Ben From The Grey Town 2009
(Nail Records)
Szerencsére kezd erősödni az országban, a doom-os, rockos, stoneres zenét játszó zenék hada. Ezeknek a stílusoknak sikeres vegyítői és egyben zászlóvivői a Stardrive, a VL45 és cikkem tárgya a Sunday Fury.
Hármuk közül talán a VL45 a legmodernebb, a Stardrive a „legrock@rollosabb” és a Sunday Fury legdurvább.
„Emberek a szürke városból” – ígéri a második lemez címe, és még mielőtt felcsendülne a komor muzsika, sejtjük, hogy nem a önfeledt vidámkodásról szól majd a 16 nótás album. A dalok közül 5 rövid átkötés csupán, tehát egyáltalán nem ijesztő a lemez hossza. Várakozásunknak megfelelően morózus hangulatban nyit a lemez és az első dalok valóságos „pit-bulldózerként” futnak át rajtunk. Szétlapítva, a fotelba döngölve érezzük, hogy ez már nem is mocsár doom, hanem igazi füstös-nagyvárosi „szmog-doom”, amitől biztos nem lesz jobb kedvünk, maximum a pestieknek könnyebb elviselni a létezést.
Az ötös sorszámú Rollercoaster végre-valahára egy lazább témával nyit, de itt is ólomsúlyosságú délies ízű riffek érkeznek a kissé egyhangúan durva énekre. A poénnak szánt rövidke Sad baby sad után berobbanó Fool me a lemez egyik nagy dobása. Igazi Down hatás érvényesül itt, de ez nem is csoda, hiszen az ex-Stereochrist-os Makó Dávid a vendég. Ő a kissé monoton éneket is remekül bontja meg. A lemezt jellemző szerteágazó hatások jól kiegészítik egymást, jól megy nekik thrash-doom, de általánosságban is elmondható, hogy hihetetlen beleérzéssel muzsikálnak. A My own delusion konkrétan thrash, némi hörgéssel és helyenként hipergyors tekeréssel megspékelve. Ínyenc falat! Akár az egész lemez. Ez a zene mindenkinek ajánlható, aki szereti a döngölős, durva, de a múlt értékeiből is rengeteg jót merítő muzsikákat.
De jó is volna egy közös Stardrive, VL45 és Sunday Fury koncert a közelben! Az álom persze álom marad, szólhat újból a CD.
Szóljon hozzá!