Minden regényen csak azt lehet számon kérni, amit leír. Legföljebb azt, amit le akar írni. Mást nem. A többit csak sajnálni lehet, ami kimaradt belőle, vagy elfelejteni, ami fölösleg benne.
Bálint Tibor regényének a legkorábbi politika- és családtörténeti utalása a nagy európai spanyolnátha-járvány, amelynek nagyságáról és európaiságáról ugyan nem értesülünk, de annyit megtudunk, hogy a könyvben szereplő családok egyikének az ősanyja ekkor, 1918 őszén-telén adta utolsó áldását gyermekeire. A 650 oldalas regényfolyam pedig 1953. március 5-én záródik, Sztálin generalisszimusz betegségének hivatalos bejelentése napján. E két esemény között harmincöt év, valamint sok más élet- és haláleset soroltatik fel, fontos és jelentéktelen – amennyi egy népes család kétnemzedéknyi idejébe belefér. Nem is egyetlen család ez – a fogalom vérségi-rokonsági értelmében –, hanem mindazoknak a számbavétele és sorsuk figyelemmel kísérése, akik a család mindenkori holdudvarához tartoznak.
A „zokogó majom” elnevezés ki- (vagy meg-)találásával indul a regény, az isteni szikra hamarosan testet ölt és öntudatos formában, Zokogó Majom-ként kezdi használni a nevét. A Zokogó Majom természetesen kocsma Kolozsvár külterületén, nem jobb és nem rosszabb kocsmatársainál, érzelmes nevét azonban kisugározza (vagy könnyeit rácsorgatja?) mindazokra, akik a környezetébe kerülnek.
A Vincze család valóban élhetetlen, miként a könyv alcíme is megállapítja, felerészben saját maga okán, felerészben a körülményekén. Vincze Béla, az ifjú ember és ifjú férj – pék, tanult mester, aki – mégis – többnyire segéd, alkalmi sütödei munkás. De még ennél is többször „álmok álmodója”, képtelen ötletek kiagyalója, csúfos kudarcok elszenvedője, s mindezzel a család anyagi helyzetének és lelki békéjének folyamatos tönkretevője. És természetesen nagy barátja a pálinkának, amelyet (ritka) sikereiben és (fölös mértékű) bukásai idején egyaránt bőségesen pusztít.
Felesége, Erzsi, módos parasztlány volna (vagy talán inkább ezt sírja vissza egész életében), aki mégis városi iparoshoz ment férjhez, a szemrehányást szüntelenül hallja apjától, de maga sem gondolja másként. Sorban szüli gyermekeit, föl is neveli őket tisztességgel, a körülmények adta lehetőségekhez mérten. Bálint Tibor gyaníthatóan a saját családja történetét regényesíti, az Édesanya iránti tisztelet azonban (ami egyébként igen dicséretes jellemvonás) oly mértékben érvényesül a könyvben, hogy Erzsi alakja – nyilván az író szándéka ellenére – a kelleténél jóval szürkébbre és egysíkúbbra sikerült. Az író a gyerekekkel sem nagyon tud mit kezdeni, Kálmánka (aki az ő személyes vonásait hordozza, és az ő sorsát teljesíti ki) idővel csak megnő és átveszi a regényben a főszerepet, regénybeli testvérei ellenben mindvégig tulajdonságok nélküli emberek maradnak.
A családban bizonyosan inkább afféle „fekete báránynak” számított, a regényben a legeredetibb figura szerepét nem nehéz kivívnia, sőt személyét megkedveltetni – Vincze Böskének, a Béla húgának, a gyerekek nagynénjének. Cselekedetei alapján nem ő a főhős (le ne írjuk már, hogy: heroina!), mégis ez „a Böske” az egyetlen szereplő, aki hangulatot, egyéniséget (írjuk le nyugodtan: aurát!) sugároz maga körül. Cselekedetek helyett sodródás jellemzi inkább, amit ő maga is fájlal, mégsem sokat tesz ellene: szeszélyes ki-kiruccanások erdélyi fürdőhelyekre, önfeledt menekülés-séták a házsongárdi temetőbe, váratlan eltűnések és betoppanások – ezek inkább egy komolyan alig vehető szubrett „allűrjei”, nem pedig egy primadonnáéi. Böske szerethető és kinevethető, érzelmes lény, vágyai még kül-kolozsvári és szovátai viszonylatban is teljesíthetőek: konflissal (akár kétszer is) körülkocsizni a Mátyás király szobrot, aztán diadalmat színlelve bevonulni a régi díszeit és vakolatát vesztett Erzsébet fürdőbe. (Kár, hogy Böske a sógornőjével azonos nevet visel, hogy ennek a némiképp fonák névalaknak a hordására kényszerül – nyilván ez is annak a családbarát, ám „regény-ellenes” kegyeletnek a következménye!)
Csakhogy van ám Böske környezetében egy lehetetlen nevű és fura küllemű figura: Hektor, a kancsal pincér. Hektor is nagy tervek álmodója, amiből többnyire kabinban lakás, esetleg denevérvadászat lesz, Böskét hol virágáruslánnyá degradálja, hol teleragasztja testét tetőtől-talpig ezerlejesekkel. Hektor kisszerű, aljas és féltékeny (ez utóbbi némiképp indokolt!), nem igazán kártékony, de nem is igazán szerethető, bár tőle származik a „zokogó majom” nevezet, amelyet ugyan ő „kocsmárosi csúfnévnek” talál ki, nem pedig „szép kocsmai névnek”. A családnak további és távolabbi tagjai és póttagjai is vannak, akik azonban személyükben többnyire feledhetőek, társadalmi helyzetüket tekintve pedig nem nyújtanak többletet.
Vinczééket hol az önérzet, hol az izgágaság (nem áll távol a kettő egymástól) egyre kilátástalanabb helyzetbe sodorja, városi lakásukat is feladják, a Szamos part egy kültelki részére, a Kövespadra kényszerülnek, „cigány módon” élő magyarok, lecsúszott zsidók és valódi cigányok közé. A városnak és a társadalomnak egyaránt végvidéke ez, nincs bűn, amit ezek a peremre szorultak el ne követnének, főként azonban a lelki-szellemi lezüllés mutat riasztóan gazdag példatárat. A nyelvhasználat, a viselkedési „kultúra”, a telep lakóinak egymással való bánásmódja olyan színvonalra süllyedt, ami már aligha múlható alul. Gyökere vesztett egzisztencia valamennyi, Vinczéék (s talán még némelyek) különbnek tartják magukat a többinél, de sorsukon aligha képesek javítani. Mégsem érezzük külváros- vagy alvilág-romantikának a kövespadiak világát, nem Kolozsvárra transzportált Kakuk Marci és hada – a nagyváros külvárosa nem azonos a kisvárosi városvéggel. Nem a kedélyesen nyomorgó és ügyeskedő posztfeudális dzsentrivilág árnyoldala ez, hanem a kapitalizálódó (és ugyanakkor a gazdasági válságtól gyötrődő) Közép-Kelet-Európa egyik mellékbugyra.
A történelem azért a kövespadiak életébe is beleszól, az 1940-es „hatalomváltás” (így, idézőjelben!) új embereket hoz, és régi emberek új arcát mutatja meg. A „magyar világ” csak bizalmatlanságot és ellenszenvet kelt, a torz emberi alakok mellé torz társadalmi figurák toppannak elő – talán az első eszmélésében csalatkozó fiatalember különös reflexei ezek, talán az okos gyávasággal helyezkedni igyekvő nagykorú kisebbségi gyomorforgató fanyalgása, ahogyan visszatekint saját kora politikai kurzusának egy szalonképtelennek nyilvánított előzményére. A „magyar világban” minden rossz és mindenki aljas – érezteti és ábrázolja Bálint Tibor. A Kövespadra elvetődő magyar katona némi kötekedéssel kérdezi az idült részeg, gyermekgyilkos, bakaszajha (cigány, román, zsidó) barlanglakókat, hogy tudnak-e magyarul. A legalja rétegszókincset használók valamennyien fölháborodva – evidenciaként – hangoztatják magyarságukat, mindezzel a szerző a bizalmaskodó katona politikai éretlenségét és otrombaságát akarja érzékeltetni. Két évtizeddel később a Magyar Népköztársaság elsőnek mondott embere tette fel ugyanezt a kérdést egy kolozsvári politikai nagygyűlésen, kérdését tréfálkozó kedvének tulajdonították, az (ezúttal joggal vérig sértett) megkérdezettek valódi válaszát aligha volt módja nyugtázni. Így viszont Bálint Tibor regényével és történelem ábrázolásával évtizedekre kodifikált egy szélsőségesen ellenszenves és elutasító véleményt.
Vincze pék nem tartozik a szervezett munkások közé, bár kétségkívül vonzódik hozzájuk, valamiféle megalkuvás és félelem azonban távol tartja tőlük. Bakistó, a „self made man” és öntudatos szervezett munkás valójában nem játszik sorsfordító szerepet sem a regényben, sem Vinczéék életében. Egy eszperantó nyelvű könyvet ajándékoz a gyermek Kálmánnak, akiben az értelem szikráját látja felvillanni. Ez a könyv a kiemelkedés, a munkásszolidaritás jelképe is lehetne (maga Bakistó is ilyen szemlélettel szól róla), a könyvnek azonban a felnövekvő Kálmán életében semmiféle szerepe nem lesz (nyilván ezúttal is erősebb volt a dokumentáló hitel igénye, mint a regényíró dramaturgiai ereje).
Az oroszok ugyanolyan eseménytelen természetességgel jönnek be Kolozsvárra, ahogy a „hatalomváltás” magyarjai, csak ők éppen egyetlen rossz szót se kapnak. A Székely Hadosztály neve sem íródik le a könyvben, de nem esik érdemben szó a romániai zsidóüldözésről, nem a kitelepítésről, a koncepciós perekről, a magyar autonóm terület létrehozásáról, a kollektivizálásról, nem esik szó arról sem, hogy Bálint Tibor és a Vincze család országában akár csak élnének is románok. Valami kitekintés nélküli, történelemalatti, tenyésző élet húzódik végig a regényen, amelyben kisszerű, családi hercehurcák vannak ugyan, de történelmi, nemzeti, nyelvi, társadalmi konfliktusok a harmincöt év alatt nyomokban sem fordulnak elő (leszámítva természetesen ezeket a kellemetlenkedő, „hatalomváltó” magyarokat). Esetenként román hangzású vezetéknevek felbukkannak, de mivel sehol a nyelvhasználatra utalás nem történik, így ezek a nevek is semmitmondóak. Hogy Közép-Kelet-Európa legtragikusabb, konfliktusokkal leginkább sújtott, s új konfliktusok magvait újra és újra elvető szögletéről van szó, s hogy a harmincöt év alatt hányszor és mekkorát fordul ez a feszültséggel terhes világ, minderről a családregényíró Bálint Tibor semmit sem látszik tudni.
Hatalom ide, váltás oda, a gyerekek csak felnőnek, a regény ötszázadik oldalára Kálmánka is kinő a gyermekkorból. A Kövespad lakói szétszóródnak, a családi kapcsolatok meglazulnak, az egy Vincze Böske kelt időnként érdeklődést a régiek közül. Megöregedett, bár ha utánaszámolunk, alig idősebb negyvenévesnél a regény utolsó lapjain, az átlibegett élet mégis fakóvá és betegessé teszi személyét. Az idő és a régi élet díszleteinek elmúlásáért egyedül őbenne ébred fájdalom, vagy valami önzéssel vegyes nosztalgia, de az ő tetteiben-sodródásaiban is egyre több a kínos idétlenség, és mind kevesebb a szubrett hajdani bájának a visszfénye.
Szóval Kálmánka… Kálmánka Kálmán lesz, felnő, és nagyreményű újságíróbojtárrá cseperedik. A Kövespad egyik rossz szelleme (Gulliver Dani) tűnik elő unos-untalan, és keseríti meg köpönyegforgató nepperségével Kálmán és a jobb érzésű újságíró-társadalom életét. A regény végén természetesen győz az igazság, bár minderről csak a húsz évvel későbbre datált utószóból értesülünk megkönnyebbüléssel. A hatalmi, gazdasági és sajtó-összefonódások, a központi irányítás és sugalmazás korai (és meglehetősen jámbor) esetei nagy részletességgel mondatnak el, miközben azért meggyőződhetünk róla, hogy csúszómászó ügyeskedők, gyáva középvezetők és arcnélküli hivatalok bizony még B. T. országában is vannak (bocsánat: voltak 1953 előtt!). Mindennek a számbavétele és közlése azért 1975-ben még a Kriterion kiadó részéről sem igényelt rettenthetetlen bátorságot.
A családregény és saját családjának a története sajnos folyamatos áthallást okoz Bálint Tibor művében, s az előbbi igényeit és erényeit az utóbbi folyamatosan lerontja. A jellemalakítás, a cselekményvezetés egyaránt kárát vallja ennek a pszichés visszafogottságnak, értelemszerűen kevésbé érvényesül a mellékszereplőknél és a távolabbi rokonságnál, őket viszont olyan elvetemültnek és panoptikumszerűen züllöttnek mutatja be Bálint, mintha ezzel a saját családja értékeit mindenképpen éreztetni kívánná.
Csak címkézés volna, akár „tenyésző naturalizmust”, akár „szocializmus nélküli szocialista realizmust” emlegetnünk Bálint családregénye kapcsán. Kétségtelen: hosszan és szívesen időz a környezet részletező bemutatásánál, az alak- és jellemfestés azonban döntően külsődleges, viszont szín-, tárgy- és formagazdagságot eredményez. Hangulatfestésre vagy különösen gondolati-pszichés alépítmény megteremtésére Bálint Tibor nem vállalkozik. Ez utóbbi helyett többnyire a szereplők beszéltetését választja, ami – mivel az összes szereplő jószerével azonos társadalmi réteg képviselője – bizony meglehetősen egysíkú, egyszersmind elképesztően alacsonyszintű. Kuncz Aladár, Kós Károly, Nyírő József, Tamási Áron, Wass Albert, Bánffy Miklós, Cs. Szabó László jut ilyenkor az olvasó eszébe, akik éppen azért maradtak „otthon” evidenciaképpen, vagy választották tudatosan a szülőföldet lakóhelyükül, hogy az ott élő magyarság számára a nyelv, a szellem, a kultúra, a sajtó és a könyv igényét megteremtsék, és folyamatosan kielégítsék. Mindebből a Vincze család Kolozsváron, a kövespadiak és csatolt részeik semmit sem tudnak, a föntebb áhítattal felsorolt nevek közül a könyvben egyetlen egy le nem íródik, meg nem említődik, egyetlen könyv vagy újság kézbe nem kerül elolvasás céljából. A nyelv pedig, amelyre a magyar szó erdélyi mesterei oly mértékben büszkék szoktak lenni évszázadok óta, olyan szégyenletes és nyomorúságos, tartalmas emberi kapcsolatok közvetítésére oly kevéssé alkalmas, hogy ez önmagában riasztó látleletté teszi a Zokogó majmot.
Pedig nagyigényű vállalkozás a Bálint Tiboré, a regény kis és nagy lépéseit célszerűen tervezte meg és osztotta föl, hogy abban az összes szereplő folyamatosan „színen legyen”, még ha valójában egy szálon fut is a cselekmény. Az egyes elemek csak kivételesen kapcsolódnak érdemben egymáshoz, „bogozódásra” pedig csak a regény vége felé, Kálmán és a szektás kislány szerelmének kibontakozásakor kerül sor. A szerelem elmúlása, a kislány halála ugyanolyan indokolatlan, mint az, hogy többet említés sem történik róla. Ilyen helyzetet csak az élet produkál, regényben mindez aligha megengedhető!
A cselekményt időnként (úgy hetvenoldalanként) történelmi kitekintés szakítja meg, mondhatnánk: „tudatosan szervetlenül”. A valódi vagy kreált történelmi híreket helyi érdekességű események vegyítésével mutatják be ezek az 5-6 hasáb terjedelmű kaleidoszkópok. A regény üde színfoltjai azok a szinte önálló, zárt és kerek novellák, amelyek füzérenként kapcsolódnak egymáshoz, s akár önállóan is megállnák a helyüket (a szovátai kabinélet, Kakas Bandi útja a szamaras kordéval, a vasúti resti pincére és vendégei). A cselekmény terjengősségével aligha vádolható a szerző, a leírások azonban alkalmanként bőbeszédűbbek a kelleténél, különösen elkedvetlenítő, amikor a szóözön ellenére sem látunk a figura lelkivilágának a mélyére, vagy alig ismerjük meg mozgatórúgóit. Kolozsvár történeti hangulatából, patinájából, értékeiből semmit meg nem ismerünk, a regény szereplői idegenként élnek a városban, vagy a peremrészein. Amiképpen nincs értelmi-érzelmi kapcsolatuk a nemzettel, a nyelvvel és a kultúrával, ugyanúgy nincs kapcsolatuk városukkal sem. Mindezt természetesen hiányként emlegetheti föl az olvasó, keserű szájízzel („zokogó majomként”), nagyobb és riasztóbb baj azonban, hogy – és ez a valószínűbb! – az írónak mindezt esze ágában sem volt szóvá tenni.
(POLíSZ 2007. 104. megjelenés. 92–95. oldal)
Szóljon hozzá!