Az volt az első igazi, verőfényes tavaszi nap. A gyermekek, mintha csak vezényszóra, kipörögtek a játszótérre, s úgy furikáztak össze-vissza, mint a hangyák, ha valaki szétrúgja bolyukat. Köllő Boldizsár már kora délelőtt ott ücsörgött a tér egyik padján és lehunyt szemmel süttette arcát a jótékony sugarakkal. Úgy érezte, mintha puha, női kéz cirógatná, s közben halkan dúdolna fülébe valami ismerős, lágy dallamot. Régen érezte magát ennyire ellazult-boldognak. Akkor is talán csak egyszer, az első lánnyal, akit sétálni hívott a folyópartra. Még kamaszok voltak mindketten, a lány szőke haja fel-felvillant a füzek ágai között, miközben játszva kergetőztek. Akkor is tavasz volt, alig olvadt el az utolsó hó, lábuk meg-megcsúszott az agyagos parton.
Most erre a régi tavaszra gondolt, no meg arra a szokatlanul bolondos érzésre, mely most annyi év után ismét megbizsergette elsatnyult tagjait s eszébe juttatta azt a szőke lányt. Vajon hol lehet, él-e egyáltalán? Ha most elsétálna előtte, biztosan fel sem ismerné… de mi jött rá ilyen hirtelen, miért is bukkant elő ez az emlék annyi más nő és tavasz után?
Ábrándozásából egy alig sejthető moccanás riasztotta fel. Egy fekete öltönyös és keménykalapos úr telepedett le melléje. Tisztes távolságban ült, szinte feszesen, légzése sem hallszott. Magányos öregúrnak látszott, az a fajta, aki hosszú, hallgatag órák-napok után alig várja, hogy valakivel szóba elegyedhessen. Köllő attól tartott, hogy valami ürüggyel megszólítja majd s aztán végig kell hallgatnia valami unalmas, se-eleje-se-vége-históriát. De a fekete úr egyelőre hallgatott.
Hősünk úgy tett, mintha rá sem hederítene az ismeretlenre, lehunyta szemét és próbálta ismét felidézni a szőke lányt, de sehogy sem sikerült. Valamiért feszélyeztette a mellette ülő kellemetlen alak. Amikor megszólalt, alig hallotta saját hangját:
– Szép napunk van, nemde, uram?
A fekete öltönyös nem válaszolt.
– Úgy gondolom, ön először jár városunkban, idegennek látszik – próbálkozott ismét, de ekkor már jobban megnézte magának a furcsa urat. Nem volt arca, helyén ovális űr tátongott, azon tornyosult meglehetősen furán a fekete keménykalap. Köllő kissé megrémült. Arra gondolt, megárthatott neki ez a hirtelen felmelegedés, hiszen már órák óta itt ücsörög a napon. Kissé elhúzódott a furcsa alaktól s ismét lehunyta a szemét. Azt remélte, valami futó látomása volt, hiszen ebben a korban nem lehet csodálkozni, ha néha káprázik az ember szeme s mindenféle valótlan tünemény jelenik meg előtte. Már épp fel akart állni, hogy megmozgassa kicsit a tagjait, amikor rekedtes hang ütötte meg a fülét:
– Maga csak szóljon, amikor mehetünk. Én várhatok. Ma nincs más dolgom.
Az öreg nem hitt a fülének. Rémülten tekintgetett körbe, hallotta-e még valaki ezt a hangot. De nem volt senki a közelben. Úgy érezte sürgősen el kell innen menekülnie, de izmai nem engedelmeskedtek, mintha minden porcikáját odakötözték volna a padhoz. Csak bámult maga elé tehetetlenül, mint gyermek, aki túl messze csatangolt, s most nem találja a visszautat.
Később arra rezzent fel, hogy megáll előtte egy fiatalember s cigarettát tartó kezével a pad felé mutat:
– Szabad?
– Már hogy lenne szabad – horkant fel Köllő, mintha álmából ébresztették volna –, hiszen maga is jól látja, hogy már ül itt valaki. Csak nem akarja őt lelökni, hogy elfoglalhassa a helyét!
A fiatalember kis ideig értetlenül bámult rá, aztán megfúrta ujjával a homlokát és továbbsietett. Az öreg kissé megkönnyebbült. Oldalra sandított, lássa, hogyan reagál „padtársa” a jelenetre, de az már nem volt ott. Vajon mi lehetett neki olyan sürgős, hiszen azt mondta, hogy bármennyit várhat, mára már semmi dolga. S ugyan hová akarta őt vinni? Amikor eddig jutott a tűnődésben, Köllő Boldizsár arcán huncut mosoly jelent meg. Olyan kimondhatatlan elégtételt érzett, mint elemista korában, mikor ő, a cingár könyvmoly, mindenki szeme láttára átverte az osztály bikaerős fickóját.
Egyébként jó, hogy elment az a kellemetlen, naftalinszagú fószer. Úgy látszik időközben eszébe jutott, hogy mégis van valami elintézni valója. Sürgősebb annál, hogy kivárja, mikor adja be derekát ez a szenilis vénember, aki órák óta derűsen sütkérezik s meglehetősen pofátlanul boldognak is látszik. Valószínű ő is belátta, ócska öltönyével, leharcolt fekete cilinderével sehogy sem passzol ehhez a verőfényes tavaszi játszótérhez, meg a hangyákként furikázó, vidám gyerekekhez.
Szóljon hozzá!