Úgy várom már, hogy újra lássalak.
Bár minden egyes nap alaposan megnézlek, sosem bírom abbahagyni a folyton elém táruló részletek miatt.
Elmondani sem tudom, hogy milyen régről ismerlek, és hirtelen azt sem tudom felidézni, hányszor fordultál meg a fejemben, nemcsak mint egy éjszakára átmenetileg megszálló vendég.
Imádok a szemedbe nézni, lélekmardosó látványod kivétel nélkül minden esetben felvillanyoz. Számomra jóval több ez, mint egyszerű és pajzán hétköznapi öröm, maga a mesésen mámorító megváltás. Bár nem mintha a többi részedet nem kedvelném; minden egyes porcikád tökéletesre lett csiszolva. Teremtőd kétségtelenül értett hozzá(d), hogy ilyen mesterművet alkosson erre a világba.
Ha szemedbe nézek, elveszek. Nem találom a világom, világtalanná válok.
A tükör előtt állok, és magamat bámulom, (egy)magamban.
Ha hosszasan koncentrálok, lassacskán kirajzolódik egy kép rólam; a szemfehérje, mint egy láthatatlanul dacoló fal funkcionál, a barnás íriszed pedig a tér és idő spektrumában összemosódó végtelen, melynek közepén egy pillanatra meglátom magam. Kétségtelenül én vagyok az. A pupillád hirtelen kitágul, és mintegy önmagába roskadó fekete lyukként az eseményhorizont szakadékjának peremén egyensúlyozva kínoz engem.
Más alkalommal, ahogy elnézem magamat benned, azon töprengek, a szemed egy misztikusan megalomán, mindent látó tükör. Integetek ennek a portrénak, és a szemedbe látott képmás ugyanúgy visszainteget nekem. Most a másik kézzel. Aztán csókot küldök neki – jókedvből, elégedettségből, gálánsan. Látom, hogy ő is hasonlóképpen tesz. Most megtapsolom, mire ő is ritmikusan összecsapdossa a kezeit, mintha csak egy elegánsan eklektikus színházteremben lenne, és most tekintette volna meg élete legjobb előadását. Függöny le, visszataps.
Most játszok vele. Ökölbe szorítom kezem, és próbálok úgy tenni, mintha teljes erőből egy láthatatlanul lappangó falat ütnék; engedjenek ki innen. Egy lélektelenséggel lelakatolt látens ajtón túli szívtelen, színek nélküli szobában senyvedek. Fogoly vagyok. Egy véget nem érően egymásba fonódó rácsokkal teli cellában raboskodom mihamarabbi megváltásomra várva. Egy brutálisan bigott börtönben. Mímelt mozdulataim viszontlátom: ő is ki akar szabadulni, rendületlenül rázza a rácsokat, fékezhetetlenül üti a falat, hulljon le a létezéstől megfosztó lakat és lánc, lehetőleg minél előbb. Kíméletlenül ki akar törni a kába kirakatból, szabadulni a szigorú szorongásból. Halványan elmosolyodom, mennyire élethűen utánoz engem. Mintha egy valóságos tükörbe néznék, persze én is tudom, hogy csak a szemed az. Ám ugyanannyira ijesztő is egyben. A szemben lakó kis ember most meghökkenő arckifejezésemet ölti magára. Pont úgy, ahogy én nézek. Remegve, riadtan.
De várjunk csak, valami nem stimmel. Közelebb hajolok hozzád, és egy idő után észreveszem, hogy valójában nincs is semmiféle tükörszerű a szemedben. Nem egy valóságot visszaverő vitális felület, amit én annak hittem a kezdetek kezdete óta, amikor a létezésbe néztem. Próbálok ismét figyelni és fókuszálni, amennyire csak lehet, de hamar rá kell jönnöm: sehol sem vagyok. Csakis odabent.
Odabent, ezúttal kettőt pislant gyorsan, ami kissé fájdalmas nekem, ugyanis ebben a látszólag frigid falak nélküli térben lebegve éppen hogy elférek, szorít. Pedig nagyravágyok. Ám a tükör előtt én is csupán egy múlandó pillanatként vetülök; nincs saját akaratom, hogy lehunyhassam szemem, még ha csak egy egészen rövid időre is. Hogy ne bámuljak. Ne figyeljem közel és távol. Ne lássam Őt. Aki a tükrök tükrök tükrök tükrök…
Szóljon hozzá!