Nagypapa, talán dédpapa korú is lehet már, nem tudom.
Mi három éve ismertük meg, mikor május elején először mentünk a hátsó teraszt kitakarítani, és a kövön egy pettyes mellényű rigógyereket találtunk, aki bal lábára sántikálva próbált elmenekülni. Repeta kiskutyánkat szigorúan elparancsoltuk a közeléből, és egy kosárkát borítottunk rá, majd deszkával alátámasztva felemeltük a hátsó polc tetejére. Akkor vettük észre, hogy szinte karnyújtásnyira billeg a kutyuvirág szélén a serkenő levelek között egy másik ügyetlenkedő. Sikkanó hangot adva beröppent az anyamadár, majd a kert közepéről figyelt. Látva, hogy nincs a közelben senki – mi addigra a hátsó ablakból lestünk – a fészek szélén billegő fiókát belökte a levelek közt megbújt szállás mélyére, majd rászállt a polcra a kosárka mellé. Ugrándozott, szokatlan kis hangokat hallatott, a sánta fióka is hasonlókat. Kora este levettük a kosárkát a bicebócáról. Sántikált kicsit a polcon, majd megpróbált átugrani az indákra, hogy közelebb jusson a fészekhez. Az anyamadár vissza-visszaröppenve nézte erőlködését. A kis ügyetlen újra leesett a kőre. Ismét kosárkaborítás, de most már bevittük a hátsó kamrába, a nyitott, szúnyoghálós ablak mélyedésében helyet formáztunk neki, és ástunk a puha talajban rendületlenül napokon keresztül, találtunk is földi gilisztát, elegendőt. Szépen nőtt a mi fiókánk, próbált röpdösni, ugrálni a zárt térben. Ott elég ügyes volt, bár néha be-beverte magát a falba, befőttes üvegekbe, csomagoló papírtekercsekbe. Úgy véltük, megerősödött. Leszedtük a szúnyoghálót, próbáljon kirepülni a hátsó teraszra, a polcra. Kiröppent, leszállt, bicegett kicsit, majd őszinte megrökönyödésünkre visszaröppent, és bebicegett a kamra ablakába. Almacsutkával kínáltuk. Elcsipegette. Kiröppent-bicegett, továbbröppent. Már a kert füvén ugrándozott, igaz sántikálva. Addigra ragyogó, fényesfekete tolla volt, gyöngyszeme, sárga csőre!
Fiú madár, a mi sánta rigófiúnk!
Nyár végén láttuk újra. A cseresznyefa alsó ágán ült, és szerelmesen trillázott. Leszállt a földre, bicegve ugrált, majd visszaült hívogatni. Két napon belül barnás párjával nászrepültek a tujabokrok és a kutyuvirág-indák között. Esténként hallottuk őket, énekeltek-pityegtek… majd bizony! A régi fészket vették birtokba! A hátsó ablakból négy tojáskát láttunk benne. Közeledett a szeptember, nekünk indulni kellett vissza, a városba. Addigra a mi két szülőpár-madarunk a hátsó kertben kereste a vacsorafalatokat. A fiúrigó jellegzetesen sántított, de a kis barna tojó hűségesen vele keresgélt.
Idén nyár elején már sajnos, egyedül mentem a kiskertet meglátogatni. Esős volt az idő, bámészkodtam a hátsó ablakban. Már a kiskutyára sem kellett rászólni, ő is itt hagyott…
A polc szélén azonban, nini, sántikáló feketerigó billeg… Elszáll, biceg-csipeget a vizes fű között, majd visszaszáll a magas polcra. Aztán be, az indák közé. Csak nem? Csak igen! Ott a fészek!
Barna tojó üldögél rajta gondosan. A fiúrigó csirrent kicsit, a kis barna kiröppen enni. A gondos apa ráül a tojáskákra, úgy látszik, még melengetni kell a fészket. Váltogatják egymást szorgalmasan napokig. Aztán már csak a barna tojót látom, eteti a három sárga tátott csőröcskét. Innen csak ennyi látszik az új nemzedékből…
Ha kiülök olvasni, vagy gyümölcsöt szeletelni a kisasztalhoz, ott járnak-kelnek körülöttem. Egyikük biceg, de a kertben már hárman-négyen kutatnak a fűben. A polc szélén almadarabokat hagyok. Sánta fekete védencünk rászáll, csipeget, hívó hangot hallat, elröppen, most a kis barna tojó lakmározik…
Szép zöld minden, a jótékony csendet az ő trillázásuk teszi gyönyörűvé, a fájó emléket elviselhetőbbé…
Bicegő rigó-nagypapa madaram a kertkapu rácsára száll, mikor visszaindulok a városba.
Hozzászólások