Minden regény maga is regényes körülmények között születik, félelem és bizonytalanság ugyanúgy hátráltatja létrejöttét, amint segítheti a biztatás és – természetesen – a szerencse. Nincs ez másképp az Iszony című regénnyel sem. Két nagy író-kortárs működött közre, hogy egy-egy nehéz történelmi pillanatban „kisimogassák-kiköveteljék” Németh László új regényét. 1942 Újév napján Móricz Zsigmond, a Kelet Népe főszerkesztője fordult kérésével Németh Lászlóhoz, hogy írna folytatásos regényt a lapba. Németh László húzódozott, a munkára hivatkozott, aminek ő mindig bővében volt (akkor éppen a Széchenyi tanulmányon dolgozott), és: – Honnét húzzak elő egy regényt? – szabadkozott. – Egy valamirevaló író fejében mindig kell egy regénynek lennie! – biztatta Móricz, és Németh László elkezdte írni az Iszonyt. (Ha egy V volna a cím előtt, nagyobb sikerre számíthatnánk! – mondta nevetve Móricz, de neki is tetszett a regény tervezete.) 1942 szeptemberében azonban meghalt Móricz Zsigmond, a Kelet Népe megszűnt, vele a regény is torzóban maradt.
Öt évvel később, 1947-ben, megváltozott társadalmi és szellemi körülmények között vette elő ismét Németh László a kéziratot. Az író 1945 óta lelkes, új tervek és sorozatos támadások légkörében élt. Meghidegedett és beszűkült körülötte a világ, végül a Válasz folyóirat maradt az egyetlen menedék, amely írásait közölte, ahol szellemi társakra lelt. Illyés Gyula volt az, aki ekkor az Iszony folytatására ösztönözte: megérezte a mondanivalóban rejlő lehetőséget, és azt, hogy Németh László helyzetén leginkább egy kiváló, új regény megjelenése segíthet. A Válaszban megkezdték az Iszony új fejezeteinek a közlését, a regény visszhangja az olvasók és a kritikusok között egyöntetűen elismerő volt. A regény – a Válasz-beli folytatások után – még ugyanebben az évben megjelent a Nyugat kiadónál, egy évvel később pedig már a második kiadás is napvilágot látott a Révainál. (És csak mellékesen szóljunk az írói bravúrról: az első rész utolsó fejezeteit, amelyek a Kelet Népe megszűnésekor még „a tollban maradtak”, Németh László a regény befejezése után, a könyv alakú megjelenéskor pótolta. Mindebből az olvasó semmit sem érez, a regényt „mintha egy éjszaka írták volna” – ahogy az Iszonyt az egyik francia kritikusa méltatta.)
Pedig a regény alapötlete nagyon kevés, egyetlen mozdulat mindössze, amelyet az író elraktározott emlékezetében: „egy kedélyes, önelégült férfi, amint ebéd utáni ejtőzésében, kényelmesen, szinte rátehénkedve paskolgatja nemesebb szövésű, idegenkedéssel küzdő élettársát. Ezt a mozdulatot, viszolygást [rejtette bele Németh László] egy atyafi-asszony… házasságának a történetébe”. – A könyvben ábrázolt lelki alkat amúgy teljesen idegen volt az asszonytól, akit modellként használtam! – teszi hozzá Németh László, érzékeltetve, mennyire véletlenszerű és esetleges egy írásmű kapcsolata a valósággal.
Az Iszony egy rossz házasság története. Kockázatos dolog persze ilyet kijelenteni, mivel nem tudjuk pontosan, milyen is a rossz házasság. Se azt, hogy milyen a jó. A jó házasság lényege talán a harmónia, amely a házasfelek között kialakul. Hát harmónia, az nincs Kárász Nelli és Takaró Sándor házasságában. Sőt…!
Az a szilveszteri mulatság volt minden baj elindítója, ahol ők ketten futólag találkoztak, amely mulatság azonban Sanyiban mély nyomokat hagy, Nelliben viszont semmilyen nyomot sem. Amikor Kárász Nelli évekkel később elbeszéli élete történetét, már az első oldalon ez a mondat szerepel: „A két fiú egy érintetlen hómezőn tört be a ház felé”. „Érintetlen hómező” és „betörés” – a regény légkörét pontosan előlegezik ezek a szavak, amelyek később Kárász Nelli lelkivilágára tevődnek át. Kapcsolatát, érzéseit jellemzik a környezete, de főképp a „betörésben” elmarasztalt Takaró Sanyi iránt. A hidegen fegyelmezett és visszahúzódó Nelli valamint a kedélyesen tolakodó Sanyi két különböző testi és lelki alkat, két eltérő világ és két ellentétes életszemlélet képviselője, akik között harmónia soha nem jöhet létre. Nelli és Sanyi kezdettől fogva mindent másképp érez: Nelli a házikisasszony kötelező udvariasságával fogadja a Takaró fiúk látogatását, amiben Sanyi a kezdő udvarló iránti rokonszenvet látja. Az életkörülmények, a családi helyzet szinte tolja egymás felé a két ellentétes embert. Egyszerűbb volna a társadalmi különbségekre „fogni rá” mindent, de itt mélyebb, lelki áramlatokról van szó.
Kárász Endre, Nelli édesapja, uradalmi intéző volt, aki azonban szembekerült kenyéradójával, a gróffal, ezért most önálló bérletben kínlódik – ő a megrendült vagyonú és érzelemvilágú dzsentri talán rokonszenves, de mindenképen túlérzékeny figurája. Felesége, Nelli édesanyja, enervált és életidegen – mint háziasszony, mint anya és mint feleség egyaránt képtelen férje és leánya helyzetét megérteni, a család harmóniáját elősegíteni. Kárászék katolikusok (szokatlan „megoldás” Németh László regényírói pályáján), Kárászné azonban inkább bigott szenteskedő, az asszonyi vallásosság már szinte komikumba forduló torzképe. Férje sorsa, leánya jövője helyett saját, pártában maradt nénjeivel levelez évtizedeken keresztül, velük szövi átlátszó, de alattomos „levélterveit”. Hasonlóan szánalmas anyafigurát teremtett Németh László az Emberi színjáték és a Kocsik szeptemberben lapjain, később az Égető Eszterben, és talán még ellenszenvesebbet az Irgalomban. Az olvasóban fölmerül a gyanú (amit Kárász Nelli maga is táplál), hogy anyja – bár idealizált férfi oldalán – valami hasonló iszonyt élhetett át fiatalasszony korában, mint ő maga Takaró Sanyi mellett.
Takaróék „feltörekvő parasztok”, nem kupori, vagy a fillért a fogukhoz verő, önmagukat kizsaroló népek, nem a szerzés és önzés riasztó figurái, hanem olyanok, akik munkájukkal képesek a vállalt bérletet „kis fáncsi paradicsommá” tenni (amekkora birtokon Kárász Endre csak vergődött). Sanyi agrárfőiskolát végzett, tervekkel tér haza, amelyek megvalósításához megfelelő családi háttérrel, pénzzel és ismeretséggel is rendelkezik. Emlékként emlegeti tartalékos tiszti éveit a nemzeti hadseregben (nyilván 1919 után), a regény vége pedig a világgazdasági válság napjaira esik, – ezek a történések azonban inkább csak távoli és dramaturgiailag jelentéktelen határbóják a regényben.
Takaró Sanyi kinézi magának Kárász Nellit feleségül, és minden eszközzel tör célja elérésére. Fölhasználja ehhez a maga „olajos, barna szemét”, lehengerlő és tolakodó modorát, de még Nelli szüleit is – külön-külön. Takaró Sanyi tudja, kit mivel kell levenni a lábáról. Mire Nelli észbe kap, már afféle hallgatólagos jegyeseknek tartja őket a falu – a falu nyelvével pedig – ugyebár – nem jó „ujjat húzni”. Nelli rémülten tiltakozna, de valójában még menekülni és vonakodni is szégyell. A saját érzelmeit megvédeni és a mások (tolakodó) érzelmeit elutasítani – ez nem Kárász Nelli ízlése szerint való dolog.
És akkor váratlanul meghal Kárász Endre, az édesapa, a családfő, akiben Nelli az ideális embert és az ideális férfit látja, akihez még lelke érzékenységében is hasonlít. Takaró Sanyi „átveszi a hatalmat” a Kárász porta és birtok fölött: a holttest hazaszállításától a temetésrendezésig, a gazdaság ügyes-bajos dolgaiig mindent ő intéz, tolakodóan, ám eredményesen. Ahogy egy vő-jelölthöz illik. A gyász elerőtleníti Nellit, még életképtelenebbé teszi édesanyját, amikor Sanyi a bérlet átvételét ajánlja föl nekik: rábólintanak. Innen már nincs visszaút, Kárász Nelli belesodródik a házasságba, amelyet még a gyászéven belül megtartanak (hiszen hamarosan aratni kell!). Nincs, akihez fordulhatna, menekülhetne, csak önmagának fogalmazza meg… nem kételyeit, hanem nagyon pontosan érzett és tudott testi irtózását és lelki iszonyát Takaró Sanyi iránt: „ez volt a kibírhatatlan benne: mindannak, ami bennem oly ziláltan és bonyolultan… történt, ő a legegyszerűbb és legjobbhiszemű megfejtését adta”.
Nelli elsősorban anyja ájtatos sóhajtozásától menekülne, beletörődik a megváltoztathatatlanba. De hogyan is történt az az eljegyzés? „Idétlenség volt, ami ezután következett. A testem, föl nyakig, vasban volt [mármint a Sanyi vasmarkában], csak az arcaink csúszkáltak egymáson ide-oda, az orrom elnyomódott s az övébe akadt, a szakálla az arcomat égette, a lehelete az államtól a fülemig vándorolt, így álltunk ott egy percet” – ez az eljegyzési csók leírása. A fehérvári fényképész kirakata előtt, a menyasszonyképek láttán, még „olyanabb” gondolatok gyötrik: „Az állatokat láttam. De azt elgondolni is szörnyű volt, hogy én egy férfival olyasmit… A lélekben is meg kell repednie valaminek. Amíg szűz az ember, a maga burkában él… s ebbe senkinek sem szabad betörnie. De akkor egyszerre fölreped a burok, az ember lelke is sebet kap, s azon mocskos, idegen, erőszakos indulatok nyomulnak bele. Történhetik leánnyal iszonyúbb?” Egy leány számára, aki ilyen fogalmakkal fogalmazza meg küszöbön álló házasságát, aligha alakulhat ki biztató jövőkép. Kárász Nelli még a mártírsorsot se kapja meg (amelyre anyja hivatkozik időnként), ő házasságában csak iszonyt és undort érez.
És ahogy Takaró Sanyi (aki egyébként – úgymond – a falu legderekabb férfija és a legjobb partija) a jegyesség idején viselkedik, felkelti az olvasó rossz érzését, hogy – igaza van Kárász Nellinek. Az asszony így emlékezik még évek múlva is: „Ha ő nem belém szeret: …később elviselhetetlennek érzett tulajdonságai – gyermekes önteltsége, parádés érzelmei, lelki kényelmessége – megbocsáthatónak, sőt kedvesnek tűntek volna fel.” De hát Takaró Sanyi Kárász Nellibe szeretett bele. El is vette feleségül.
A második rész elején (a házasság idején) Nelli már egyetemesebben fogalmaz: „A rossz házasságban – s melyik nem rossz – az a szörnyű, hogy ami az egyiknek szokás, az a másiknak kikerülhetetlen vértanúság” (mégiscsak vértanúság). A házasság, a kötelezőnek kikiáltott testi-lelki alá-mellérendelés, csak az egyik része Nelli szenvedésének: „én összeharaptam a fogamat, s néztem a sötétet”. De Sanyi henceg a faluban, a kocsmában Nelli nagyszerűségével, sorozatosan szembe dicséri feleségét, ezek a dicséretek arculcsapással érnek föl. Sanyi vendégséget szervez Fáncs „jobb embereinek”, hogy otthonával, feleségével büszkélkedhessen nekik. Nellin kívül mindannyian remekül érzik magukat a kártya, a bor, a hencegés és az útszéli udvarlás tömkelegében. A kétes hírű Jókuti doktor az egyetlen, aki Nelliben valami mást lát. Na, nem a vergődő és érzékeny személyiséget, de olyan elégedetlen asszonyt, akit akár meg is lehet környékezni. De, hát Kárász Nelli nem Bováryné…!
A Takaró házaspárnak gyermeke születik, Sanyi fogadásokat köt faluszerte, hogy fia lesz, Zsuzsika természetesen kislány. Testén – s hamarosan kiderül: lelkében is – a Takaró vonásokat hordozza. Kárász Nelli elrémül a saját gyermekétől. Takaró Sanyi érzi, hogy a házasság a zátony felé közeleg, ő „mindent elkövet”, hogy ezt megakadályozza: drága szobabútort vesz (ízléstelent), drága ruhát-cipőt vásárol (rikítót, hitelre), mindezzel még inkább elvadítja magától Nellit. Az üzlet, „a birtok dolga” nem megy jól, de ő Nelli filléres takarékosságát (amelyben az asszony örömét leli) céltalan ostobaságnak nevezi.
Nelli otthagyja Sanyit, otthagyja hetvenkedésével, törleszkedő, „olajos vigyorgásával”, ráhagyja a gyereket is, „sanyis vonásaival”, bizalmatlanul hallgatag anyósát, akivel első perctől ellenszenvvel voltak egymás iránt. Inkább édesanyja és a nagynénik kenetes sápítozását választja. Talán tehet értük valamit. Sanyi visszakönyörgi, az indok ismét elháríthatatlan: a haldokló Takaróné utoljára még látni akarja a menyét. Nelli hazatér, miközben tudja, aligha fogja életét Sanyi mellett befejezni. Meg is fogalmazza: „Közösen éltünk le éveket, s nem volt egy percünk, amely közös lett volna, annyira másként rakódott le bennünk a múlt.”
Már nincs sok hátra: tűz üt ki a faluban, Sanyi a tűzoltásban is ki akar tűnni mindentudásával, a fecskendőtől csuromvizes lesz, tüdőgyulladást kap, ágynak esik. A testi bajt kiheverné, de lábadozását azzal kezdi Takaró Sanyi, hogy Nellit az összeizzadt, fülledt betegágyban kényszerítené ölelkezésre. Nelli egy párnával megfojtja a férjét, a beteg, lázas szív hamar fölmondja a szolgálatot. Hogyan emlékezik vissza Nelli erre az éjszakára? „…egyre biztosabban tudom, hogy a Sanyi gyilkosa én vagyok. Az voltam kívánságomban az egész betegsége alatt.” Gyilkosnak vallja magát önmaga előtt, de sem kriminológiai, sem etikai értelemben nem követi ezt az érzést megrendülés: „Olyan eleven volt bennem az ágybeli iszony, …hogy a bűntudatnak nem jutott hely mellette.”
Németh László a két kötet (Az esküvőig, A házasság története) mellé még egy harmadikat tervezett: A történet vége azonban alig lett több harminc oldalnál. Ebben azt a megkönnyebbülést kívánta leírni, amellyel Nelli új célokat állít maga elé, amellyel újra értelmezi életét. Cencre húzódik gyermekével, anyját és az életben maradt Teréz nagynénit gondozza (az életrevalóbb, Nellire emlékeztető Szeréna néni, a postamesternő időközben váratlanul meghalt). De részt vesz Nelli egy újonnan alakuló, falusi kórház felvirágoztatásában, egy Németh László-féle, szigetnyi „kert-Magyarország” létrehozásában is. Vagy inkább mindennek a megízlelésében. Kárász Nelli visszatér önmagához, visszatér az életbe, vagy most indul el benne, megkésetten, de hasznos tapasztalatokkal gazdagodva.
A cenci tölgyesben gyakran sétál Nelli (gyermekével, de inkább nélküle), a séták arra jók, hogy megfogalmazzanak egy sor dolgot: „A lelkem nem tudott elegyedni a világgal!” – sóhajtja. Vonatkozik ez a házasságra, mint testi-lelki intézményre, vonatkozik Takaró Sanyira, mint öntudatlan (vagy inkább öntudat nélkül való) tettesre-áldozatra. De vonatkozik valójában mindenkire, aki nem olyan, mint Kárász Nelli (és mint Kárász Endre volt). Talán még két ember akadhatott volna fönn ezen a nagyon szigorú rostán. Takaró Imre, Sanyi testvéröccse, akivel Nelli elképzelhetőnek tartja kezdetben, hogy jobban megértik egymást, mint Sanyival. De Imrében inkább valami fanyar nemtörődömség él, nem igényes lelki gazdagság, Nelli idővel elfordul tőle. A másik személy nem is szerepel a regényben, csak az előtörténetben: ő a falusi tanítócska, akivel Nelli kislányként képzelte el a házasságot, imígyen: „Őt, úgy gondoltam, rábeszélhetem: hazudjuk azt a felnőtteknek, hogy megtörtént, s háljunk egy szobában, mint testvérek. Esetleg később, amikor már ízről ízre megszoktuk egymást… De akkor is úgy, hogy én kezdek mindent… De Sanyinak ilyennel nem lehet előállni.” Sajátos logika, ha nem Kárász Nellié volna, mosolyogni kellene rajta.
De valóban olyan hibátlan, gazdag lelkű leány-asszony-e Kárász Nelli, és valóban olyan elviselhetetlen férfi-férj-e Takaró Sanyi? Vagy éppen, hogy Takaró Sanyi a normális és Kárász Nelli az, akivel nem lehet zöldágra vergődni? Valóban megvan mindaz, ami szép, jó és értékes az egyikben, a másik pedig ennek a bemázolására, összemocskolására alkalmas csupán? Vagy azért érezzük Kárász Nelli igazságát igaznak, mert az ő elsőszemélyes elbeszélését hallgatjuk végig? Ha Takaró Sanyi is megírta-elmondta volna, akkor most… nem, Takaró Sanyi nem olyan, ő nem csinál ilyet. Ő inkább…
A regény kritikusai már korán észrevették, hogy afféle mitikus regénnyel van dolguk, ahol a mítosz az őstípusok és őshelyzetek egybekapcsolódását jelenti. A jó és a rossz, a fenséges és a hétköznapi végzetes összezáródása és küzdelme teremti meg a regény feszültségét, valójában a szituáció feloldhatatlanságát. Ha mindezt a mitológia nyelvén akarjuk kifejezni, akkor Artemisz és Akteon példaszerűen riasztó kapcsolatára kell utalnunk, ahol a magányos szűz, a hideg vizeket szerető, erdei istennő a kutyáival tépeti szét Akteont, aki meglesi őt, miközben meztelenül fürdőzik. Pedig hát Akteon híres vadász, aki azonban „tragikus vétséget” követ el, amikor az istennőnek – az ő számára tilos – szent berkeibe téved.
Ha pedig az irodalomtörténet nagy példáihoz fordulunk magyarázatért, akkor Don Quijote és Sancho Panza történetéig vezetnek a nyomok. Az ellentét köztük kibékíthetetlen, a nézőpontok különbsége meggátolja, hogy közös barangolásuk során ugyanazt, ugyanúgy lássák. És hiába a szélmalomharcot vívó búsképű lovag megannyi balga megnyilatkozása, a lelki gazdagság, az éteri igényesség mégis őfelé hajlítja rokonszenvünket, sajnálatunkat, mosolygáson áttűnő könnyeinket. Valahogy így állunk Kárász Nellivel is, bizony ő is súrolja időnként az eszelősség határát, akár vágyaival, akár tagadásaival. Sanyi pedig a maga tolakodó praktikusságával le-lehangolja és föl-fölidegesíti az olvasót.
Ez a zárt világ, a kettejük egymáshoz láncolt rendszere – föloldhatatlan. A probléma, a személyiségek ellentéte – megváltoztathatatlan. Csak valamelyikük (Akteon) halálával szűnik meg az egymásba zártság. És mivel az ellentét a kapcsolatuk alapja, ez vonul végig, ez rendez és ez (nem) old meg minden szituációt. Ez a karakterbeli ellentét irányítja a döntéseket, ez hoz olyan döntést, ami nyilvánvalóan nem lehet jó, csak egyiküknek. Minden cselekményelem és gesztus, epizód és állásfoglalás ennek rendeződik alá, ennek a szempontja szerint ítélődik meg. A cenci tölgyesben szakad ki Kárász Nelliből az a (már-már öntudatlan) mondat, amely ezt a végzetes összezártságot egyszerre érzékeli és feloldja: „Sokszor az volt az érzésem, hogy a szüzességemet kaptam vissza ezekben az erdei járkálásokban… Az embernek ott van az igazi otthona, ahol a természettől kedvet és bátorságot nyer önmagához”. Akteon-Takaró Sanyit ekkor már egy kézlegyintéssel intézte el Artemisz-Kárász Nelli, a szűz istennő: „Mit tudta ő azt, mire vállalkozott, amikor el akart meríteni engem az ő őszinte, meleg, emberi, utálatos szerelmében.” Valódi megbocsátás, de inkább valódi túllépés van ebben a mondatban.
A postahivatal, a panziónyitás, az orvosi segédszolgálat – ezek Kárász Nelli menekülései, idő-kitöltő buzgólkodásai, nem elmaradhatatlan elemei a regénynek, nem szerves megnyilvánulásai Kárász Nelli lelkületének. Amiképpen nem az a regény zárómondata sem, ahol „a rábízott, szegény emberiségről” szól. Ez a gondolat nem következik az előzményekből, még Kárász Nelli „szabadulása” és valóságlátásának megújulása után sem. Ez a mondat valójában nem az Iszony záró, hanem a soron következő Németh László regény, az Égető Eszter kezdő mondata.
(Németh László: Iszony. Pomáz 2006, Kráter K. 331 oldal. (Németh László Szépirodalmi Munkái. Életműsorozat 6. köt.)
Szóljon hozzá!