.

26.

Van egy sofőr. Fekete-fehér. Hosszú – huszáros – bajuszt visel. Rég elfeledett Renault-típusú buszt vezet a harmincas években. A Széchenyi térről indul óránként, húsz perc alatt ér ki a temetőhöz. Amikor vele utazom, sose felejti el megjegyezni, hogy háború lesz, bizony (itt az én nevem következik) fiam, lesz itt még háború! Ekkor időjárástól, kedvtől függően vagy lehurrogom, vagy mosolygok rajta, vagy pedig lekezelően Chamberlainről kezdek beszélni neki, meg arról, hogy nem eszik forrón a kását. Aztán ott hagyom, néha dühösen, néha nevetve, és megyek a többi ember után, majd lassan eltűnök a pécsi temető fekete-fehér tájképében.

27.

Van egy sofőr. Mondjuk, hogy heten vannak. A leselejtezett Ikarusokat viszik ki a város mellé egy elhagyott rétre (busztemetőbe). Utolsó utak, utolsó kilométerek, utolsó kormánymozdulatok, utolsó méterek, s utolsó alkalommal némul el a motor. Sofőrje válogatja, ki hogy éli át ezeket a pillanatokat. Egy, aki búcsúzóul megsimogatja a kormányt, egy, aki káromkodik, hogy milyen gazos a terület, nem látni semmit, egy, aki mindjárt rágyújt, egy, aki felgyújtaná az egész kócerájt, egy, aki leakasztja a napellenzőről a családi képet, egy, aki szelfit készít, és egy, aki nem tud mit kezdeni azzal a hirtelen megjelent fura púppal a tarkóján és óhatatlanul megremeg, mikor elhangzik a szó: busztemető (a temető kifejezéssel vannak fenntartásai).

28.

Van egy sofőr. Mondjuk, hogy lesz. Ötéves, és mindig-mindig a jobb első ülésen ül, le nem veszi a szemét a sofőrről, régebben együtt is vezetett vele, de egy ötéves fiú ilyet már nem csinál, ő már csak figyel, és teljes lényében lüktet ez a két szó: sofőr leszek, sofőr leszek… Leszek! Leszünk! LESZÜNK!