Jókai Mór halálhíre, méltatása, temetése a Pécsi Közlöny alapján – 2.

Jókai Mór 1904. május 5.-én halt meg. A Tisztelt Ház május 7.-i ülésének kezdetén emlékezett meg erről a szomorú eseményről. A gyászoló közönség május 8.-án vasárnap, és 9.-én hétfőn róhatta le kegyeletét ravatalánál. A Pécsi Közlöny az 1904. május 12.-i, csütörtöki számában így emlékezett meg ezekről az országos kegyeletteljes eseményekről.  

Az „Országgyűlés” cím alatt a következőket közölték az olvasókkal. „Az országgyűlés harmadik ülésszakát május 7-én nyitották meg legfelsőbb király kézirattal (sic!). A képviselőház megnyitása a nagy nemzeti gyász szomorú hatása alatt történt, az egész Házat pártkülönbség nélkül a fájdalom borongó hangulata szállta meg.  

Percel (sic!) Dezső elnök a királyi kézirat felolvasása után megilletődött hangon parentálta el Jókai Mórt, akinek az elhunyta nemcsak a magyar irodalom, hanem a törvényhozásnak is nagy, és ki nem fejezhető vesztesége. Intézkedésére a Ház egyhangú hozzájárulásával, az országgyűlés nevében díszes koszorút helyeznek a ravatalára, s a Ház tagjai az elnök vezetése alatt részt vesznek a temetésen.  

Berzeviczy Albert közoktatásügyi miniszter a kormány nevében mondott magas szárnyalású beszédet a magyar irodalom elhunyt fejedelméről, s bejelentette, hogy Jókai halálát nemzeti gyászban tartja a kormány, s országos költségen temetik el.  

Végül Thaly Kálmán, a függetlenségi párt nevében tette le a nagy halott koporsójára a rajongó szeretettel, s a legnagyobb elismeréssel kísért koszorúját…”                                                            

Még a május 12.-i számban közölték „Jókai Mór temetése” cím alatt a részletes tudósítást. 

„A Kerepesi-úton, ahol a széles útvonal a Múzeum-körútra fordul, valóságos emberáradat hömpölygött vasárnap és hétfőn egész nap Jókai ravatala felé. Minden öt percben megnyílott a Múzeum kapuja, és bebocsátották a gyászolók seregét. A lépcsőzet két kiugró párkányán a korinthi (korünthoszi) kandeláberben légszeszláng lobogott.  

Virágerdőben vitt az út a Múzeum kupolacsarnokába, ahol ravatalon feküdt a nemzet halhatatlan regényírója. A feketével bevont óriási csarnokot művész kezek avatták olyan fenséges pihenő helyévé a nagy halottnak, amelyhez foghatót eddig nem igen produkált gyászpompa és művészi ihlet. A ravatal néhány méternyi magasságban emelkedik ki a délszaki növények sűrű erdejéből. A fekete gyász lepellel bevont falakra s a koporsóra halvány ívlámpa bocsátja sápadt fényét, amely megtörik a fekete gyásznak sötét hátterén.  

A szarkofág abba a nemzeti színű aranyrojtos selyemtakaróba van burkolva, amelyet a Hírlapírók Nyugdíjintézete készíttetett Jókai Mór halotti leplének, s aranyszálakkal hímeztette bele a költőkirály nevét s halálának idejét. A szarkofág aljára egy aranylantot helyeztek, s valamivel lejjebb az elhunyt költő érdemrendei (sic!) voltak láthatók.  

Kora délután, amikor a gyászszertartás ideje közelgett, sűrű embertömeg szállta meg a múzeum körül az utat, s oldalt a mellékutcákat, a fekete gyászlepellel bevont házak előtt a gyalogjáró, a lakások ablakai mind megteltek emberekkel. Az utca nyüzsgő, mozgó tömegét a Múzeum felé hajtotta a gyász. Robogó fogatok lármájába belevegyült a villamos kocsik éles csengőjének szava, ez azonban csakhamar elnémult, a rendőrség megállította a közlekedést.  

A Múzeum kertje megtelt, a legtöbb belépőjegy ide szólt, a Múzeum díszlépcsőjén a törvényhatóságok köldöttei, a ravatal mögötti fülkében a kormány tagjai, a ravatal és főlépcső között, a keskeny folyosón az irodalmi és tudományos egyletek tagjai, s a ravatal körül a család állt. Az ország minden részéből egybesereglett küldöttségeknek nem jutott hely a lépcsőn, ahol ember ember hátán tolongott, legtöbbje a küldöttnek leszorult a kertbe, s elvegyült a sok ezer és ezer ember tarka tömegébe.  

A király személyét Apponyi Lajos gróf, udvarnagy képviselte. Az Operaház zenekara és férfikara a lépcsőház feletti folyosón foglalt helyet, az onnan szétáradó hatalmas hangözön betöltötte a tágas előcsarnok minden zugát. A szónokok a ravatal mellett beszéltek.  

Amikor Apponyi Lajos gróf fekete díszmagyarban a ravatal mellé állt, felhangzottak a felső lépcsőfokon az Operaház teljes zenekara által előadott „gyászhangok.” A szomorú ének elhangzása után Baksay Sándor, a dunamelléki ev. református egyházkerület püspöke búcsúztatta el a nemzet halhatatlan halottját. Vázolta a költő életpályáját, s könyörgéssel fejezte be beszédét.  

Baksay beszéde után dr. Berzeviczy Albert vallás- és közoktatásügyi miniszter a kormány nevében mondott gyászbeszédet. Végül Beőthy Zsolt beszélt még. A gyászszertartás végeztével a Múzeum előtt néma, feszült várakozásban álló tömeg egyszerre megmozdult. Hullámzás futott végig a fekete sorokon, amint megjelent a lépcsőn egy díszruhás huszár, aki mögött komoly, fekete gyászban három úr lépdelt alá.  

A király képviselője, Apponyi Lajos gróf magyarországi udvarnagy jött le Berzeviczy Albert közoktatásügyi miniszter és Hegedűs Sándor kíséretében. Mindjárt utánuk a kormány tagjai jöttek, akiket hosszú komoly sorban követtek a küldöttségek, és a Petőfi-társaság tagjai.  

Azután megjelent a Múzeum kapujában a piros-fehér-zöld szemfedővel letakart koporsó. Mindenki levette a kalapját.  

A meghatott tömeg halk zúgással fogadta a nagy halottat. A koporsót rátették a nyolcas kocsira, mely mellett fáklyákkal állottak a Petőfi-Társaság tagjai, és sorfalat állottak az „Adria” (hajó) tisztjei és matrózai. A kocsi előtt három, sötét lepelbe öltöztetett alak a tépett húrú lantot vitte. Utánok (sic!) következtek a rendjeleket vivő díszruhás tisztek. 

Azután koszorús kocsik következtek. Erre következett a halottas kocsi. A koporsón csak az özvegynek a koszorúja, és az a gyöngyvirág-kosár volt, amit egy egyszerű parasztasszony hozott a Svábhegyről. A halottas kocsi után következett zárt kocsiban Jókai özvegye Vészi József képviselő kíséretében, majd Feszty Árpád és neje, azután a Hegedűs-család. 

A Nemzeti Színház előtt Somló Sándor, a Nemzeti Színház, s az összes budapesti színházak képviseletében búcsúbeszédet mondott. Mikor a koporsót vivő menet a Népszínházhoz ért, a színház épülete előtt megállapodott, s az erkélyen elhelyezkedett színházi énekkar egy gyászdalt énekelt.  

A kerepesi temető a tavaszi virulás komoly pompájában várta a nagy halottat. Hatalmas fekete ember-szalagok szegélyezték a széles sírmezőket. A sok ezernyi tömeg elfojtott moraja halkan hullámzott a Batthyány- és a Kossuth-mauzóleum közti térségen. Mikor pedig megjelent a menet a széles úton, mindenki levette a kalapját, és mély csendben vonult a halottas kocsi a nyitott sír felé.  

A teológusok énekkara gyászdalt zengett, mialatt levették a koporsót, és a sír elé tették. Ezután Papp Károly ev. ref. lelkész mondott megható imát. Erre következett a Petőfi-Társaság búcsúztatója, melyet Herceg Ferencz (sic!) tartott.  

Végül Tuba János, Jókai szülőhelye, Révkomárom nevében mondott búcsúztató beszédet. Mire Papp Károly megáldotta a halottat. Szem nem maradt szárazon, mikor az Operaház hatalmas karának gyászdala felhangzott, és a koporsót tették a sírba. Estefelé volt már akkor. A sok ezernyi gyászoló mély meghatottsággal oszladozott a temetőből.”

(A képek forrása: Itt Honról Haza Alapítvány)