Ötvennégy éve születtem,
– sokak bánatára –,
bevallani is szégyen, de
olykor csak úgy beleéltem,
haltam, e zavaros világba.
Szerettem a nőket; öleltem
vöröset, barnát, szőkét, feketét,
rabul ejtett a szépség, s gyakran
láttam pucéron a pohár fenekét.
És most, hogy maga alá gyűrt a láz,
s talán vesztésre állok,
orvosért, papért mégsem kiáltok.
Van itt még parázs, akad itt elég
– s ez reményre ad okot –,
csak egy nagy hasáb kéne még.
És ekkor, …… hallga………….
A folyosón apró léptek,
az ajtókeretben fehér fityulás nővér,
hatalmas keblek, dús vánkos közeleg,
csipkés harisnyában feszül a lába, de
a takaró alól figyelő vadállat szemem,
már benne is csak a prédát látja.
De most, mintha megváltozott volna
az eddig megszokott szerep.
Kezében hatalmas cső, ormótlan edény,
s ezúttal ő kuporodik kuncogva mögém.
Na, ennyit a nagy tűzről, az áhított hasábról!
Még egy utolsó, mély lélegzet,
kezemből végleg kihull a penna,
’s hogy ezután mi következett,
gondolom, mindenki tudja.
Szóljon hozzá!