1936 nyarán Németh László váratlanul hazalátogat ősei falujába, korai regényei (az Emberi színjáték, a Gyász) helyszínére. Tíz év után találkozik újra szülőföldjével, ahol a dunántúli (református, magyar) középparasztság szívós küzdelmet folytat a fennmaradásért, az érvényesülésért. Németh László azonban távolabbra tekint, a Mezőség csendjében is meghallja a felgyorsult XX. század közeledő moraját: „…a történelem szökőárja megindult felénk, az a boldog kor, amelyben a Duna-vidék kis népei azt hitték, hogy maguk választják sorsukat, …mint illúzió sem tarthatta magát”.
Amint megpihen a családi emlékeket őrző „bogárdi diófa” alatt, egyszerre formázni kezdi a következő évek hatalmas írói-szellemi vállalkozását. Címet is ad neki, baljóst, már szinte tragikust: Utolsó kísérlet. „Én az Utolsó kísérletet magyar Noé bárkájának szántam, melybe emberfaunánknak nemcsak a legjellemzőbb, de a maguk nemében a legszebb példányait akartam bevenni, ahogy bizonyára Noé is tehette.” A hatalmas terv részleteit is kidolgozza – gondolatban, a tervezett hét kötetben a magyar társadalom teljes keresztmetszetét, látleletét akarja adni. Francia példák lebegnek a szeme előtt: Prousttól Az eltűnt idő nyomában, Roger Martin du Gard-tól A Thibault család. Az összegezés szándéka vezeti, a nemzet tartalékainak a számbavétele. A magyar társadalom, lélek és tudat lexikonját akarja elkészíteni, amelyben valamennyi társadalmi réteg és embercsoport, valamennyi fontosabb XX. századi helyszín és probléma helyet és szószólót kap. Az Utolsó kísérlet cím a feladat sürgősségét, a körültekintés szükségességét hirdeti, a veszedelem közeledtét sugallja.
Hasonló tervet valósított meg Németh László már az Emberi színjátékban is, de Boda Zoltán lélek- és embernevelő szándéka még csak saját személyisége megalapozását és kiteljesítését szolgálta. Jó Péter ennél nagyobb és keservesebb célt tűz maga elé, nemcsak saját személyében akar kiemelkedni, de egész rétege, nemzete számára akarja bizonyítani a kiemelkedés lehetőségét.
Jó Péter – „Jó” és „Péter”, etikus és bibliás név, önszemélyén túlmutató név – módos dunántúli középparaszt család gyermeke. Körülötte ott kavarog a család, a falu népe, a társadalmi ranglétra más-más fokán állók, lenézettek és irigyeltek. Apja, Jó István, higgadt és okos gazda, aki ugyanakkor bizalmatlan is. Félti, amit elért, ami már az övé, nem hallgat szirénhangokra. A tudást ő is becsüli, de azt vallja: tanulni a faluban is lehet, és a falu számára is kell. István és a falu távolabbra tekintő gazdái takarékszövetkezetet alakítanak, „magánjárót” szereznek be (motoros cséplőgépet), vagyis megindulnak a szövetkezeti gondolkodás és gazdálkodás útján. Fiát, Pétert megismerteti a termények sokszínűségével, a termelési módszerek előnyeivel – persze a tízéves fiú számára érthető szinten (de Németh László-i körültekintéssel). Beavatja a falusi szervezőmunka fogásaiba, a pénzügyi ellenőrzésbe, a termelési felügyeletbe. De Jó Péternek mindez kevés, ő tanulni akar, magasabb iskolákban, szélesebb körű műveltséget szerezni, ami nem kapcsolódik a falu mindennapjaihoz, nem a „ganés szekérhez”. Egyedül marad ezzel a szándékával, apja nem engedi, hogy szeptemberben ő is szekérre üljön, ami a városba, az iskolába viszi.
Péter ekkor kétségbeesett lépésre szánja el magát: egy téli éjszakán megszökik Rudival, a falujukból Fehérvárra elszármazott kertészfiúval. Dolgozni akar, vállalná a nyomort, a megpróbáltatást, miközben tudja, tanulatlan kertészinasként is csak kallódás volna az élete. Édesanyja a keresésére indul, Jó Péter a józan ész és az aggódó anya szavára hallgat és visszafordul falujába. A pillanatnyi vereség azonban nem szegi kedvét, de nem is old meg semmit.
Környezetében riasztó és biztató példát egyaránt talál. Unokatestvérét, Sanyikát is iskoláztatják, a fiú megbukik – egy szegény sorsú osztálytársa (a Sompolya Dani) vendégként, egész nyáron át tanítja. Jó Péter titokban olvas bele a latinba, a földrajzba, majd mértan könyvet szerez, saját esze-logikája segítségével tanulja meg a parallelogrammát, a deltoidot. Ami fontosabb a szerzett tudásnál: megérzi a különbséget a céltudatos, okos tanulás és a cím- és rangkórságért való iskoláztatás között.
A család (és a regény) leginkább ellentmondásos figurája Béni bácsi, a falusi gavallérrá vedlett, hajdani nagybirtokos, aki avult huszáradomák örökös fölemlegetésével szerez környezetében kétes népszerűséget, miközben harsányságával csak a saját színvonaltalanságáról árulkodik. Tüntetően támogatja a sógora „magánjáróját”, ezzel valójában a közös vállalkozásnak szerez híveket, de zajos csodálattal viseltetik unokaöccse józan esze és fejszámoló képessége iránt is, s így – ha rokonszenvünk nem is az övé – ő is hozzájárul, hogy Pétert elismerjék.
A faluból elszármazott és oda vendégként visszalátogató Molnár Imre jogász alakjában édesapját (vagy már egyre inkább saját magát!) rajzolja meg Németh László. Molnár szerény embersége, lenyűgöző tudása előtt a Jó szülők is meghajolnak. A jogász vállalja, hogy taníttatja a fogékony elméjű rokonfiút, gondoskodik ellátásáról, Péter családtagként fog náluk lakni Vajton, a püspöki iskolavárosban. (Az eseményfolyamnak ezt a részét dolgozza fel a regény folytatása, az Alsóvárosi búcsú.) Molnár Imre fölkelti a fiú figyelmét egy sor olyan tudományág iránt, amelyeket maga is felnőtt fejjel tanult meg (régészet, nyelvészet, történelem), az önképzés, az élethosszan tartó nevelés eszményére buzdítja a fiút – a később oly sok alakban megformált Németh László-i nagy pedagógus figurák korai előképe ő.
Jó István végül belátja, aligha ér célt, ha fiát erőszakkal tartja vissza a falun. Elfogadja Molnárék ajánlatát, hogy Péter iskolába kerüljön. De Jó István érzi (és az olvasó is érzi), nem biztos, hogy ez a célravezető megoldás: a falu így legjobb gondolkodó főit veszíti el, vajon kik lesznek a jövő magyar falujának a hiteles vezetői, ha Jó Péter és társai elhagyják.
A Kocsik szeptemberben cselekménye valójában mindvégig egyetlen szálon fut. A főhős (mert hős, ha csak tíz-tizenkét éves is Jó Péter!) célját már a regény első lapján végigrobogó kocsik jelképében megismerjük, e cél megvalósítása vagy megakadályozása érdekében rendeződik a falu népe. A cselekmény sokkal inkább a résztvevők lelkében, indulataiban, elszántságában és tisztuló gondolataiban gördül mind előbbre, kevésbé az eseményekben. Jó István tiszta és hideg figurája mellett szinte eltörpül és elhalkul felesége félénk alakja, aki csak gyermeke érdekében – pillanatokra – lesz aktívabb és élettelibb résztvevője a családnak. „A mű mellékalakjait sehol sem ábrázoltam ennyi fénnyel, megbecsüléssel” – írja Németh László, pedig ő hőseit bizony kegyetlen őszinteséggel szokta más könyvében is kivésni. Itt valóban sok a mellékszereplő, mert Jó Péter minden ismerősét megmozgatja, hogy célja elérésében, de legalább a tájékozódásban segítse. A regény remek életképet fest az istállóban vakoskodó szolgalegényről, a hányaveti kertészfiúról, a paraszti nagycsalád életbíró és elaggott tagjairól, a gyűjtés és rátartiság megannyi bajnokáról, a pusztai és a városi sógornők hasonlóságáról, Jó Péter (és Németh László) ellenszenvéről velük szemben.
„…ma már minden pusztai gyerek kalauznak, postásnak, vasutinak vagy tanárnak készül”, Jó István tudja, ők elvesztek a falu számára (még a tanár is, mindenki, aki kioktatással, lenézéssel tér vissza falujába, ha visszatér egyáltalán). Így folytatja fiának: „Nem akarom, hogy te is a szemétre kerülj. Én embert csinálok belőled idehaza is… Nem elmenni kell nekünk, hanem még jobban ittlenni.” Jó István attól tart, hogy egy falu, egy osztály, egy nép marad vezetők nélkül. Másféle hősök és más töprengő népek Németh László parasztjai az 1930-as évek közepén, a Dunántúlon, mint voltak Móricz Zsigmond rideg, tiszántúli csikósai-zsellérei a századfordulón.
Németh László a mezőségi falu sajátos képét rajzolja azonban elénk, ebben a faluban nincs nincstelen zsellér, nincs földnélküli cseléd. Kevés a szolgalegény, de állása (és szállása az istállóban) annak is van. A vagyon minden holdja és minden pengője irigységet és gyűlöletet szít ugyan, de ez önmagában nem társadalmi feszültség. Aki ellen Németh László politikai-ideológiai indulatát irányozza, az a dzsentri (Csillér Béni), aki valójában semmivel se él jobban vagy rosszabbul, mint a falusiak legtöbbje, egy részükkel (pl. éppen Németh Lászlóval és családjával) rokoni szálak fűzik össze, csak mentalitása és némely megőrzött relikvia teszi ellenszenvessé – és ugyanezek okán megértővé egy sor problémával szemben. Hogy itt ellentmondás van, ezt Németh László is érzi: „Mint szocialistának, kétségtelenül el kellett vetnem ezt a háznépet. Társadalombírálatot kellene gyakorolnom rajtuk ahelyett, hogy elsüllyedt világuk szépségét, fájdalmát írom meg.” Különös szavak 1936-ban, de még különösebb, hogy éppen e sajátos, ellentmondásos légkör fogalmaztatja meg az íróval az egész regényciklus, a nagy számvetés tervét. És vajon mit jelenthetett Németh László értelmezésében az „a társadalombírálat, amelyet gyakorolni kellene rajtuk”? A regényben is (s nyilván a valóságban is) kemény vélemények szikráznak föl a bogárdi kúria lakói és a hazalátogató rokon íróvendég között. Németh László nemhogy dzsentri vendéglátóit, de Jó Istvánt, családját és ötvenholdas gazdaságát is „kuláknak” minősíti, igaz, hogy már a regény 1968-as előszavában. És hogy mi volt Németh László „mint szocialista” sorsa a létező szocializmus idején, ezt az utókor olvasója bizonyosan pontosan ismeri…
Boda Zoltán alakjában igazi fejlődésregényt vázol fel Németh László, Jó Péter esetében erre nincs lehetőség. Ő éppen csak, hogy megindul ezen az úton. Számára az igazi feladat a családja ellenállásának a leküzdése, a környezete kemény kérgének a feltörése. Ugyanakkor Jó Péter faluja (regénybeli nevén: Sári) gazdagabb, szélesebb társadalmi képet fest, valódi „kísérleti terep”. Számára a valódi (személyes) fejlődés csak a regényciklus következő köteteiben következik be. A Kocsik szeptemberben ugyan egy tervezett regényciklus része, de hiánytalanul megállja a helyét önállóan is (a ciklus nyitó darabjaként erre több esélye van, mint a további köteteknek).
(Németh László: Kocsik szeptemberben. Pomáz 2006, Kráter k. 167 oldal. Németh László Szépirodalmi Munkái. Életműsorozat 5.)
Szóljon hozzá!