Az Ormánság jeles kutatóiról – 3.

Szigetvári János, Hegedűs Lajos, Kovács Sándor, Mándoki László, Dani Lajos emlékének   

Zentai Tünde (Kisvaszar 1946 –) néprajzkutató, történész, muzeológus, Zentai János néprajzkutató leánya 1969-től a JPM munkatársa volt. 1973-tól vezette a szentendrei Szabadtéri Múzeum kialakítását és fejlesztését. Megtervezte, majd irányította a Dél-Dunántúl tájegységeit bemutató házak építési munkálatait. Tudományos eredményei alapján 2002-ben elnyerte a néprajztudomány doktora címet. – Kutatási területei: faluszervezés, népi életmód, hiedelemmonda, néphit, házépítés a 16. században. – 2015-ben Károli Gáspár-díjjal tüntették ki. – Főbb munkái: □ Az ágy és a népi alváskultúra a kora újkorban (2001) □ A Dél-Dunántúl festett templomai: Adorjás (2007), Rétfalu (2008), Kórós (2008), Patapoklosi (2009), Drávaiványi (2010), Kovácshida (2010), Szenna (2011), Drávaszög és Szlavónia (2012), A Dél-Dunántúl hímes templomai (2014), Vajszló (2018). □ Ormánsági hiedelmek. Budapest, 1983. Folklór archívum 15. □ DOMUS RUSTICAE BARANYIENSES A baranyai parasztházak változása a 18. század végén. A Magyar Népi Építészeti Archívum kiadványa 3. Szentendre, 1989. Zentai Tünde kutatásai szerint még a 18. század közepe táján is fából készültek a falusi házak Baranyában. A uradalmi erdőkből kapták a fát az építők a mezei munkájuk ellenértékeként. A sövényfalak készítéséhez szükséges fűzveszőt a rétek fűzfáiról gyűjtötték [A fal (főnév) szavunk eredeti jelentése: ’vesszőfonadék’ TESz. 1: 834]. – Forrás: Wikipédia. 

Szigetvári János (Szigetvár 1929 – Pécs 2000) Ybl-díjas, okleveles építészmérnök és városépítész pályája 1954-ben indult a Pécsi Tervező Vállaltnál.  Pécsett sok épület tervezése fűződik a nevéhez. A műemlékvédelem fontosságát már egyetemi évei alatt felismerte. Az 1956-os árvíz után irányította Dunafalva helyreállítási munkálatait. Építészeti feladatai mellett kezdte gyűjteni a népi építészet dokumentumait. Falukutatói tapasztalatait szép kivitelű, gazdag tartalmú könyvében foglalta össze (Szász János –Szigetvári János 1976). A szerző kiemelkedő rajztudását bizonyítják a könyvben látható vázlatszerű alkotások, amelyek jól szemléltetik a bemutatott épületek szerkezetét. Szász János művészi fotófelvételei ugyancsak növelik a mű értékét. – 1998-ban és 1999-ben segítséget nyújtott a délszláv háborúban sérült szlavóniai lakóházak, templomok újjáépítési munkálataihoz. –  Szigetvári Jánosnak elévülhetetlen érdemei vannak kulturális örökségünk, a népi építészet értékeinek feltárásában és megőrzésében. – Az Ormánság 17 községében készített rajzokat a megőrzésre, illetve védelemre érdemes épületekről. Remélhetőleg ma is állnak a különösen érdekes, szép épületek ezekben a falvakban: Páprád, Vajszló, Drávafok, Drávaiványi, Sósvertike, Kákics, Okorág, Lúzsok, Kemse, Zaláta, Piskó, Vejti, Csányoszró, Baranyahídvég, Kisszentmárton, Cún, Kémes. – Forrás: Dr. Szigetvári Krisztián János megemlékezése édesapjáról a Heted Héthatár című pécsi magazinban. 

Hegedüs Lajos (Budapest 1908 – Budapest 1958) tanár, nyelvész, dialektológus 1944-től a DTI munkatársa volt. Úttörő szerepet vállalt a modern elektroakusztikai eszközök népnyelvi és a folklórgyűjtésben való alkalmazásában. A szerző az Ormánságban készített beszédfelvételeit a fonetikus írás betűjeleivel lejegyezte, és ez a munka Ormánsági beszélgetések címmel Pécsett jelent meg 1946-ban. Szenzációnak számított 1946-ban az, hogy a szerző az elhangzott beszédet (akusztikai produktumot) írásjelekkel képes volt „áttenni” vizuális síkra. Magyarán: az egyszeri, pillanatnyi beszédet visszahallgathatóvá tette, és írásban is rögzítette. Mégpedig úgy, hogy a betűjelek alapján a fonetikailag képzett nyelvész az elhangzott beszéd sajátságait is képes volt „meghallani”, például a hosszú ā-t és a hosszú ē- t. Az ormánsági népnyelv hangzásbeli és szóhasználati különlegességeire hívta fel ez a könyv a nyelvészek figyelmét.  

Kovács Sándor (Drávapalkonya 1921 – 1998 Pécs) a JPM külső munkatársaként néprajzi, helytörténeti és dialektológiai kutatásokat végzett. Fiatal korában gazdálkodó volt szülőfalujában. Szellemi gyarapodását felgyorsította, hogy baráti kapcsolatba került Kodolányi Jánossal és fiával, valamint Kiss Gézával, Nagy Ferenccel, Várkonyi Nándorral. Tájszavakat gyűjtött a Kelet-Ormánság falvaiban. Ez a gyűjteménye része lett az Ormánsági Szótárnak. Kiss Géza így emlékezett meg róla: „Kovács Sándor, a világos látású és nagy olvasottságú drávapalkonyai parasztfiú az egykori vízi élettel kapcsolatban juttatott kincsekhez. Minden leírt szónak utánajárt saját öregatyjával, [és] a kezembe adott írásban is összefoglalta, amit erről a vízi életről tudott, látott és végigélt fiatalságában. És ebből a világból úgyszólván már semmit se láttam, műszavait sohase hallottam” (OrmSz. XLI). – Kovács Sándor azok közé az önkéntes néprajzi-népnyelvi gyűjtők közé tartozik, akik ezt a szép és értékes munkát – a maguk örömére és egyúttal a közösség javára – életre szóló programként végezték. Néprajzi és egyúttal helytörténeti, dialektológiai szempontok szerint legalább három kiemelkedő munkája érdemel elismerést, figyelmet. A drávai hajósok élete a XIX. században című tanulmánya a magyar néprajzi leírás gyöngyszeme. A szerzőnek sikerült olyan embereket találnia, akik a XIX. század végén hajóvontatóként maguk is rész vettek ebben a nehéz munkában. Kovács Sándor érzékletes, szinte regényszerű leírása alapján akár film készülhetne arról, hogy milyen emberfeletti munka volt a Dráván vízfolyás ellenében kötelekkel vontatni az árukkal megrakott tutajt Vejtitől egészen Grazig! Ősi munkadal segítette a vontatókat abban, hogy ritmusra, összehangoltan tudták kimozdítani a tutajt álló helyzetéből. (Összehasonlításul tekintsék meg olvasóim Rjepin orosz festő drámai képét, a Volgai hajóvontatók címűt!) – Ipartörténeti emléket örökített meg a szerző a „Drávai malmok és molnárok a XIX. században” című tanulmányával. Ácsok és ügyes kezű parasztok munkájával készültek az ún. dudusmalmok, amelyek a Drávára telepítve hasznosították a vízi energiát. A dudu vagy bodony és buduc kivájt fatörzs volt. Dudukra telepítették a vízimalmokat Drávapalkonya és Vejti között. Oda, ahol a folyókanyarokban erősebb volt a víz áramlása (L. Kovács S. 2003. 2, 116, 118, 119). Nagy értéknek tekintjük továbbá Kovács Sándor kelet-ormánsági tájszógyűjteményét (Kovács S. 2003. 64–95), amely a szerző szerint pótlék az Ormánsági Szótár anyagához. – Hegedüs Lajos Kovács Sándorral is készített beszédfelvételt 1942-ben (Kovács S. 2002. 61–63).  

Mándoki László (Budapest 1935 – Pécs 2000) 1959-től a pécsi JPM néprajzkutató muzeológusa volt 2000-ig. Tekintélyes gyűjteménye volt a csillagnevekből, a csillagmondák és a találós kérdések témaköreiben. Füzes Endre közreműködésével írta a Baranya népe című füzetet, amely évekig a JPM néprajzi látnivalóiról adott érdekes tájékoztatást. 1991-ben jelent meg a Busójárás Mohácson című könyve. Kórós református templomának mennyezeti kazettás motívumairól érdekes ismertetőt készített. 1978-ban készült el az Ormánság népéletéből című kiadványa, amely szerepe szerint A Kiss Géza Ormánsági Múzeum állandó kiállításának és szabadtéri bemutatóinak vezetője.  Függelékében olvasható a Nemzeti Kronika vagy Vajszlói krónika. 1830-ban írta Kiss Tóth Dániel a részben a „folyó beszéd” szavaival, mondataival, részben verses formában. A csaknem 200 éves szöveg fontos nyelvjárás-történeti emlékünk. Tanulmányt kellene írni róla! – Mándoki évtizedeken át tagja volt annak a bizottságnak, amely a néprajzi és nyelvjárási pályázatok dolgozatait értékelte. Jelentős érdeme van Kovács Sándor néprajzkutató patronálásában. A néprajzi múzeumot a népi kultúra számos értékes tárgyával gyarapította. – Forrás: Arcanum és Magy. Népr. Lex. 3: 55. 

Szatyor Győző (Bogdása 1947 –) tanár, képzőművész, faműves népi iparművész. Művészi pályája elején még csak festményeit csodálhattuk meg. 1990 táján „felfedezte”, hogy a faművességben is tudna maradandó értékeket teremteni. Ehhez a „tiszta forrást” szülőföldjén, az Ormánságban találta meg. A faragott fejfák, a használati eszközök díszei, a talpas ház faragott oszlopai adhatták az első mintákat a kézművességéhez. Más szavakkal: „Bognárok, teknővájó cigányok, és falusi ezermesterek mesterségbeli tudásból alapozta meg, a magyar folklór elmeiből falazta fel, és saját világlátásával, tehetségével tetejezte be művészi pályáját.” Munkáinak formavilága a népélet hagyományaihoz kötődik. Erről így vallott egyik nyilatkozatában: „Alkotásaimhoz döntő indíttatást és az állandó megújulást szülőföldem adja. A népművészet és a képzőművészet megismerésének vágya és szeretete arra kötelez, hogy munkáimban a hagyományok megőrzése és a mai valóság együttesen legyen jelen.” Szatyor Győző iskolateremtő művész. Önzetlenül törekszik tudásának átadására. Ezért hozta létre 1993-ban az Ormánsági Művészeti Központ Alapítványát, és szervezi az Ormánsági Nemzetközi Festő és Faszobrász Alkotótelep munkáját. – Köztéri szobraiért, épületeiért és játszótéri alkotásaiért 1994-ben Kós Károly-díjat kapott. Könyv méretű tanulmányaiban a faépítészet főbb fogalmait ismerteti. Ezekben: Népi építészet – faépítészet (2022 – Mánfai György szép fotóival) – Faművesség (1986, 1988) – A mi kezeink által (2002?) – Alkotókedvét, munkabírását mutatja, hogy 1982–2000 között csaknem 120 faműves alkotás került ki keze alól. Műveit Bogdásán, Pécsett, Szentlőrincen és több baranyai faluban is megtekinthetjük (L. Népművészet Mesterei). Munkásságának legmagasabb szintű elismerése az, hogy 2013 óta a Magyar Művészeti Akadémia (az MMA) rendes tagja; Népművészeti Tagozat. – Művészetének megismerését Válogatott bibliográfia segíti. – Források: Népművészet Mesterei (az interneten) – mmakademia.hu (az interneten). 

Dani Lajos (Drávapalkonya1938 – Pécs 2012) tanár, néprajz- és helytörténet-kutató egész életében arra törekedett, hogy közvetlen környezetének, majd tágabb körűen az Ormánság falvainak tárgyi és szellemi értékeit megmentse, illetve dokumentálja. Tanárként a helytörténeti ismeretek megszállott közvetítője volt. Diákjai sokat tanulhattak érdekes, lelkes előadásaiból. A felnőttek képzésére is gondolva népfőiskolát szervezett, ahol maga is előadó volt. – 2011-ben jelent meg a Falu az ország peremén – Drávapalkonya című könyve. Ebben kronológiai rend szerint három fejezetben dolgozta fel szülőfaluja történetét: I. A kezdetektől a 19. század közepéig II. A kapitalizmus évszázada II. A megélt történelem. – Elismerés jár a szerzőnek azért is, hogy könyvében emléket állított négy híres személyiségnek: Gózon Lajosnak (1790–1857), Csikesz Sándornak (1886–1940), Kovács Sándornak (1921–1998) és Varga Jánosnak (1929–1994). Sok új adattal járult hozzá ahhoz, hogy pontosabban látjuk az 1940–1945 közötti évek ormánsági eseményeit. – A Szülőföldem fontosabb fejezetei: Az Ormánság földje és népe (8–29), Ősfoglalkozások (30–38), A paraszti munkák kiemelkedő eseményei (39–50), Szokások (51–57), Ormánsági történetek (58–111), Szómagyarázat – szójegyzék – Tájszavak (112–122), Forrásmunkák, itt az Ormánság és Vajszló bibliográfiája (123–127) Búcsú Dani Lajostól, az Ormánság krónikásától (Dr. Simor Ferenc búcsúbeszéde 129–131) NB! Dani Lajos mindkét könyvében hagyománytiszteletből és kissé talán dacból is csak Ormányság alakban írta e vidék nevét. Talán Kiss Géza tekintélye alapján? – Forrás: Google, vajszlosuli. hu és a szerző művei. 

(A szakirodalom ismertetése a sorozat végén következik majd.)