Ha ez a könyv ötven évvel korábban, Ibsen Henrik úr műhelyéből került volna ki, sokkal nagyobb szerepet kapott volna benne egy bizonyos tárgy, talán még a zavarba ejtően tömör címet is e tárgy nevével cserélte volna föl szerzője. A fontosságában lejjebbszállított, de kegyelemből megtűrt tárgy az ébresztőóra (Németh László szóhasználatában már csak: vekker). Jelkép az óra, s mint ilyen, elmond sok mindent azon dolgokról és személyekről, akikkel kapcsolatba kerül, vagy még inkább: csak ketyeg a maga jelképiségében, és egy sor dolgot el sem kell mondania.
A Bűn kétségkívül a nagy Németh László regények közül való, vagy helyesebb úgy fogalmazni: beleillik, betagozódik a nagy regények közé. Azért persze nem ilyen egyszerű ez, mert hogyan lehet négy sziklaszirt közé ötödikként beilleszkedni, különösen, amikor a sziklák közül még csak egy áll a helyén. Konkrétabbra fogva a szót: a Bűn majd’ ugyanannyira kilóg e sziklasorból, mint amennyire közéjük tartozik, de a legfontosabb szempontból mégis egyenértékű velük: a leírtak hitelében, az ábrázolás megszenvedett mélységében.
A Bűn ugyanabból az alapból sarjad, mint a Gyász, amelyet megírása időrendjében követ (a Gyász: 1935, a Bűn: 1937). Csakhogy, amíg Kurátor Zsófi mindvégig a maga dunántúli falujában, módos középparaszt özvegyként vívja – a halálon is győzve – a maga küzdelmét, addig Kovács Lajos már a regény elején kirepül ebből a fészekből. Zsófi benne él, természetes közeg számára a falu, a föld, a család, Kovács Lajos nem él benne, az ő számára mindez elveszíti éltető erejét, egyszerre számon kérő és támogató jelenlétét. Lajos valójában nem kiszakad környezetéből (még ha otthonról szökve távozik is), nincs valóságos, kényszerítő társadalmi erő, ami kivetné Abafalváról. A rokonok kegyelemkenyere, a nővére sikeres budapesti (rózsadombi!) munkába állása, a katonatárs felszínes ígérete – de valójában a szűknek érzett falu, a világlátás igénye, vagy még inkább: valami generális rossz közérzet indítja útnak Lajost a város felé. A kicsinyke saját föld, a szőlő, mint reménybeli örökség, mindez inkább dédelgetett álom, ami azonban nem olyan erős, hogy maradásra bírja.
Abafalván Kovács Lajos egy a helyben megélő-kallódó parasztfiúk közül, kiszakítottsága-kitaszítottsága Budapesten mutatkozik meg a maga ijesztő méreteiben. Nem abban, hogy katonatársa csak hitegette a tartós munkalehetőséggel, nem abban, hogy nénje hátán csak nyűg és kolonc a bumfordi vidéki fiú, hanem abban, hogy mindinkább rádöbben a számára megszokott falusi, illetve a Budapesten megismert városi környezet kiáltó ellentétére. Ez a rettenetes civilizációs szakadék már „a bűn” előérzetét sugallja az olvasónak.
Lajos alázatos, és némiképp természetesnek tekinti ezt a szakadékot. Figyel és tanul, topográfiai ismereteit bővíti (mintha némiképp „Németh László iskolájába” járna), emberi kapcsolatokat igyekszik kiépíteni, és intézmények lényegét igyekszik kipuhatolni. Mégsem viszi többre (mai szóval) építőipari segédmunkásnál. Lajos belenyugszik, hogy nem is képes többre ennél a munkánál (sőt gyakran még a szakma alapfogásait és szókincsét is csak füllenti, hogy ismeri), s ha ezen a szinten megmaradhatna tartósan, az már boldogság volna számára. (Ugyanebben az esztendőben veti papírra József Attila: „…kilábol / a népségből a nép fia. / Hol lehet altiszt, azt kutatja…”, de amit ő e sorokhoz hozzátesz, azt Kovács Lajos nemhogy a regény elején, de még a regény végén sem fogalmazza meg.) Egy lépcsővel ismét mélyebben vagyunk a bűnben…
Kovács Lajos talán az egyetlen Németh László regényhős, aki társadalmi osztályok konfliktusát a maga bőrén éli át. Aki „rálát” egy másik osztály másféle társadalmi, civilizációs, erkölcsi és egyéb normáira. Vagy inkább: rálát ugyan, de mind e normákat inkább jelenségként érzékeli, csak kevéssé társadalmi tünetként. És ha történik is a regény folyamán valamelyes előrehaladás ebben a folyamatban, ha „radikalizálódik” is Kovács Lajos, huszonkét éves abafalvai parasztfiú e háromnegyed éves rózsadombi világ- (vagy inkább pokol-?) járás alatt, ez a tudatosodás nem olyan mértékű, hogy a regény mondanivalója lehetne.
Németh László hősei többnyire nők, a női lélek csodálatos képviselői, akiket hitelesen, nagy beleérző képességgel teremtett papírra szülőapjuk – és aztán valamennyit meg is terhelte irtózatosan, a szellemi teherbírás és az erkölcsi-emberi tartás szélsőségeiig. De hát Németh László mégiscsak férfi, aki nőalakjaiban ideális ideálokat formált, akik azonban talán még az ő roppant igényű mércéje szerint is túlsúlyos személyiségek. Kovács Lajos egyike a kevés férfi hősnek, akit Németh László „lányaihoz” hasonlóképp gazdagon és sokrétűen vértezett fel, de mintha reálisabb volna ez a férfiszobor, mint amennyire gránit- és bronzalkatúak a nőalakok. Németh László útja ugyanúgy „Abafalváról” vezetett Budapestre, mint a Kovács Lajosé, ha nem is az 1930-as években, hanem két nemzedékkel korábban. Édesapja volt elsőgenerációs értelmiségi, aki kiemelkedett a dunántúli földműves családból, de mindvégig hűen őrizte paraszti hagyományait – elveiben és kapcsolataiban. Mindez csak azért fontos, mert Németh László nem lenyúl (átnyúl, visszanyúl) Kovács Lajos alakjához, hanem saját faluja és családja tapasztalataiból ismeri a fiú és „a többi Kovács Lajos” alakját.
Első munkahelyén, a cinkotai építkezésen „hideg-meleg” tapasztalatokat szerez: érzékeli képzetlensége hátrányait, a szervezett munkásokról inkább híreket, mintsem valóságos ismereteket gyűjt, Skrubek személyében afféle patriarchális munkásvezetőt ismer meg. Ezek az elsőként szerzett budapesti tapasztalatok aztán idővel etalonná válnak Lajos számára, később is gyakran és szívesen hivatkozik életének erre az időszakára.
Aztán következik a Rózsadomb, maga a név, a helyszín is jelképes, ez a magaslat a főváros fölött, az írónak és az olvasónak a hétköznapi világ fölötti, az elképzelhető legnagyobb magasságot jelenti, Kovács Lajosnak egyenesen a paradicsomot. Ami eddig történt, céltalan tévelygés és rossz tapasztalatok sora volt, amelyeket azért persze nem kell kidobni (pl. Skrubeket), és amelyeket azért persze nem is olyan egyszerű kidobni (pl. Korányit, a csavargót és piaci tolvajt. Vajon milyen meggondolásból adta ennek a kétes értékű figurának az orvos-diplomás Németh László az 1930-as években a Korányi nevet?). A Rózsadomb, az Alpár úti építkezés (budapestiek számára: Törökvész út), egyre inkább afféle sziget lesz, Közép-Kelet-Európába transzponált Varázshegy. Vagy még inkább társadalmi problémaleltár és szociális laboratórium.
A munkások nem örülnek Lajosnak, bizalmatlanok vele szemben, a maguk szempontjából – jogosan. Lajos mindenáron maradni akar, ezért mindent elvállal, és minden árnak alákínál. A munkások szervezkedésével és összetartásával Lajos is egyetért (vagy inkább: távolról csodálja), de neki sem az alapvető háttér-egzisztenciája, sem a szükséges kapcsolathálózata nincs meg, hogy részt vehessen benne. A képzetlen munkaerejét mindenáron eladni akaró parasztfiúnak a szervezett munkások közé bekerülni valószínűleg ugyanolyan nehéz, mint bármelyik más társadalmi osztály-csoport falait áttörni. Lajosnak erre a keserű tapasztalatára (kudarcára?) mintha Németh László nem fordítana kellő figyelmet. De maga Lajos sem ezen az úton akar előrehaladni, ha szándéka a munkások felé vezetné, akkor ő volna Köpe Bálint, és nem Kovács Lajos Abafalváról.
Az „Alpár úti laboratórium” aztán egyszerre csak dolgozni kezd. A munkások elkészülnek a munkával, mármint befejeződik az építkezés. Ők elvonulnak, Lajos marad – éreztetik is vele rosszallásukat, afféle öntudat nélküli kontárt látnak benne, aki a kizsákmányolók kegyeit keresi. Lajos valójában részese lesz „a bűnnek”, nem is egészen akaratlanul, még ha a szükség sodorja is ebbe az irányba. Szeme előtt azonban ekkor is (és még sokáig) a paradicsomi állapot: egy esetleg fölépítendő házmesterlakás reménye lebeg, amelybe talán beköltözhet. Ezért a megalázó reményért még az abafalvai földet-szőlőt is odahagyná, sőt melléképületi boldogságát még akár családalapítással is megtetézné. De ne kalandozzunk ilyen messzire! Senki sem hitegeti Lajost, hogy házmesterlakás lesz a ház mellett-mögött, vagy kertészlak, mint a szomszédban.
A társadalmi szakadék másik oldalán természetesen az építtetők állnak, de ez sem ilyen egyszerű! Lajos kezdetben kizárólag a nagyságos asszonnyal találkozik, az asszony tárgyal a mérnökkel, a munkásokkal, ő dönt a kifizetésről, a beköltözésről. Tárgyal és dönt? Inkább vergődik és kínlódik a körülmények útvesztőjében, a rosszindulat és a kapzsiság ilyen-olyan figurái között. Lajos kezdettől tudja: az asszonyé a pénz, az asszony akart építkezni, de a költségek folyamatosan növekednek, a pénz folyamatosan fogy, az építkezés pedig újra és újra elakad. Az asszonyt (akár a saját pénzével, akár nagykereskedő apja pénzével) a gőg, a büszkeség, a mindenáron való kiemelkedés vágya hajtja, hogy elmondhassa: rózsadombi villa tulajdonosa. A ház persze nagy és szép – ahogy a munkások, Teri és Lajos látja. Az asszony azonban tudja, a hatalom és a vagyon igazi urai szemében szerény épület, amelyet aligha fognak a háta mögött villának nevezni. Akármilyenek is a nagyságos asszony pénzügyei, mégis ő intézkedik és fizet, old és köt, ha gyakorlatlan és remegő kézzel is.
Horváth Endréné nagyságos asszony mellett (valóságosan és átvitt értelemben egyaránt) egyvalaki áll: Teri. Teri cselédlány, a család és a ház mindenese, az ő helyzetét is valamiféle patriarchális szemlélet alakította ki. Szép sváb lány, valamelyik nyugat-magyarországi faluból, aki ha a kultúrában nem is, de a civilizációban messze Lajos előtt tart. Otthonosan jár moziba (Lajos eleddig csak hallott ilyesmiről), bundákat bemutató divathölgy akarna lenni az öreg nagyságos üzletházában (manöken – mondanánk manapság). Csakhogy… Csakhogy Terinek van egy gyereke! Hogy kitől, ez a Teri titka marad, Lajos természetesen végiggyanakodja környezete férfitagjait. Az mindenesetre különös, hogy a gyerek ellenére (a kis jövevény vidéki nevelőszülők gondján van) Terit megtűrték a háznál, különösen a nagyságos úr kardoskodott a lány megtartása mellett. Gyanús is lett azonnal Lajos szemében! Mindezek a dolgok persze régen történtek, de hát ez már csak így van az efféle antik szabású tragédiában, az egykori események a lelkekben dolgoznak tovább!
Teri szép és az életet is szépnek látja, már amennyire ezt megengedheti magának. Évődés van módjával, udvaroltatás nincs. Tudja, egyetlen lehetősége maradt: ha kitart úrnője mellett. Mórikálja magát a munkások előtt, meg mindazok előtt, akikkel a cselédlány kapcsolatba kerülhet. Lajosra hol szórja kegyeit, hol megvonja tőle, a fiatalabb, tapasztalatlan fiút magába bolondítja egy kicsit, de mindvégig határozottan távol tartja. Amikor – egyetlen egyszer – Lajos a kezét nyújtja Teri felé, a lány leparasztozza és kioktatja. Ezzel aztán vége is az áhított idillnek, a közös életről, a reménybeli házmesterlakásról szőtt álom szertefoszlik, Teritől Lajos ezután komiszkodásnál alig kap egyebet. Teri (ekkor már?) nem parasztlány, sem a másik falusival, sem a másik kiszolgáltatottal nem érez közösséget, Édes Anna keménysége ugyanúgy hiányzik belőle, mint Hitves Zsuzsika lágysága. Az ő álma-reménye a rózsadombi cselédszoba, kis híján kicsöppent belőle, többet nem eresztheti el. Ez számára a megvalósult illúzió. Amiként Lajos vágyik a házmesterlakásra, amelyről mindketten tudják, hogy sose valósul meg. S ha mégis, Terinek esze ágában sincs a maga cselédszobájából oda áthurcolkodni.
A nagyságos úr a regény legtalányosabb figurája, ő jelenik meg legkésőbb. Tudatosan marad távol az építkezés nyüzsgésétől, s még inkább a magamutogató pénzszórástól. De mivel ő is ugyanannak a családnak a tagja (és ráadásul a pénz a nagyságos asszonyé, ő pedig ezt az egy otthont is csak nehezen képes megteremteni és fenntartani), előbb-utóbb a nagyságos úr is megjelenik és „betagozódik” a családba. Lajos számára az egész helyzet nehezen érthető (az olvasó számára is!): hogyan lehet ilyen alapvető kérdésben ekkora ellentét házastársak között. Az úr egyébként is különös ember, kezdetben távolmaradásával tüntet, nem kíváncsi a házra, sőt látni sem akarja. Miért? Miért nem? Hogyan lehetséges – kérdezi Kovács Lajos kertmunkás –, hogy valaki ne szeresse a saját házát, ne szeresse a felesége házát, amelyet az egész családnak (és természetesen neki is, az úrnak!) építtetett? Az urak házat építenek, vagy már jól megépített házukban laknak, a rózsadombi villaépítés kézzel fogható státusszimbólum, amely ott ölt testet Lajos szeme láttára és részben keze munkája nyomán (bár ő maga nem ismeri ezt a szót). Teritől annyit megtud Lajos, hogy úr és úrnő között nem felhőtlen a kapcsolat, talán éppen a ház miatt. Aztán, ahogy az úr megjelenik, és mégiscsak belekényszerül a villatulajdonosi életformába, Lajos számára kiderül, hogy valóban igen furcsa ember. A házon, a Rózsadombon, a nagypolgári életformán túlmenően is furcsa. Az urat bűntudat nyomasztja mindezek miatt, leginkább azonban azért, hogy ő, Horváth Endre (alias Németh László) részt vállal mindebben.
Hogy a pénz bűn, hogy a villaépítés bűn, hogy a tulajdonlás bűn – Lajos a nagyságos úrtól hall ilyesmit először. Persze hallott (vagy hallhatott) a munkások között is, de ez némiképp természetes volt Lajos számára. Ők egy másik társadalmi osztály, másfajta érdekekkel, az úr azonban – ez nyilvánvaló – a kizsákmányolók egyike, hogyan lehet mégis, hogy éppen ő fogalmazza meg legrészletesebben és legmélyebbre hatolva „a bűn” lényegét. Lajos látja és hallja mindezt, de valójában aligha képes azonosulni Horváth Endrével. Nem hisz neki! Egy villatulajdonos, egy kizsákmányoló ne prédikáljon a villatulajdonosok és a kizsákmányolók bűnéről. Talán nem is a kimondott szó igazságában kételkedik Lajos (amelyet az ő értelméhez és ismereteihez igyekszik hajlítani Horváth), hanem magában a szituációban.
A „kutatóintézet”, amelyben Horváth Endre dolgozik, ugyanolyan jelképes sziget, mint a rózsadombi villa, csak éppen szemben áll vele. Bizonyosan a Magyary Zoltán alapította Társadalomtudományi Kutatóintézet lebegett Németh László szeme előtt, amikor egy ideális, „minőség-forradalmi” műhelyről beszél. Magáról az intézményről keveset tudunk meg, Horváth gyakran és sokat van vidéken, ahol nyilván szociográfiai anyaggyűjtést végez. Az 1930-as évek falukutatását, a kibontakozó népi mozgalom eseményeit és eredményeit sejthetjük a háttérben, leginkább azonban azt a döbbenetet, amit ez a kutatás a legjobbakból kiváltott.
Horváth Endre kapva kap a lehetőségen, hogy egy véletlenül a környezetébe került parasztfiún mindazt tanulmányozza, amit kutatásai során már országszerte megtapasztalt. A kettőjük kapcsolata mindvégig groteszk és ellentmondásos, a nagy tudású szociológus minden jó szándéka és falukutató buzgalma ellenére életidegen marad, alig képes kapcsolatot teremteni Lajossal. Valójában mindvégig a saját fantazmagóriáit ismételgeti, és egy ideálisan megkonstruált kert-országot vázol fel Lajosnak, miközben nem találja meg az ehhez szükséges ideális megvalósítókat. Lajosban dolgozni kezd „az évszázados paraszti bizalmatlanság”: vajon miért akar az ő valóban sanyarú helyzetén segíteni ez a kizsákmányoló, vajon miért érdekli a falusi munka megannyi fogása ezt a városi szobatudóst, de leginkább: miért érez ez az „illetéktelen” lelkifurdalást, sőt bűntudatot olyasmiért, ami miatt ő maga, Kovács Lajos is csak keserűséget érez.
Mi hát „a bűn”? Természetesen az önmagát túlélt, poszt-feudális Magyarország. A dolgozó osztályok elszegényedése és kilátástalan helyzete. A paraszti tömegek kiúttalansága, a hatalmat birtoklók képtelensége az ország felelős vezetésére, az évszázadokat késett társadalmi megújulás végrehajtására. Mindezek olyan dolgok, amiket történelemkönyvek lapjairól, statisztikai, szociológiai szakkönyvek hasábjairól jól ismerünk (aki akarta, akkor is ismerhette). Horváth Endre (Németh László) számára azonban a hangsúlyok valahol máshol vannak. A paraszti kultúra támogatása, a hagyományok felélesztése, a civilizációs szakadék megszüntetése (vagy csökkentése) legalább olyan fontos, mint a változások rendeleti végrehajtása. Horváth, az agrárszociológus – talán mégsem csak szobatudós, terve, hogy eladja házát (ezt a rózsadombit) és falusi mintagazdaságot hozzon létre életrevaló fiatalokkal, akikben kibontakoztatja a szunnyadó energiákat (Kecskeméten, Csomorkányban, Cseresnyésen, akárhol – mindenhol). Ehhez a tervhez találja meg Lajost, a mintagazdaság „mintaparasztját”. Okos munkamegosztás mellett folyamatos népművelés folyna ebben a gazdaságban (kommunában), nyelvtanulás, népdaléneklés és zenetanulás, irodalomértésre oktatás. A legkiválóbbak (a „minőség”) pedig idővel maga kerülne egy-egy gazdaság élére, és a társadalmi mennyiség rövid idő alatt átcsapna új minőségbe. Csak hát, mindezt a tervet az utópista szocialisták már száz évvel korábban kigondolták, 0 és sikerre vitték – ugyanúgy az íróasztal mellett, mint Horváth Endre és kutatótársai. És közben eltelt száz év, Európa túlszaladt az utópiákon, Közép- és Kelet-Európa viszont most érkezett el hozzájuk. Az ideális alany, Kovács Lajos, a huszonkét éves abafalvai fiú, egy leendő föld- és szőlődarab törpebirtokosa, értetlenül és ellenségesen fürkészi a tisztaszívű kizsákmányolót. Akit – ilyen a villatulajdonosok élete – közben „bekerítenek”: felesége német nevelőnőt fogad a gyerek mellé, családi rendezvényeken folyik a rongyrázás és a pénzszórás, a gyerekbe azok lenézését és megalázását csöpögteti a rózsadombi vendégsereg, akikkel az édesapa egy új Magyarországot akar megteremteni. A bűn már elkerülhetetlenül elöntötte az Alpár utcát, a bűntudat kétségbeesett lépésre készteti Horváth Endrét: a szilveszteri mulatság után, újév reggelére megmérgezi magát. Az illúziót felmutató magyar varázshegy elsüllyedt, a hazudozásra épült csoda lelepleződött. Házmesterlakás és egyéb csodaelemek hiányában Kovács Lajos még aznap reggel útnak indul, a semmibe. Szegényebben, mint ahogy idejött: bizalma, reménye valahol szertefoszlott útközben. Ja, és az ébresztőórája is tönkre ment. A Teri összetörte…
(POLÍSZ 2012. január. 140. megjelenés 29–34. p.)
Szóljon hozzá!