Kétségek közt, perben önmagammal,
parányi peremén imbolygok
sorsomnak, és imát mormol ajkam,
szakadnak habos szélin rojtok.
Ni, amott lapul Szküllám, a lét,
s nem-létem, vicsorgó Kharübdisz!
A Hádész rámsuhintja szelét,
s a Styxen át fojtó, vak düh visz.
Istenem, értelmet minek
adtál, ha fáj a gondolat,
mi bennem kavarog. S szívet,
reményszirmokat bontogat,
s szemet, fáradt íriszén kába,
tétova sugarat vet a fény.
Embererdőt fürkész, hiába
kecsegteti hiú, vak remény,
mert csak Téged lát, nyitott blende
rögzített elmém foszló filmszalagján,
s eltörölhetetlen maradsz meg benne,
míg suhanok tajtékzó habján
vágyaim örvénylő, vad vizének,
magányommal őrzöm meg szirének,
buja Kirkék csábdalától lelkem…
… várj, Pénelopém, és őrizd szerelmem!

Megosztás

Tweet