Németh László valamennyi regényhőse Boda Zoltán „köpönyegéből bújt elő” – mondhatnánk, mutatis mutandis értelmezve a mondottakat. Az Emberi színjáték Németh László első befejezett regénye. Nagyregény, nemcsak a társadalmon átívelő méretei okán, hanem – s még inkább – a lélek és a tudat mélységeit feltáró szándéka miatt.
Az Emberi színjáték afféle határkő, Németh László életművének ismeretében „a kezdet végének” mondhatjuk. Pályázatot nyert novella (Horváthné meghal), torzóban maradt társadalmi regény (Akasztófavirág) áll már mögötte, kortársai fölfigyeltek rá, az irodalmi élet vár tőle valamit. Magánélete is ígéretesen formálódik, rövid bölcsészlét után az orvostudor pályáját választja, aki közel hajolhat testhez és lélekhez. Aztán mégis úgy érzi, a közel hajlással szoros egységet alkot az elutasított „betűrágás”, az 1920-as évek második felében a két tevékenységet párhuzamosan műveli. Fiatal férj, fiatal apa, fiatal író. Élmények és kudarcok valamennyi területen érik, ki tudja, melyik hatás formálja napi életét és melyik alkotói szemléletét.
Ott áll mögötte a család, és ott áll mögötte a szülőföld. A kettő elválaszthatatlanul összeforr, egyszerre jelent szigorú fegyelmet és megtartó erőt, ugyanakkor példázatok és alapvető élethelyzetek sorával ajándékozza meg. Amit eddig írt, a Mezőföld sugalmazta neki. Németh László hű maradt szülőföldjéhez szellemében, nyelvében, indulatában. A szemérmes szülőföld mégis megharagudott „kibeszélő” fiára – de ez így természetes. A Mezőföld, mint kibocsátó és visszaváró fészek, egész életében elkíséri az írót, ott villózik a Bűn hátterében, ott az Irgalom lapjain, a Gyász hősnője pedig el sem hagyja faluját. Az Emberi színjáték – részleteiben vagy legalább szellemében – magába öleli a korábban írottakat, de ott melengeti már a később megírandó regények csíráit is.
Az Emberi színjáték keletkezéstörténete érzékelteti, mennyire kell és mennyire szabad hitelt adnunk a keletkezés mikro-körülményeinek, az idő- és térbeli környezet befolyásoló hatásának. 1928 nyarán a Németh család (Németh László, a huszonhét éves, ambiciózus orvos és író, Ella, a családját rajongva szerető, nagy szervezőképességgel megáldott anya és feleség, és Pocóka, a kétéves, feltűnően szép és értelmes gyermekleány) összekuporgatott pénzén európai utazásra indul. Németh László nehezen találja föl magát az idegen nyelvi és civilizációs körülmények között, Ella azonban a kevésből is sok élménnyel bűvöli el a családot. Olaszországban napsugaras heteket töltenek, de Párizsra elfogy a pénzük, egy hónapig gyalog járnak, és többet koplalnak, mint esznek. Röstellnek idő előtt hazatérni: a család megszólásától, az ismerősök gúnyolódásától félnek. Németh László egy párizsi antikváriumban megveszi Proust tizennégy kötetét és a hónap során az utolsó betűig végigolvassa. Aztán hazaindulnak, az író emlékezése szerint „mindmáig legnagyobb munkám, az Emberi színjáték volt a csomagban”. Dehogy volt a csomagban, az író fejében volt (vagy az már majdnem ugyanaz?), ki kellett azt még fejteni onnan és sorokba önteni.
Öt nap múlva az író nekiül írni, a feleség füzetbe köttet száz ív papírt, hogy el ne kallódjanak a megírt lapok. Németh László emberfeletti munkába kezd, az utókor már ismeri legendás munkabírását, ő bizonyosan ekkor tapasztalja meg a teleírt ívek kínját és gyönyörűségét. Távoli, új munkahely (iskolaorvosi teendők Újpesten), naponta villamosozás az évszázad leghidegebb telében, budai és gödi kétlakiság, makacs tüdőgyulladás, hónapos kényszerű szünetek az alkotási folyamatban – mintha minden összeesküdött volna az Emberi színjáték ellen.
Egy lektűr ízű novellája jelenik meg, amely mégis zajos sikert hoz szerzőjének, a Napkelet bizalmat szavaz Németh Lászlónak a jövő évi folytatásos regényhez. Tormay Cécile, a folyóirat igényes, de időnként szerencsétlen ítéletű főszerkesztője elégedett az első mutatvány-fejezetekkel: „Amíg a regényét olvasom – mondta Németh Lászlónak –, sokszor eszembe jut, hogy amikor mások így írnak, én miért írok.” Kevés főszerkesztő szokta ilyen szavakkal biztatni az írópalántákat. Tormay „magyar Dosztojevszkij” jelentkezését érezte Németh László műveiben és személyiségében. Dosztojevszkij jobbára ígéret és távoli mécsvilág volt a századforduló és a századelő magyar irodalmában, Petelei a maga elborult kedélyű különceit szerette és boncolta orosz kortársára emlékeztető kitartással, Mikszáth pedig (állítólag) így sóhajtott: „Ha korábban ismerem meg Dosztojevszkijt, az egész pályám másként alakul.” Németh László nem lett magyar Dosztojevszkij, a párhuzam mégsem teljesen alaptalan, különösen az Emberi színjáték esetében nem. A társadalom kívülről jövő érdessége és a lélek belső érzékenysége egymás ellenében hat, e két hatás kölcsönösen okoz-eredményez olyan figurákat, akik az igazságot és az erkölcsöt a végsőkig keresve és megvalósítva magukban, lelkileg tökéletesedve, de testi körülményeikben ellehetetlenülve végül is elbuknak. Talán Raszkolnyikov, talán Miskin herceg lehetett, aki hasonló győzelmes kudarcot bolyongott be útja során, Raszkolnyikovra történik utalás a regényben, Miskin a maga bűntelenségében mégis mintha közelebb állna Boda Zoltánhoz.
Tizennégy kötetnyi Proust ellenére sem érezzük Németh László regényében az időfogalom felforgatását vagy akárcsak „átjárhatóvá tételét”, a szigorú időrendben haladó cselekmény azonban beszívja, megőrzi, és alkalmanként hatni engedi korábbi életszakaszok emlékeit. Prousttól (vagy akár Zolától, általában a franciáktól) inkább a szabad asszociációs belső monológot sajátítja el, bár ezt is alaposan átformálja a maga képére. Számottevő ellenben az a hatás, amelyet Paul Claudel gyakorolt a kortárs francia és általában az európai irodalomra. A nagyműveltségű diplomata-író valamiféle újkatolicizmust hirdetett (sugallt?), amely az európai századokat, emlékeket és szellemi irányzatokat igyekezett tudatosítani és megújítani a katolicizmus összekötő és megtartó ereje által. Claudel ugyan az 1930-as években alkotta meg életművének javát, kortársai azonban már ekkor is érezhették írásainak, szemléletének mozgósító erejét. A protestáns Németh László azonban leginkább arra büszke, hogy szabadulni tudott Claudel hatása alól, és „nem ugrott fejest a katolicizmusba”. Ha a katolicizmus nem is, a keresztény erkölcs és keresztény humanizmus döntő befolyással volt Boda Zoltán sorsának ösztönös és tudatos alakításában.
A regény megjelenés előtt állt, már csak a címe hiányzott. „A cím, amelyben végül megállapodtunk, a szóba kerültek közül talán a legszerencsétlenebb. Emberi színjáték! Egy pillanatig sem gondoltam Balzac Comédie humaine-jére, amelynek szószerinti fordítása. Inkább a dantei Komédiára tekintettem.” – írja néhány évvel később az Ember és szerep lapjain (1934-ben). „Boda Zoltán abba az istenbe olvadt bele, akit sosem nevezett meg. Ezért lett emberi színjáték… A túlvilág életünkben van, az Isten az emberben, egy igazi Comédie humaine-ben el kell férnie az Isten színjátékának is.” – folytatja, ez a néhány mondat a címadáson kívül azért mást is megmagyaráz.
A regény azonban nem az író által eltervezett módon alakult, az első, mintegy kétszáz oldal után a mű „önmagát kezdte építeni”. „Tulajdonképpen ironikus regényt akartam írni, melyben szentség és idegbetegség ugyanannak a jelenségnek színe és fonákja. Csakhogy a hős kifogott az irónián”.
Boda Zoltán tragédiás sorsa már apja életében elkezdődik: a nagyra hivatott papot (aki Skóciát járt, aki hitével katolikus lányt térített magához) gyülekezete és faluja elcsapja. Valami apró vétség miatt – valójában a többre hivatott embert nem bírják el maguk között a hódosiak. Aztán ott tartották az öreg Boda-papot a faluban jegyzőnek, a maguk szintjéhez törten már elviselték. A keserűségnél és a bizalmatlanságnál csak az igazság dühödt keresése volt erősebb a Boda portán.
Három idősebb fiútestvér után, legkisebbnek született és maradt meg a háznál Zoltán. Gyermekkora maga volt a pokol. Nemcsak a saját félelmei és környezete üldözései miatt, hanem inkább, mert látszat és valóság ellentéte, a vágyott eszme és a rettentő átélések távolsága szakította szét a gyermeki harmóniát. Körülötte Hódos, a dunántúli átlagfalu, átlagos figuráival, átlagos erkölcseivel. És az átlaghoz kényszerítő hatásával. Ez ellen lázad a gyermek Boda Zoltán ösztönösen, az ifjú Boda Zoltán tudatosabban. Átlagdiákok és átlagtanárok az átlagiskolában, sorsa néhol a Nyilas Misié, de nem a célzott gonoszság rettenti el, hanem a félelem, hogy képtelen lesz kiemelkedni környezetéből.
Vannak csábító távlatok Boda Zoltán előtt, példák és barátságok, a Behr Alfréd útja, amely társadalmi ranghoz és kapcsolatrendszerhez, vagy a Horváth László útja, amely beilleszkedéshez, szakmai elismeréshez vezet. Boda Zoltán több utat próbál végig, mind járható volna számára, az első lépések után azonban valamennyi úton csak szemlélője lesz mások karrierjének. Nem tétlen, de elutasító szemlélője.
A hadi érettségit hamarosan frontszolgálat és a fogság követi, Livornóban, egy röpke évre mintha elvarázsolná az itáliai táj, az olasz nyelv és kultúra. És az öreg olasz házaspár, akik fiukká fogadnák elesett fiuk helyett. De Zoltán 1919 nyarán inkább hazatér a háborút vesztett és forradalmaktól zaklatott országba, a bosszúktól és ellenbosszúktól lihegő Hódosra. Budapesten akkor jár először, amikor ősszel a Bölcsészkarra beiratkozik, nem is leplezi ellenszenvét a főváros iránt. Boda Zoltán a Németh László útját járja: a bölcsészet vértelen filologizálása elriasztja, hamarosan a boncoló medikusok között találjuk. Az ideggyógyászattal kacérkodik, valójában az őrültség agytevékenysége érdekli. A farkasréti elmegyógyintézetben már afféle segédorvosként tartják, tanul és tapasztal, de fokozatosan kiábrándul a gazdag páciensek és a polgári jólétre sandító orvosok közös vállalkozásából. Zavaros publikációjával magára haragítja az orvostársadalmat, amely eddig ígéretes csendestársat sejtett Zoltánban.
Hazamenekül Hódosra, vizsgáit sem teszi le, mégis gyógyítani kezd, valójában kuruzslás vétkébe esik. Mindezt tudatosan teszi Boda Zoltán: papírok nélkül és a törvények ellenére akar jót tenni mindenkivel, anélkül, hogy jólét és felemelkedés várna rá. Valamiféle messianisztikus elhivatottság keríti hatalmába, a szegények, a „cigánysoriak” orvosa akar lenni. A falu hivatalosai ádáz küzdelmet indítanak ellene. A törvények bástyái mögött azonban érzik, valami kivételes szellem lakik Boda Zoltánban, aki a hódosiak teste mellett a lelkük megújításáért is harcba száll. A kuruzsló most már prófétává is válik, és nemcsak a cigánysoriak vallják magukénak, titokban a falusiak is „Boda doktor” ítéletét várják testük-lelkük fölött. A „karrierépítő városi törtetők” afféle zseniális csodabogarat látnak benne, a sajátos eset publikálásával hírnévhez juthatnak, a hódosi megalázottak és megszomorítottak nem engednék oda prófétájukat a törvény szigorának. A Boda Zoltánok sorsa azonban nem tartogat kiutat…
Zoltán már gyermekként heroikus álomvilágot teremt magának, ez megvédi egy sor külső támadástól, de áttörhetetlen falat kerít köré, amely többé nem ereszti. De Boda Zoltán nem is akar szabadulni a maga világából, amely egyre inkább valóságos világ lesz, szebb és igazabb, mint a kinti világ. Már gyermekként is sok mindent másképp csinál, mint társai, mint környezete, mint amit a társadalom átlagos elvárásai sugallnak. Magában marad, összeütközésbe kerül élete régi és újabb társaival, az idegen vélemények felzaklatják, aztán továbbra is idegenek maradnak és leperegnek róla. Boda Zoltán látja és érti a társadalmi összefüggéseket, nem érzéketlen szülőföldje, családja, országa, szakmája problémái vagy eredményei iránt – csak éppen más értékrend működik benne. Istent keresi, de nem a tételes vallások és az elridegült templomok istenét. Célszerű és okos munkát keres, de nem rangra és haszonra sandító munkát. A kiemelkedést keresi, de nem az iskola, a diploma és a kapcsolatok biztosította kiemelkedést, hanem amit a lelki érzékenység és az emberek bizalma ad. Próféta lesz a regény (és élete) végére Boda Zoltán? Talán igen. Új vallásalapító, a szekták mellé új szektát hozna létre? Bizonyosan nem. Boda Zoltán „jó ember”, aki élete munkájával alakította önmagát ilyenné, de aki számára a jóság az egyetlen értelmes létezési forma. Olyan „jó ember” ő, aki mást is arra ösztönöz, hogy önmagában mozgósítsa a lelki megtisztulás és fölemelkedés felé az erőket.
Németh László „impotenciának” nevezi Boda Zoltán ösztönös és tudatos húzódozását a másik nemtől. Valójában nem fiziológiai tökéletlenségről van szó, Zoltánban egészséges vágy él a társra találás iránt, elképzelt szerelmi társában azonban szellemi harcostársat is keres, ez az igény pedig elnyomja a „puszta” szexualitást. Közeledési kísérleteit a lányok-nők felé ez az igényesség hiúsítja meg, vagy teszi a maga számára is délibábos ígéretekké. „Az „impotencia”, az ember magasabb ösztönei, nem vezethetők le az élet kétszerkettőjéből, a társadalomban élünk, de lelkünk köldökzsinórja kifelé vezet.” Ezen a „kifelé vezető úton” nem talál társra Boda Zoltán, vagy olyan magas mércét állít az elképzelt társ elé, ami lehetetlenné teszi tartalmas emberi kapcsolat létrejöttét. A családokban (minden családban) riadtan szemléli a férfi-nő kapcsolat elszívó erejét, a nagyra termett férfi eltörpülését, elátlagosodását. Művei közül Németh László először az Emberi színjátékban helyezi a maga korában már szokatlanul magas mércére a szüzességet. A szerelmi társkapcsolatnak (joggal, nem joggal) démoni hatalmat tulajdonít, amely – méltó partner hiányában – romlásba taszít. (Ez a szemlélet – bár a nemek fölcserélésével – az Iszonyban tragédiához vezet, az Égető Eszterben és az Irgalomban is cselekményrendező tényezővé válik.)
„Az eredetiség hűség és dac. Szép dolog a századokkal egyet vallani, de fontosabb önmagunkkal egyet érezni.” Már a regény írása közben döbbent bele az íróba a nagy felismerés, a nagy lehetőség. „Sajnos a felfedezés rohama alaposan elbillentette a művet, az én tervemből olyan váratlanul robbant ki az eszme terve, hogy az arányok felborultak, az egyensúlyviszonyok megingtak. Azt hiszem, sok „fiatalkori mű” művészi tökéletlenségének volt hasonló oka…” Az Emberi színjáték esetében ugyan művészi tökéletlenségről nincsen szó, de a regény terjedelme a tervezettnél jóval hosszabbra nőtt. Mivel közeledett az év vége, Tormay főszerkesztő „hatalmi szóval” figyelmeztette Németh Lászlót a regény bevégzésére. „Szegény Boda Zoltánnak annyit kellett volna párolódnia a Pokol, Purgatórium és Paradicsom egyre mennyeibb hőfokán, hogy a halál a végső, boldog elillanás pillanata legyen a számára, de engem már hajtott a türelmetlenség…” Amíg Dante Isteni színjátéka három egyenlő részre osztja hőse túlvilági utazását, s ezáltal kiegyensúlyozott méretű reneszánsz palotát teremt, Németh László Emberi színjátéka inkább az egyiptomi piramisok – hasonlóképpen ég felé törő, de fölfelé keskenyedő – építményére emlékeztet. Az utolsó fejezet megjelenésének estéjén Tormay üdvözlő táviratot küldött az írónak.
(Németh László: Emberi színjáték. Pomáz 2005, Kráter k. 555 p. Németh László Szépirodalmi Munkái. Életműsorozat 3.)
Szóljon hozzá!