A HOA csodálatos tanárainak
Egy bezárt szoba mélyén ül. A porízű sötétségben hangjegyek peregnek. A doboz a korhadó padló közepén hever. Harag, szeretet, szomorúság, remény és kétségbeesés különös keveréke lengi körül, több ember érintésének emlékével elegyedve. A fedelébe temetett könnyek sós fájdalom illata és az oldalát csúfító sérülés ellenére is halvány fénybe vonják a belsejébe zárt álmok. Őt is közéjük lökték. Azt hitték, ilyen egyszerűen eltaszíthatják maguktól, abban reménykedtek, hogy örökre itt marad ebben a piciny fadobozban. Halkan kuncog erre a nevetséges gondolatra. Ott van a láda mélyén heverő tárgyban, de a porszemcsékben is, amiket a börtönőr haragos kiáltása riasztott a levegőbe. Ujjai szinte öntudatlanul játszadoznak a repedéseken beszűrődő bágyadt fénnyel, miközben várakozik.
Kezdetben fél. Sőt, retteg. A tagjai mintha jeges ólomból lennének, mozdulatai nehézkesek és darabosak. Szíve a torkában dobog. Most még feladhatja, visszafordulhat és eltűnhet az áldott jelentéktelenségben. Senki nem fogja észrevenni. De a zene már ott lüktet benne, egyre mélyebbre húzza saját lelkébe, míg egyszer csak észreveszi, hogy valami megváltozott. Nem tudja, mikor következett be a pillanat, volt-e egyáltalán egy meghatározott pont, vagy csak átfolyt egyik állapotból a másikba. Nem is igazán érdekli. A lényeg, hogy a béklyója elolvadt.
Néha csak ül és nézi. Néha vele együtt mozdul. Néha átszövi az egész életét. Néha elveszik benne. Néha elveszne nélküle. Az egyik ajtón belibben, a másikon távozik, de mindig itt van vele, egy gondolatnyi távolságra. Ha megvakulna, őt akkor is tisztán látná. Most is figyeli az ablakon túl, az üvegben és a szobában. Az esőcseppek mandaláiban, a tócsákon megcsúszó fényben és az utcán sodródó örvényekben könnyebben észrevehető, de a tapasztalt szem látja, hogy az egész életet átszövi.
Lentről éles csattanás hallatszik. Ő aláereszkedik, egy pillanatra megáll a nyitott ajtón beáramló hideg szélben, majd apró társa után indul. A lányka útját letört ágak és fájdalomfoszlányok jelzik. Mikor odaér, a kislány az egymásra boruló fák közé kuporodva sír. Az aláhulló levelek röptét, a gyermek zilált fürtjeire csorgó arany napsugarak cseppjeit, az avar illatát káprázatos mintákba csavarja, édes dalt csal egy madár csőrére, de a lánykát szoborrá dermeszti a szomorúság. Itt ő sem tehet semmit. Hacsak…
Némán, visszafojtott lélegzettel áll, nem akarja megzavarni a hely csendjét. Mintha az egész épület aludna. Ilyenkor nem olyan erősek a szálak, amik ide kötik, de gyakran eljön és hallgatja, ahogy a nyikorgó gerendákból, kopott szőnyegekből, málladozó falakból és hidegből született épület halkan szuszog álmában. Bebolyongja minden zugát, olyan jól ismeri, mint saját magát. A színpadhoz érve megtorpan. Ez áll hozzá a legközelebb, mégis habozik, mielőtt fellép rá. Az alacsony deszkaképződmény egy másik világ kapujaként tornyosul fölé.
Magányos estéin vele beszélget apró jelek útján, melyeket a legtöbben észre sem vesznek. Soha nem beszélt róla senkinek. Akinek magyarázni kell, az úgysem érti meg, aki pedig megértené, az tudja. Ő nem olyan, akit szavakba lehet zárni, majd elővenni és elmagyarázni. A szavak sokszor segítenek, megmutatják a megfelelő irányt, de a lényeg a mozgás. Nem, téved. Az csak egy kivetülése a lélek mélyén zajló változásnak. Amögött pedig az energiák áramlása áll. Ez pedig mindig egy sokkal hatalmasabb átalakulás egyik ága. S még tovább tudná fejteni. Ahogy követi a szálakat, olyan érzése van, mintha egy önmagába csavarodó, folyamatosan változó, élő, érző, gondolkozó labirintusban bolyongana. Minden feltáruló titok mögött megszámlálhatatlan rejtély lapul.
A színpadra nem lehet csak úgy rá, vagy le lépni, csak fellépni. Akkor is, ha csak pár centivel magasabb a padlónál, sőt akkor is, ha lejjebb van. Ez egy másik, magasabb állapotot jelöl. Itt minden mozdulatnak és gondolatnak hatalma van. Ezt az utat nem teheti meg akárki. Ő ismeri, magában foglalja minden lépését, de néha szeret úgy tenni, akárha ember volna. Eljátszani, hogy szüksége van ezekre a rítusokra. Ígyhát apró szellőt kelt, mintha egy mély sóhajtás suhanna végig a termen, majd fellép a színpadra.
Ketten állnak az elfeledett zugban. Minden csoda, az általuk teremtett világ minden egyes kincse innen származik, de ez a hely most mégis szinte jelentéktelennek tűnik. A sötétségen keresztül is látja a figyelmüket. Tömör s kézzel fogható, ezekben az időkben mindig kételkedik abban, hogy képes átjutni rajta. Egy fájdalmas pillanatig ezerszeresen érzi a félelmét, de tudja, hogy nem várhat tovább, kilép az éhesen ásító térbe és mindent hátrahagy. Ő gondoskodik róla, hogy ott is maradjanak, majd követi. Egy utolsó reszkető lélegzetvételig még érzékeli a körülötte lévő világot, majd ahogy megszólal a zene, a hangok az egész lényét átjárják, eggyé olvadnak és nem marad más, csak a tér és a mozgás.
Gondolatban felidézi, hányszor tette már meg ezt az utat. Ha lenne lába, saját mélyedést koptatott volna a fába. Az egész világot bejárta, de állandóan visszatér ide. Újra s újra megteszi ezt a sorfordító lépést, éberen és álomban, egyedül és tömegben, újra és újra és újra, míg úgy érzi, az egész élete ekörül forog. Persze tudja, hogy ez nem igaz. Ő sokkal több ennél. Bármikor hátrahagyhatná. De nem fogja. Minden egyes pillanat új, különleges, csodálatos. Ez csak egy apró része, de végül itt találkozik mindenki, aki végigmegy az úton. Itt olvad egybe az egész lénye. Nem ezen a helyen, de ott, ahova nyílik. Minden ilyen hely átjáró az ő birodalmába. És ez az egyik kedvence.
Színpompás álmok kapnak szárnyra, a valóság kígyóként tekereg körülötte, a zene egyetlen kiáltássá égve tombol, ő egy káprázatos örvény mélyén áll. Minden mozdulat új lehetőségeket teremt, minden egyes lehetőségben egy új világ születik, mely bonyolultabb és gyönyörűbb az előzőnél. Ezer és ezer pillanat kavarog végtelen úttá nyúlva, és ő mindet végigjárja egyetlen szívdobbanásba zsúfolt élet alatt. Majd a zene elhalkul, a fények kialszanak és újra ketten állnak a növekvő csendben.
Némán hallgatózik, majd mosolyra húzza láthatatlan ajkait, s elsuhan a fák között. Az ilyen lelkeket a világ túlsó végéről is észreveszi. Miközben halad, egy-egy pillanatra megtorpan vezetni egy rejtett tó tükrén kavargó képeket, a fák évezredes mozdulatait, egy levélről lepergő vízgyöngy zuhanását, egy őz szökellését, az erdő alatt rejtőző barlangok suttogásának lopódzását. Majd megérkezik. Óvatos kézzel, lépésről lépésre, pillanatról pillanatra haladva elhajlítja az őszi színekbe öltözött erdőt járó nő útját, észrevétlenül kíséri a lépteit, míg a megfelelő helyre ér. A kislány hallja, hogy valaki közeledik felé, talpra szökken, néhány bizonytalan lépést tesz, majd megtorpan. Tágra nyílt szemével végre látja az erdő szavait. Vár, talán egy pillanatot, talán egy egész életet, míg a tanító elé lép a fák közül. Együtt indulnak el újra, ő pedig elégedett mosollyal figyeli, ahogy a gyermek visszatalál az útra.
Ezért lehetetlen pontosan megmondani, hogy ki is ő. Még ha sikerülne is szavakba önteni, mire kimondja, már megváltozott. De mégis meg lehet ismerni. Ő maga a tánc, s mindaz, ami az egyszerű kis szó mögött rejlik. Nem kell mást tennie, csak engedni, hogy vezesse a mozdulatait és megélni a lehetőségeket. Ekkor pontosan ott van, ahol lenni akar, és azt teszi, amit szeretne. Nem gondol másra, csak az adott pillanatra. Így lehet egy megfejthetetlen tudást átélni egyetlen szívdobbanás alatt.
Szóljon hozzá!