Ezen az elmúlást sugalló, ám napfényes őszi délelőtt apa és fia avart égettek a kertben. Ahogy a fiú a fák elhalt részeiből összeálló, végtelennek tűnő színes szőnyeget söpörte össze, egy hangyaboly tűnt elő a száraz levelek takarásából. Szórakozásból először vizet engedett a rozsdás kerti csapból és a vödör teljes tartalmát ráöntötte a kolóniára, majd egyenként kezdte örömittasan eltaposni a várukat elhagyó kis jószágokat.
Az apa a szeme sarkából egy darabig rosszallóan leste fia haszontalan és legfőképpen pusztításvágyó cselekedetét, míg végül aztán megszólalt: – Fiam, egyszer még súlyosan visszakapod a fölényeskedést. Gonosz játékába merülő fiút azonban nem érdekelte a feddés; továbbra is önfeledten élvezte a nagyságrendekkel kisebb lények gondosan megtervezett civilizációjának tervszerű megsemmisítését.
Torz mosolya kegyetlen, felsőbbrendűséget hirdető maszkként merevedett arcára. Az aprócska, békés egyedek bestiális legyilkolását minden esetben hangos és vidám tetszésnyilvánítása követte, merényletének forrása látszólag kiapadhatatlannak tűnt. Akárcsak a néma tanukként strázsáló ősöreg fák elhullajtott alkatrészekből felhalmozott egybefüggő réteg. Addig meg sem áll, míg el nem pusztítja az összeset. Haldokló teremtmények fáradt sóhajától volt terhes a levegő.
A nap lenyugodni készült, a kertek alja szemet gyönyörködtető fénypászmában úszott. Hiába, nincs párja az őszi erdő látóhatáron egybeolvadt színpompás fergetegének. Körforgás az élet, semmi egyéb. Élvezzük, amíg csak lehet. Az apa ismét engedetlen fiát bámulta, félresiklott jószág ez, nem így nevelte. Hiábavalóság jegyében egyszerűen csak megvonta a vállát, és inkább folytatta az aznapra kitűzött munkát. Rombolásba nyakig temetkező fia nem figyelt semmi másra.
Váratlanul az égből egy óriási talpszerű képződmény ereszkedett le, amely földrengéshez hasonlító puffanással a másodperc töredéke alatt agyontaposta. Esélye sem volt túlélni, még ha időben fel is figyelt volna a közelgő veszélyre. Majd amilyen hirtelen megjelent a semmiből, a felfoghatatlan méretű láb olyan hamar eltűnt a felhők feletti ismeretlenségbe burkolózó szférában. Csak egy szellő hozta kozmikus kacaj foszlánya maradt utána. Az apa elnyújtottan sóhajtott. Nem szólt semmit, csak csendben gereblyézte tovább a maradékot.
Szóljon hozzá!